Conan Doyle

Sherlock Holmes kalandjai

 

Fordította: Boronkay Zsuzsa, Nikowitz Oszkár, Takácsy Gizella
A fordítást az eredetivel egybevetette: Árokszállássy Zoltán

 

 

 

 

 

Letölthető .pdf  verzióhoz, kattintson ide!

 

TARTALOM


BOTRÁNY CSEHORSZÁGBAN

II 
AZ ELTŰNT VŐLEGÉNY

III 
A RŐT LIGA

IV 
A BOSCOMBE-VÖLGYI REJTÉLY


AZ ÖT NARANCSMAG

VI 
A FERDE SZÁJÚ

VII 
A KÉK KARBUNKULUS

VIII
A PETTYES PÁNT

IX 
A MÉRNÖK HÜVELYKUJJA


AZ ELTŰNT MENYASSZONY

XI 
A BERILLKÖVES DIADÉM

XII 
A VÉRBÜKKÖS TANYA


 

 

I
BOTRÁNY CSEHORSZÁGBAN

 

Ő volt számára az örök asszony. Mindig csak így emlegette: a Nő. Holmes szemében Irene Adler testesítette meg a női ideált. No, ne gondolják, hogy beleszeretett volna, azt már nem! Az érzelmek - különösképpen az effélék - távol álltak Holmes hűvös, racionális és irigylésre méltón kiegyensúlyozott lényétől. Tökéletes volt mint okfejtő és oknyomozó masina; művészi fokon művelte a mesterséget - ámde a szerelmes férfi szerepe hiányzott a repertoárjából. Ha egyáltalán szóba hozta e gyengéd érzelem témáját, arról csakis gúnyos fintorral beszélt. Ő csupán az eseteket látta a nőkben, s ha figyelemre méltatta őket, csakis azért, mert úgy tartotta, hogy ők a mozgatórugói az eseményeknek: élő bűnjelek, akik nyomra vezethetik őt. De a nemek harcában mindvégig külső szemlélő maradt, és ez érthető is: a hozzá hasonlóan képzett és kivételes elme nem engedheti meg magának, hogy váratlan viharok, kiszámíthatatlan érzelmi hullámok megzavarják érzékeny kedélyét, szabályos életritmusát.

Holmes barátomat az érzelem ugyanúgy gátolta volna működésében, mint a finom műszert a fogaskerekek közé került aprócska homokszem, vagy a mikroszkóp nagyítólencséjét a parányi karcolás. Mindennek ellenére számára is létezett egy asszony.

Egyetlenegy: a kétes emlékű Irene Adler.


Mikor a találkozásra sor került, már egy ideje alig láttam színét Holmes barátomnak. Amikor ugyanis megházasodtam, útjaink elváltak egymástól. A családi életben kiteljesedett boldogságom és az új érzés, hogy életemben először a magam ura vagyok, van saját otthonom - nos, mindennek varázsa rabul ejtett, és teljességgel lekötötte figyelmemet. Holmes azonban, aki lelke mélyén bohém természetű volt, és mélyen megvetett mindenféle társadalmi szokást, kötöttséget, a mi régi, Baker Street-i szállásunkon maradt. Ódon könyveibe temetkezett, és hol kokainnal bágyasztotta lázas szellemét, hol meg szabadjára engedte kirobbanó energiáit. Most is, éppúgy, mint azelőtt, figyelmét teljes egészében a bűnesetek felgöngyölítése kötötte le. Lobogó becsvágyát és kivételes talentumát csakis annak a szolgálatába állította, hogy olyan rejtélyeket tisztázzon, melyeknek megoldásáról a rendőrség már lemondott. Időről időre azért eljutott hozzám néhány kósza hír barátom viselt dolgairól. Így például hallottam, hogy Odesszába rendelték a Trepov-féle gyilkossági ügy végett; megtudtam azt is, miképpen derített fényt az Atkinson fivérek tragédiájára Trincomaleeban; és végül tudomást szereztem arról a küldetéséről is, amelyet a holland királyi család megbízásából hajtott végre a rá jellemző tapintattal és alapossággal. Mindezt azonban a napilapok többi olvasója is tudta régi barátomról és lakótársamról, náluk nem voltam tájékozottabb.

Egy este - 1888. március havának huszadik napján - éppen egyik betegemtől tértem haza, mivel újból elkezdtem a magánorvosi gyakorlatot, s utam a Baker Streeten vezetett keresztül. Ahogy elhaladtam a jól ismert kapu előtt, amelyről a Négyek jelé-nek[1] esete óta mindig az udvarlásom története jut eszembe, erős kísértést éreztem, hogy fölkeressem Holmest, és megtudjam, vajon most miféle ügynek szenteli egyedülálló képességeit. A szobái fényárban úsztak, így még az utcáról is jól láthattam magas, szikár alakját, ahogy többször is elhalad az ablak előtt. Gyors léptekkel járt fel s alá a szobában, lehorgasztott fejjel, hátrakulcsolt kézzel.

Jól ismertem minden rezdülését, hangulatait, szokásait, így a viselkedése most is mindent elárult nekem. Holmes dolgozik. Búcsút mondott egy időre kokainmámoros álmainak, mert éppen szimatot kapott egy új ügyben. Meghúztam a csengőt, és hamarosan bevezettek abba a szobába, amelyet azelőtt én osztottam meg vele.

Nem fogadott túl nyájasan. Ez persze távolról sem volt szokatlan vagy meglepő. Mégis úgy éreztem, örül, hogy újra lát. Nem szólt, de barátságos arccal egy karosszékre mutatott, elém tette a szivardobozát, majd a szoba szögletében álló üveges szekrényke felé mutatott, amelyben különböző italok álltak, meg egy szódavizes palack. Ezután a kandalló elé állt, és a maga különös, fürkésző módján méregetni kezdett.

- Jót tett magának a házasság - szólalt meg végül. - Hét és fél fontot hízott, barátom, amióta nem láttam.

- Csak hetet - igazítottam ki.

- Ó, persze. Ezt az ítéletemet kissé elhamarkodtam. Csak egészen picit. És, amint látom, újból praktizál. Nem is említette, hogy ismét igába hajtja a fejét.

- Ha nem mondtam, ugyan honnan tudja ezt is?

- Abból, hogy bizonyos dolgokat látok, és bizonyos dolgokat kikövetkeztetek. Azt is tudom, hogy nem is olyan rég csúnyán megázott, valamint hogy fölöttébb ügyetlen és hanyag szolgálólányt tart a házánál.

- Drága barátom - álmélkodtam el -, ez már nekem is sok. Ha pár száz évvel ezelőtt élt volna, magát bizonyára megégetik. Való igaz, hogy múlt csütörtökön kiruccantam kicsit vidékre, és bőrig ázva, nyakig sárosan tértem haza, de mivel azóta persze ruhát váltottam, igazán nem értem, hogyan juthatott erre a következtetésre. Ami meg Mary Jane-t illeti, ő valóban reménytelen eset; a feleségem fel is mondott már neki. De az ég szerelmére, hogyan jött rá még erre is?

Holmes elégedetten elmosolyodott, és összedörzsölte hosszú, vékony ujjait.

- Mi sem egyszerűbb ennél, barátom! - mondta. - Világosan látható, hogy a bal cipője belső oldalán, épp ott, ahol a tűz fénye most ráesik, a bőrt hat, majdnem szabályosan egymás mellett futó karcolás sértette föl. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ezek a karcolások csakis olyasvalakitől származhatnak, aki igen figyelmetlenül bánt a maga lábbelijével, miközben megpróbálta lekaparni a talp szélére ragadt szikkadt sarat. Innen származik tehát a kettős következtetés, miszerint maga, barátom, kinn kószált a szabadban, amikor elkapta az eső, valamint hogy sikerült a londoni cselédek közül kiválasztania egy olyan haszontalan példányt, aki a cipők esküdt ellensége. Ami pedig az orvosi gyakorlatát illeti: nos, barátom, ha besétál a szobámba egy úr, akiből csak úgy árad a jódszag, és akinek ezüstnitráttól feketéllik a jobb mutatóujja, ráadásul a cilindere is kidudorodik oldalt, mert siettében odadugta a sztetoszkópját - nos, ha mindezekből a jelekből nem jönnék rá, hogy az illető gyakorló orvos, hát nagy szamár volnék.

Most is, mint mindig, megnevettetett az a játszi könnyedség, amellyel felvázolta gondolatmenetét.

- Amikor a logikai fejtegetéseit hallgatom, a dolog olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy úgy érzem, magam is könnyűszerrel lennék efféle mutatványra képes - jegyeztem meg. - Habár minden apró részlet a meglepetés erejével hat, és addig nem is látom az összefüggést, amíg az egészet el nem magyarázza. Pedig bizonyára én is látok mindent, amit maga, barátom.

- Ez így is van - felelte Holmes, miközben cigarettára gyújtott, és az egyik karosszékbe vetette magát. - Maga is lát mindent, Watson, csak éppen nem figyeli meg. Ugye világos a kettő közti különbség? Példának okáért nézzük a lépcsősort, amelyik a bejárattól eddig a szobáig vezet. Elég gyakran megjárta már, igaz?

- Igaz.

- Mit gondol, hányszor?

- Több százszor legalább.

- Akkor alkalmasint azt is tudja, hány foka van?

- Hány foka? Sejtelmem sincs.

- Na látja! Mert nem figyelte meg. Pedig látta, éppúgy, ahogy én. Ugye érti már, mire célzok? Én pontosan tudom, hogy tizenhét lépcsőfok vezet ide föl, mivel én nemcsak nézek, hanem figyelek is. Erről jut eszembe, mivel maga, kedves Watsonom, eddig is kitüntetett figyelmével, sőt volt olyan kegyes, hogy egy-két apró kalandomat le is jegyezte az utókor számára, talán erre is kíváncsi lesz.

Azzal egy vastag, rózsaszínű levélpapirost nyújtott felém, amely eddig ott feküdt az asztalon.

- Az utolsó postával érkezett - mondta. - Olvassa föl!

A levélen nem volt keltezés, se címzés, se aláírás. Ez állt benne:

"Ma este pontban háromnegyed nyolckor felkeresi Önt valaki, aki beszélni óhajt Önnel egy felmérhetetlen jelentőségű ügyben. Szolgálatai, melyeket Európa egyik királyi családjának tett, azt bizonyítják, hogy méltán Önre bízhatjuk ügyünk, mely, ismétlem, iszonyú súllyal bír. Az Ön referenciája minden oldalról meg lett erősítve. Kérjük, a megjelölt órában szíveskedjék szállásán tartózkodni és fogadni az illető urat. Ne vegye zokon, ha látogatója majd álarcot visel."

- Ez aztán a titkolózás - jegyeztem meg. - Maga már sejti, hogy vajon mit jelenthet ez?

- Még nincsenek adataim. Adatok nélkül pedig kapitális hiba lenne bármit is feltételezni. Az ember ilyenkor az elmélet kedvéért ész nélkül megmásítja a tényeket, ahelyett hogy fordítva cselekednék. No de nézzük magát a levelet. Maga mire következtet belőle?

Gondosan megvizsgáltam az írást és a levélpapírt.

- Feltehetőleg jómódú ember írta - állapítottam meg, iparkodva barátom módszerét alkalmazni. - Ennek a papírnak a csomagja belekerül fél koronába is. Szokatlanul vastag és kemény.

- Jól mondja! Nagyon is szokatlanul az! Ez a papiros ugyanis semmi esetre sem angol gyártmány. Tartsa csak a fény felé!

Engedelmeskedtem a felszólításnak, és a vízjelben egy nagy E betűt, kis g-t, nagy P-t, nagy G-t meg egy kis t-t silabizáltam ki.

- Nos, mire következtet ebből, Watson? - kérdezte Holmes.

- A gyártó nevét jelölik ezek a betűk minden bizonnyal: vagyis inkább a nevének kezdőbetűit.

- Téved, barátom. A nagy G és a kis t annyit tesz, hogy "Gesellschaft", ami üzemet vagy vállalatot jelent németül. A nagy P természetesen a "Papier" szó kezdőbetűje. Az E és a G pedig - nézzünk csak utána az Európai Helységnévtárban!

Egy vastag, barna bőrbe kötött könyvet emelt le a polcról.

- Eglow. Eglonitz - ez lesz az: Egria! "Német ajkú városka Csehországban, nem messze Karlsbadtól. Üveg- és papírgyártásáról nevezetes, valamint arról, hogy itt ölték meg Wallensteint." Na, ehhez mit szól, fiam?

A szeme csillogott, és a cigarettájából egy diadalmas kék füstfelhőt eresztett a mennyezet felé.

- A papirost ezek szerint Csehországban gyártották - jegyeztem meg.

- Úgy van. A levél írója pedig német. Magának nem tűnt föl ez a kissé különös mondatszerkezet: "Az Ön referenciája minden oldalról meg lett erősítve"? Francia vagy orosz ember ezt biztosan nem írhatta. Csak a német bánik ilyen galádul az igékkel. Most már csupán azt kell megtudnunk, mit akarhat vajon az a német, aki Csehországban készült levélpapírra ír, és az első vizit alkalmával jobban szeret álarcban megjelenni. De ha nem tévedek, mindjárt itt lesz ő maga, hogy kételyeinket eloszlassa.

Ahogy ezt kimondta, éles patkódobogás és kerékcsattogás hallatszott lentről, majd kisvártatva valaki erősen megrántotta a csengőt. Holmes elismerőn füttyentett.

- A hangja után ítélve kétlovas - mormogta. - Igen - folytatta, miután kitekintett az ablakon. - Egy csinos kis kétlovas csukott hintó. Mégpedig nem is akármilyen lovakkal. Ezeknek darabja megér vagy százötven guinea-t. Ha más nem is, pénz biztos van a mögött az álarc mögött.

- Holmes, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most elmegyek.

- Nem megy innen egy tapodtat se, barátom! Itt marad. Mire is mennék krónikás nélkül? Mert a történet érdekesnek ígérkezik. Kár lenne, ha éppen ezt nem örökítené meg.

- De hisz az ügyfele...

- Miatta ne aggódjék. Még neki is szüksége lehet a maga tanácsaira, nemcsak nekem. Már jön is. Üljön csak vissza abba a karosszékbe, és nagyon figyeljen!

A lassú, nehéz léptek megállapodtak az ajtó előtt, majd erélyes kopogtatás hallatszott.

- Szabad! - szólt Holmes.

Egy hatalmas termetű férfi lépett a szobába. Megvolt legalább hat láb és hat hüvelyk.[2] Széles mellkasát és domború izmait Herkules is megirigyelhette volna. Ruházata feltűnően díszes volt, szinte már túlzottan is. Ami azt illeti, Angliában nem tartják az ilyet ízlésesnek. Kétsoros kabátjának gallérját és ujjait széles asztrahánprém szegély ékesítette. Mélykék köpenye, melyet a vállán átvetve viselt, lángvörös selyemmel volt bélelve, és a nyakánál egy csillogó bross fogta össze. Csizmája a lábszára közepéig ért, vastag barna prémszegély díszítette azt is. Egészében véve valamiféle barbár pompa sugárzott különös látogatónk külleméből. Széles karimájú kalapját a kezében tartotta, az arca felső részét pedig a homlokától az arccsontjáig fekete maszk fedte. Nyilván közvetlen azelőtt tette föl, hogy a szobába lépett, mivel a kezét még rajta tartotta, mikor az ajtóban megállt. Arcának abból a részéből ítélve, melyet a maszk szabadon hagyott, erős akaratú embernek látszott. Vastag ajka, kissé előreugró kemény álla határozottságról, ha ugyan nem konokságról árulkodott.

- Megkapta a levelem? - kérdezte mély, érces hangon és határozottan felismerhető német akcentussal. - Abban közöltem önnel, hogy felkeresem.

Hol Holmesra tekintett, hol rám, mint aki nem tudja, kihez is intézze szavait.

- Kérem, uram, foglaljon helyet! - szólalt meg Holmes. - Hadd mutassam be barátomat és munkatársamat, dr. Watsont, aki alkalomadtán segítségemre van az ügyeimben. De szabad tudnom, kit tisztelhetek önben, uram?

- Csehország egy grófi családjának sarja áll ön előtt; a nevem von Kramm. Remélem, a barátja becsületes és szavatartó ember. Ha nem így volna, jobb szeretnék négyszemközt értekezni önnel, mert ügyem igen kényes természetű.

Én azonnal felálltam, hogy elhagyjam a szobát, de Holmes karon ragadott, és visszanyomott a székbe.

- Vagy mindketten itt maradunk, vagy önnek kell távoznia, uram! Dr. Watson jó barátom, nincs előtte titkolnivalóm.

A gróf megvonta széles vállát.

- Akkor e helyt el kell mondanom, hogy mindkettőjüket szigorú titoktartásra kötelezem két teljes éven át. Addigra veszti ugyanis jelentőségét a szóban forgó ügy, amely azonban most még oly hatalmas horderejű, hogy egész Európa jövőjét is befolyásolhatja.

- Szavamat adom, hogy hallgatok - mondta Holmes.

- Én úgyszintén.

- Nézzék el nekem ezt az álorcát - folytatta fennkölten kissé bizarr látogatónk. - A fenséges személy rendelte így, akinek dolgában önöknél eljárok. Immár azt is bevallhatom talán, hogy a név és rang, amellyel felruháztam magam, nem a sajátom.

- Tisztában voltam vele - szólt Holmes szárazon.

- Megbízóm szorult helyzetben vergődik, uraim, mindent el kell követnünk, hogy megakadályozzunk egy skandalumot, amely alapjaiban megrengetné Európa egyik ősi királyi házát. Tudják meg hát, e kényes ügy a nagy Ormstein-dinasztia sarját érinti, aki Csehország trónjának várományosa.

- Tisztában voltam ezzel is - mormolta Holmes, azzal kényelmesen hátradőlt karosszékében, és lehunyta a szemét.

Az idegen szemlátomást megrökönyödve pillantott erre a lustán elnyújtózó alakra, akit bizonyára úgy harangoztak be neki, mint Európa legfürgébb észjárású és legenergikusabb magánnyomozóját. Holmes kis idő után újból kinyitotta a szemét, és türelmetlenül pillantott gigantikus méretű ügyfelére.

- Ha fenséged volna oly kegyes, és végre elárulná jövetele célját, talán még tanácsot is tudnék adni, mit tegyen!

A férfi fölugrott a székéből, és izgatottan róni kezdte a szobát, majd egy elszánt mozdulattal letépte arcáról a maszkot, és a földre dobta.

- Helyesen szólt! - kiáltott fel. - Maga a király áll önök előtt. Minek is próbálnám álcázni magam?!

- Valóban. Minek? - mormolta maga elé Holmes kissé gúnyosan. - Fenséged még meg sem szólalt, amikor én már tudtam, hogy a maszk alatt Wilhelm Gottsreich Sigismond von Ormstein rejlik; Cassel-Felstein nagyhercege, Csehország trónjának várományosa.

- Értsék meg, uraim - sóhajtott különös látogatónk, és kezével végigsimította magas, sápadt homlokát -, a magamfajta ember nem szokott személyesen vesződni az efféle dolgokkal. Ám az ügyet kényes volta miatt nem bízhattam közvetítőre, mivel akkor teljességgel kiszolgáltattam volna magam neki. Inkognitóban jöttem ide, egyenesen Prágából, csakis azért, hogy a tanácsát kérjem.

- Akkor esedezem, valóban kérje - mondta Holmes, és újból behunyta a szemét.

- Nos, röviden ezek a tények: mintegy öt esztendővel ezelőtt hosszasabban időztem Varsóban, ahol ismeretséget kötöttem egy nevezetes kalandornővel, Irene Adlerrel. A név bizonyára önök előtt sem ismeretlen.

- Megnézné a betűrendes névmutatóban, barátom? - kérdezte tőlem Holmes anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.

Holmesnak megvolt az a jó szokása, hogy évekre visszamenően rendszeresen katalogizálta mindazt, ami fontosnak tűnt számára; személyekről és dolgokról szóló híreket egyaránt. Nehéz lett volna olyasmit említeni, amiről ő ne szolgáltatott volna nyomban részletes információt. Az illető hölgy életrajzi adatait is hamarosan megtaláltam, egy zsidó rabbi és egy tengernagy közé ékelve. (A tengernagy egyébként izgalmas monográfiát írt a mélytengeri halak szokásairól.)

- Lássuk csak! - mondta Holmes. - Hm! Irene Adler, született New Yerseyben, 1858-ban. Énekesnő, mezzoszoprán. Hm! Fellépett a Scalában - ejha! A Varsói Opera primadonnája, igen... Az operaszínpadtól visszavonult - aha! -, jelenleg Londonban él. Kitűnő! Ha jól sejtem tehát, fenséged kompromittáló leveleket is írt neki, melyeket most szeretne visszakapni.

- Pontosan így van. De ezt honnan az ördögből tudja?

- Netán házasságra is léptek titokban?

- Á, azt nem!

- Adott ön a hölgynek valamiféle hivatalos ígérvényt?

- Nem.

- Ez esetben nem értem fenségedet. Amennyiben az illető személy napvilágra hozná az ön leveleit zsarolási céllal vagy valami más szándékkal, ugyan hogy igazolhatná azok hitelességét?

- Hiszen mind az én kezem írása!

- Azt bárki hamisíthatja.

- De hát a levélpapír, az is az enyém!

- Azt meg ellophatták.

- A címeres pecsétviasz?

- Utánzat!

- Hát a fotográfiám?!

- Úgy vásárolták.

- De hiszen mindketten rajta vagyunk azon a képen!

- Ja, vagy úgy! Ez már valóban komoly hiba. Fenséged óriási könnyelműséget követett el.

- Értse meg, őrült voltam - eszeveszett!

- Fenséged súlyosan kompromittálta magát.

- Akkor még csupán királyi herceg voltam. És olyan fiatal! Most töltöm be a harmincadik évem.

- Azt a képet vissza kell szerezni.

- Megkíséreltük már, de nem sikerült.

- Akkor fizessen érte, fenség! Vásárolja meg!

- Csakhogy nem hajlandó eladni.

- Akkor el kell lopni tőle.

- Már ötször megpróbáltuk. Kétszer törtek be hozzá felbérelt embereim. Egyszer ellopták a kocsijáról az úti poggyászát. Két ízben feltartóztatták az országúton. De minden igyekezet hasztalan maradt.

- A képnek semmi nyoma?

- A világon semmi.

Holmes felnevetett.

- Fölöttébb szórakoztató kis ügy!

- Számomra azonban véresen komoly! - csattant fel a király szemrehányó hangja.

- Az már igaz. Lássuk csak! Ha nem pénzt akar azzal a fotográfiával szerezni, akkor mi lehet a hölgy szándéka?

- Hogy tönkretegyen engem.

- De hogyan?

- Házasságkötés előtt állok.

- Hallottam róla.

- Az arám Clotilde Lothman von Saxe-Meningen hercegnő, a svéd király második leánya. Talán ön előtt is ismeretes, milyen szigorú erkölcsi szabályok szerint élnek. A hercegnő maga a megtestesült tisztaság. Egyetlen aprócska folt a múltamon véget vetne jegyességünknek.

- És Irene Adler?

- Azzal fenyegetőzik, hogy elküldi nekik a képet, és meg is teszi. Tudom, hogy megteszi. Ön még nem ismeri őt, de nekem elhiheti: vasakaratú nő. Szépségben túltesz a világ minden asszonyán, ugyanakkor elszántabb, mint bármelyik férfiember. Merészsége nem ismer határokat, a legvégsőkig elmegy, hogy meggátolja házasságomat egy másik nővel.

- Biztos ön abban, hogy a kép még mindig a hölgynél van?

- Egészen biztos.

- De miért?

- Mert azt mondta, majd akkor küldi el, ha kézfogónkat a hercegnővel hivatalosan is bejelentjük. Ennek pedig jövő hétfőn lesz a napja.

- Hisz addig van még három napunk - szólt Holmes, és nagyot ásított. - Ennek őszintén örülök, mivel bokros teendőim egyelőre nagyon lefoglalnak. Fenséged addig bizonyára Londonban marad.

- Természetesen. A Langham Hotelban talál meg; és ne feledje, hogy a nevem: von Kramm!

- Helyes. Majd értesítem fenségedet néhány sorban a fejleményekről.

- Köszönöm. Türelmetlenül fogom várni a híreit.

- És ha költségek merülnek fel?

- Szabad kezet adok önnek.

- Ezt hogy értsem?

- Higgye el, uram, kész vagyok feláldozni királyságom egyik tartományát is, ha ezzel visszakaphatom azt a képet.

- Akkor már csak a pillanatnyi kiadásokról kell szót ejtenünk.

A király erre egy tömött szarvasbőr erszényt húzott elő a köpenye alól, és az asztalra dobta.

- Itt van háromszáz font aranyban és hétszáz bankjegyekben - mondta.

Holmes sebtiben firkantott egy elismervényt a jegyzetfüzetének egy kitépett lapjára, és átnyújtotta a királynak.

- Szabad volna megtudnom Adler kisasszony címét?

- Briony Lodge, Serpentine Avenue, St. John's Wood.

Holmes följegyezte mindezt.

- Ha megengedne még egy utolsó kérdést! - szólalt meg ismét. - Méretét tekintve kabinetképről van szó?

- Igen.

- Akkor hát jó éjt, fenség, bízom benne, hogy hamarosan jó hírrel szolgálhatok. Jó éjt magának is, barátom - fordult hozzám, miután a királyi hintó elhajtott. - Lekötelezne, ha holnap délután úgy három óra felé felkeresne. Kedvem lenne kicsit elcsevegni magával erről az ügyről.


Másnap pontosan három órakor a Baker Streeten voltam, de Holmes barátom még nem ért haza. A házvezetőnő elmondta, hogy kora reggel, röviddel nyolc óra után lépett ki a házból, és azóta még színét sem látta. Leültem a kandalló mellé azzal az eltökélt szándékkal, hogy mindenképpen megvárom őt, bármilyen későn jön is haza. Nagyon érdekelt ez az eset, mert, bár nem tűnt olyan bonyodalmasnak és szokatlannak, mint az a két bűneset, amelyeket eddig följegyeztem,[3] a szóban forgó dolog természete, no és a megbízó magas rangja egészen sajátságos színezetet kölcsönzött neki. Azonkívül bármiféle ügy volt is, amelyben Holmes barátom éppen angazsálta magát, nekem mindig gyönyörűségem telt abban, hogy figyelhettem mesteri elemzéseit, csodálhattam kivételes helyzetfelismerő képességét, tiszta logikáját és gyors, ugyanakkor végtelen körültekintést igénylő munkamódszerét, melynek segítségével még a legtalányosabb rejtélyt is sikerült kibogoznia. Annyira hozzászoktam már a sikereihez, hogy a kudarc gondolata föl sem merült bennem.

Kevéssel négy óra előtt nyílt az ajtó, és egy részeges külsejű, rosszul fésült, pofaszakállas lovászlegény dugta be rajta szesztől vörhenyes pofáját, majd rögtön beljebb is került. Habár jól ismertem barátom káprázatos átváltozóképességét, jó időbe telt, amíg ebben a koszlott ruhájú, züllött fickóban ráismertem. Könnyed fejbólintással üdvözölt, majd eltűnt a hálószobájában, ahonnan öt perc múlva ugyanolyan választékosan és kifogástalanul öltözve jelent meg, mint ahogy szokott. Zsebre vágta a kezét, egy székbe dobta magát a kandalló mellett, és jóízű nevetésre fakadt.

- Hát még ilyet! - kiáltotta, és újra kacagni kezdett, míg végre kimerülve hátradőlt.

- Mi történt, árulja el!

- Roppant mulatságos, kedvesem, roppant mulatságos! Aligha találná ki, mivel foglalatoskodtam ma egész délelőtt, de azt aztán végképp nem, mi történt velem délben.

- Sejtelmem sincs róla. Csak találgatni tudok; gondolom, Irene Adler házát és őt magát tartotta szemmel. Vagy tévednék?

- Nem, barátom, nem téved, valóban ez volt a szándékom, csakhogy a véletlen közbeszólt, és így a dolgok eléggé különös fordulatot vettek. De elmondom rendre, mi történt. Röviddel nyolc óra után mentem el hazulról. A kapun azonban már nem Sherlock Holmes lépett ki, hanem egy munkát kereső, facér lovászlegény. Én eddig nem is tudtam, milyen megejtő együttérzés és összetartás van ezek között a lovászok között. Ha látják, hogy közéjük tartozol, egy csapásra megnyílik a szívük, és bizalmukba fogadnak. Hamarosan ráakadtam Adler kisasszony házára is. Csodaszép villa, olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Kétemeletes, a homlokzata közvetlenül az utcára nyílik, a kertje az épület mögött terül el. A kapun jókora retesz. Jobbra szépen berendezett, tágas nappali szoba, majdnem a földig érő ablakokkal és azokkal a tökéletlen angol zárakkal, amelyeket egy gyerek is könnyűszerrel kinyithat. Ezen kívül nem fedeztem föl semmi figyelemre méltót, hacsak azt nem, hogy a kocsiszín épületének tetejéről csak egy karnyújtásnyira van az emeleti folyosó ablaka. Körbejártam a házat, megnéztem mindent jó alaposan, de, mint mondtam, más érdekességet nem fedeztem föl. Ahogy ott kóvályogtam, megtaláltam, amit kerestem: a villa kertjének egyik fala mellett kis hátsó utca húzódott, melyben lóistállók sorakoztak egymás mellett. Segítettem a lovászoknak a csutakolásban, cserébe még borravalót is kaptam: egy kétpennyst, egy pohár sört, két sodrásra való dohányt és nem utolsósorban annyi értesülést Adler kisasszonyról, amennyiről még álmodni sem mertem. Nem is beszélve arról a fél tucat környékbeliről, akik engem ugyan egy csöppet sem érdekeltek, de akiknek szintén végig kellett hallgatnom a részletes életrajzát.

- No és mit tudott meg Irene Adlerről?

- Irene Adler kisasszony minden környékbeli férfit elbűvölt, kedves barátom. Ő a legszemrevalóbb portéka, aki valaha is az útjukba került - ha jól emlékszem, valahogy így fogalmaztak azok a derék lovászlegények. Különben visszavonultan él, néha áriaesteket ad, minden délután ötkor kikocsizik, és pontban hétkor hazatér az otthonába, ahol csendben elkölti vacsoráját. Különben csak akkor mozdul ki, ha koncertet ad. Csupán egyetlen férfi látogatója van, de azt igen sűrűn fogadja. Az illető úr barna hajú, jóvágású és elegáns; naponta legalább egyszer, de van úgy, hogy kétszer is szerencséjét teszi a hölgynél. Godfrey Nortonnak hívják, jogász. Látja, mi mindenre jó a konfliskocsisok barátsága? Számtalanszor vitték már haza az urat Adler kisasszony villájából, így hát sok mindent megtudtak róla. Miután meghallgattam az összes históriát, és megtudtam mindent, amit akartam, elsétáltam még egyszer a Briony Lodge felé, hogy közben haditervet készítsek.

Ez a bizonyos Godfrey Norton bizonyára fontos szerepet játszik az ügyben. Jogász - az is lehet, hogy ügyvéd; ez kicsit gyanúsan hangzott. Vajon milyen kapcsolat lehet köztük, miért jár oda olyan gyakran? A kisasszony az ügyfele, a barátja vagy netán a szeretője? Amennyiben Norton a hölgy ügyvédje, az ominózus fotográfiát már biztosan régóta ő őrzi. Ha viszont a kedvese, akkor ez nem valószínű: meg kell találnom erre a fogós kérdésre a választ - gondoltam, hiszen ettől függ, hogy mit teszek a továbbiakban: a hölgy villájában folytatom a nyomozást, vagy inkább az úr irodájának szentelem figyelmemet, így hát további értesülésekre volt szükségem. Nem szeretném untatni magát, barátom, de ahhoz, hogy tisztán lásson, ismernie kell ezeket az apró részleteket is.

- Csak folytassa, Holmes, csüggök minden szaván - feleltem.

- Nos, amint mondtam, éppen a lehetőségeket mérlegeltem magamban, amikor egy bérkocsi tűnt fel az utca végén, és a villa elé hajtott. Egy úriember ugrott ki belőle. Fölöttébb jóvágású férfi; barna hajú, sasorrú, bajuszos - minden bizonnyal az, akiről a lovászok beszéltek. Úgy látszott, nagyon sietős a dolga; odakiáltott a kocsisnak, hogy várja meg, az ajtóban álló szobalány mellett pedig úgy sietett el, mint aki otthon érzi magát.

Úgy fél óra hosszat tartózkodott odabenn. A nappali szoba ablakán keresztül néha sikerült is egy-egy futó pillanatra meglátnom őt, amint idegesen járkál föl és alá, izgatottan magyaráz, és vadul gesztikulál. Adler kisasszonyt viszont nem láttam sehol. A férfi egyszer csak kirohant a házból, még az előbbinél is feldúltabb állapotban. Mielőtt beszállt volna a kocsiba, a zsebéből egy aranyórát húzott elő, és komor arccal rápillantott. "Hajtson, ahogy csak tud!" - kiáltotta a bakon ülő kocsisnak. - "Előbb Gross és Hankey üzletéhez a Regent Streetre, aztán a St. Monica-templomhoz az Edgware Roadra. Fél guinea üti a markát, ha húsz perc alatt megteszi az utat!"

A kocsi elrobogott, és én épp azon morfondíroztam, hogy esetleg nekem is bérkocsit kellene fognom és utánuk mennem, amikor a villa melletti kis mellékutcából felbukkant egy könnyű, elegáns kis landauer. A kocsis ugyancsak sietve kapkodhatta magára a libériát, mert a kabátja csak félig volt begombolva, a nyakkendője lazán lógott, de még a lószerszám is csak úgy hevenyében volt feltéve. Még meg sem állt, amikor a villa kapuján kilépett Adler kisasszony. Nem is szaladt, repült a kocsihoz. Egy röpke pillanatra láthattam őt - mondhatom, barátom, meseszép nő. Olyan, akiért bármelyik férfi kész lenne a halálba menni. "Hajtson a St. Monica-templomhoz, John!" - kiáltotta. - "Egy fél aranyat kap, ha húsz perc alatt odaér!"

Tudtam, ezt az alkalmat már nem szabad elszalasztanom. Két lehetőség villant át az agyamon: vagy futva teszem meg odáig az utat, vagy észrevétlenül a hölgy hintójába kapaszkodom hátul. Már éppen ugrottam volna, amikor újabb kocsi tűnt föl az utca végén. A kocsis végigmért, nemigen volt ínyére a külsőm, de mielőtt még tiltakozhatott volna, én már be is szálltam. "A St. Monica-templomhoz!" - szóltam oda neki. - "És egy fél aranyat kap, ha húsz perc alatt odaér!" Huszonöt perc volt még délig, nem volt nehéz kitalálni, minek a nagy sietség.

Becsületére váljék annak a derék kocsisnak: úgy repültünk, mintha a lovaknak szárnya nőtt volna. Amazok mégis megelőztek minket. Norton bérkocsija és a kis landauer, izzadt lovaikkal már ott álltak a templom kapuja előtt, amikor én megérkeztem. Kifizettem a fuvart, és besiettem. A két személyen kívül, akiket idáig követtem, egy lélek sem volt a templomban, kivéve természetesen a kissé zavart ábrázatú lelkészt, aki annak a kettőnek éppen nagy buzgalommal magyarázott valamit. Ott álltak mindhárman, közvetlenül az oltár előtt. Az egyik oldaloltárhoz ballagtam ráérősen, mint aki csak úgy betévedt egy futó imára. Hirtelen, legnagyobb megrökönyödésemre, a pap rám mutatott, majd Godfrey Norton szapora léptekkel elindult felém. "Istennek hála!" - kiáltotta. - "Micsoda szerencse, hogy éppen erre tévedt! Jöjjön! Jöjjön, kérem!" - "De hát minek?" - kérdeztem én. - "Jöjjön, ember, siessen, az ég szerelmére, hiszen csak három perc van már a törvény adta időből!" Azzal odahurcolt az oltárhoz, és még mielőtt feleszméltem volna, hogy mi történik velem, már azon kaptam magam, hogy a pap kérdéseire válaszként elmormolom, amit a fülembe súgnak, és bizonyságot teszek olyan dolgok mellett, amelyekről fogalmam sincs; egyszóval tanúskodom Irene Adler hajadon és Godfrey Norton nőtlen férfiú házasságkötésénél. A szertartás pár perc alatt véget is ért. Jobbról az ifjú férj, balról a fiatalasszony szorongatta hálálkodva a kezem, az atya pedig elégedetten és valóban atyailag mosolygott rám. Ennél ostobább helyzetben talán még sose voltam, még most is kacagnom kell, ha eszembe jut ez a jelenet. Ha jól sejtem, valami baj lehetett az esküvő körül, s a pap nem volt hajlandó összeadni őket, amíg legalább egy formális tanút nem kerítenek. Váratlan megjelenésemmel mentesítettem a vőlegényt attól, hogy az utcáról szedjen fel egy házassági tanút. Az ifjú arától egy aranyat kaptam jutalmul fáradozásomért. Az óraláncomon fogom viselni e különös eset emlékére.

- Micsoda váratlan fordulat! Szinte hihetetlen! - kiáltottam föl. - És most mi lesz?

- Ezen tűnődtem én is a mégoly rövid szertartás közepette. Attól féltem, hogy a tervem komoly veszélyben forog. Ha ugyanis az ifjú pár tüstént el akar utazni, nekem is haladéktalanul cselekednem kell. De nem így történt; a templom kapujában elváltak egymástól. "Öt órakor kikocsizom a parkba, mint rendesen" - mondta Irene, mielőtt elbúcsúztak egymástól. A többit nem hallottam. Az egyik kocsi jobbra ment, a másik balra. Én is mentem a dolgomra.

- S mi volt a dolga?

- Most éppen az, hogy bekebelezzek egy kis hideg bélszínt, és megigyam egy pohár sört - felelte Holmes, és már csöngetett is a házvezetőnőnek. - Kicsit zsúfolt volt a mai napom, nem jutott időm evésre-ivásra. Ahogy elnézem, nem pihenhetek sokáig, este még több dolgom lesz. Egyébiránt, kedves Watson barátom, nagy szükségem lesz a maga éles elméjére és oroszlánszívére.

- Rendelkezzék velem.

- Kész arra, hogy megszegje a törvényt?

- Gondolkodás nélkül.

- Még ha esetleg le is tartóztatják érte?

- Ha jó ügyet szolgálok, igen.

- A legjobbat, ami csak létezik.

- Akkor az öné vagyok.

- Nagyszerű! Tudtam, hogy számíthatok magára.

- De mégis, mit tervez?

- Nem csigázom tovább, barátom. Ha Mrs. Turner behozta az uzsonnát, elmondom, mi lesz a dolga. Ugye elnézi nekem - folytatta, miközben mohón hozzálátott a finom falatokhoz, melyeket Mrs. Turner közben elé rakott -, de csak így, futtában, evés közben tudok beszélni, nincs vesztegetni való időm. Mindjárt öt óra. Mindössze két óránk maradt a cselekvésre. Irene kisasszony, vagyis most már asszony, hétkor tér vissza a kocsikázásból. Addigra nekünk is a Briony Lodge-nál kell lennünk, ha találkozni akarunk vele.

- És mit teszünk, ha ott leszünk?

- Ezt bízza csak rám, barátom! Én már mindent pontosan elrendeztem. Egy dolgot kérek csak. Próbálja türtőztetni magát, és bármi történjék is, maga ne avatkozzék közbe! Semmi szín alatt! Megértette?

- Tehát semleges maradjak, mint egy idegen?

- Pontosan. Előreláthatólag lesz némi kis kellemetlenség, tumultus, lárma, de maga ezekkel ne törődjék, és még egyszer kérem, ne avatkozzék bele! Az egész azzal fog végződni, hogy engem bevisznek a házba. Négy-öt perccel később ki fogják nyitni a nappali szoba ablakát. Maga csak arra ügyeljen, hogy ennek az ablaknak a közelében maradjon.

- Meglesz.

- Figyeljen engem, látni fog onnan kívülről is.

- Igen.

- Mihelyt meglátja, hogy én a kezemet fölemelem - így -, dobja be a szobába azt a tárgyat, amelyet mindjárt odaadok magának, és ezzel egy időben kiáltsa jó hangosan: "Tűz van!" Pontosan követte, mit kell tennie?

- A legpontosabban.

- No, nem kell semmi különlegesre gondolni - mondta, miközben egy szivar alakú tárgyat vett elő a zsebéből. - Ez egy egészen közönséges jelzőröppentyű, füstrakéta. Tudja, a vízvezeték-szerelők használnak effélét. Kis tartály van a két végén, amely az öngyulladás után füstöt lövell a csőbe, a repedések és lyukak felderítésére. A maga feladata ezzel a kis röppentyűvel kapcsolatos. Amikor maga kiabálni kezd, hogy tűz van, az emberek az utcán mind lármázni kezdenek majd. Akkor sétáljon le szépen az utca végére, és ott várjon be engem. Tíz perc múlva ott leszek. Remélem, elég világos volt, amit elmondtam.

- Semleges maradok, nem avatkozom semmibe, az ablak közelében maradok, figyelem magát, és amikor fölemeli a kezét, bedobom az ablakon ezt a tárgyat, majd kiabálni kezdek, hogy tűz van. Aztán az utca sarkán várom magát.

- Nagyon helyes.

- Nyugodtan bízza rám magát, barátom.

- Pompás, Watsonom, pompás! De lassan ideje, hogy legújabb szerepemre felkészüljek. Nem késhetem le a fellépésemet.

Eltűnt a hálószobájában, majd néhány perc múlva mint nyájas és jámbor nonkonformista lelkész tért vissza. Széles karimájú fekete kalapja, bő, buggyos nadrágja, fehér gallérja és az arcán szétáradó szelíd mosoly, valamint a jóságosan összekulcsolt kezek és a jó szándékot és segíteniakarást tükröző testtartás - olyan tökéletes volt, hogy bárkit megtévesztett volna. Nem pusztán az öltözékét változtatta meg az én tudós barátom, de úgy tűnt, még a vonásait is. A beszédmodora, egész lénye azonosult azzal a szereppel, amelyet éppen alakított. Nemcsak a tudomány veszített el benne egy kitűnő gondolkodót, de a színpadi művészet is kevesebb lett azáltal, hogy ő bűnügyek felderítésére adta a fejét.

Negyed hétkor léptünk ki a Baker Street-i házból, és hét óra előtt tíz perccel a Serpentine Avenue-ra értünk. Már erősen esteledett, a gázlámpákat is akkor gyújtották meg éppen. Mi föl és alá sétáltunk a Briony Lodge előtt, és vártuk, hogy a villa úrnője hazatérjen. A ház szakasztott olyan volt, mint amilyennek Holmes rövid, de szabatos leírása után képzeltem. A környéket azonban én sokkal elhagyatottabbnak véltem. Ez a feltehetően máskor oly nyugodt utcácska azon az estén szokatlanul nyüzsgött. Az utca egyik sarkán egy csoport meglehetősen hanyagul öltözött suhanc fújta a füstöt és nevetgélt. Túlnan egy köszörűs ácsorgott a masinája mellett, nem messze a háztól pedig két katona tereferélt egy csinos kis pesztrával. Azonkívül még jó néhány elegáns fiatalember sétált fel és alá az utcán szivarozva és halkan diskurálva.

- Tudja - mondta Holmes, ahogy föl és alá sétáltunk a ház előtt -, ez a házasság bizonyos fokig leegyszerűsíti az ügyet. Az a fotográfia most már kétélű fegyver. Feltehetőleg a mi bájos Irene-ünk éppúgy nem szeretné, hogy Godfrey Norton úr kezébe kerüljön a kép, mint ahogy a megbízónk se örülne neki, ha az ő hercegkisasszonya közelebbi ismeretségbe kerülne a szép hölgy képmásával. Most már csak az a kérdés: hol találjuk meg a képet.

- Valóban! Hol?

- Fölöttébb valószínűtlen, hogy a hölgy mindig magával hordaná. Mint tudjuk, kabinetméretű kidolgozás, tehát sokkal nagyobb, semhogy egy női ruhában könnyen el lehetne rejteni. Azonkívül Adler kisasszony jól tudja, hogy a király akár útonállókkal is feltartóztathatja és megmotoztathatja. Kétszer ez meg is történt. Mindebből arra következtethetünk, hogy alkalmasint nem hordja magánál.

- Hát akkor hol lehet?

- Talán a bankárjánál vagy az ügyvédjénél. Ez a két lehetőség mindenesetre fennáll. Ám megvallom, én egyikben sem hiszek. A nők természetüknél fogva titkolózók, és saját kis titkaikra maguk vigyáznak. Ugyan miért adná át ezt az ereklyét másvalakinek? Önnönmagában megbízhat, azt azonban már nem tudhatja, hogy egy üzletemberre milyen nyomást gyakorolhat az esetleges politikai érdek. Ezenfelül, gondolja csak meg, barátom: a hölgy ugyebár azzal fenyegetőzött, hogy a közeli napokban akarja a képet céljaira felhasználni? Nos, ha így van, annak szüntelen kéznél kell lennie. Ebből arra következtetek, hogy csakis otthon rejtegetheti.

- De hiszen oda már kétszer is betörtek!

- Badarság! Azoknak fogalmuk sem volt, hol keressék!

- És maga tudja, barátom?

- Én nem fogom keresni.

- Hát mit csinál?

- Hagyom, hogy ő maga mutassa meg nekem.

- Erre sose lesz kapható!

- Dehogynem, sőt kénytelen lesz vele. De már hallom is a kocsiját. Kérem, Watson, kövesse szó szerint az utasításaimat!

Ahogy ezt kimondta, egy kivilágított hintó fordult be a fasor túlsó végén. A csinos kis landauer odagördült a villa kapuja elé. Amint megállt, az ott őgyelgő csavargók egyike azonnal odaugrott, hogy kinyissa a hintó ajtaját, és utasát kisegítve néhány potyagarashoz jusson. De ellökte egy másik csavargó, mivel neki is éppen ez volt a célja. Egy pillanat alatt heves civakodás támadt, amelybe a két katona is bekapcsolódott. Ők az egyik suhanc pártját fogták, míg a köszörűs, aki szintén ott termett azon nyomban, a másik mellett kardoskodott nagy hévvel. Elcsattant egy pofon, és a hintójából kiszálló hölgy egy szempillantás alatt dulakodó, hadonászó, egymást ütlegelő férfiak tömegének közepén találta magát. Holmes a verekedők közé vetette magát, hogy a védtelen hölgy segítségére siessen, de mielőtt még odaért volna hozzá, fájdalmas kiáltással a földre rogyott. Arcát elborította a vér. Erre föl a katonák és a suhancok szanaszét futottak, míg a jobban öltözött urak, akik eddig tétlenül szemlélték az eseményeket, a hölgy és sebesült barátom segítségére siettek. Irene Adler - engedjék meg, hogy ezután is csak leánynevén emlegessem őt - sietve felment a házhoz vezető lépcsősoron; ám a lépcső tetején kicsit tétovázva megállt. Meseszép alakjának kontúrjait finoman megvilágította a nappaliból kiszűrődő fény.

- Súlyosan megsebesült az a szegény ember? - kérdezte.

- Meghalt! - kiáltottak fel többen is.

- Ugyan, dehogy! Még van benne élet! - bizonygatták mások.

- De a kórházig már nem jut el, addigra biztosan vége van!

- Bátor férfi - jegyezte meg egy asszony. - Ha ez nem ugrik közéjük, azok a csirkefogók már régen árkon-bokron túl lennének a hölgy órájával meg erszényével. Komisz banda volt ez, de még milyen komisz. De ni! Már lélegzik, magához tért!

- Akkor sem maradhat itt az utcán. Bevihetjük a házba, asszonyom?

- Vigyék csak, vigyék! - helyeselt a hölgy. - A nappaliban van egy kényelmes kerevet, fektessék oda! Erre jöjjenek!

Lassú és ünnepélyes menetben vitték be vállukon az én Holmes barátomat a villába. Az előbb említett kerevetre fektették, miközben én, megállapodásunkhoz híven, az ablak közelében elfoglalt őrhelyemről követtem az eseményeket. Meggyújtották az összes lámpát, de a függönyöket nem húzták össze, így jól láthattam a barátomat, ahogy ott hever. Nem tudom, neki vajon okozott-e némi lelkiismeret-furdalást ez az álnok játék, de én bizton állíthatom, hogy soha életemben még nem röstelltem magam annyira, mint amikor látnom kellett, milyen féltő aggódással ápolgatja a "sebesültet" ez a bájos és elragadó teremtés, aki ellen én éppen gonosz ármányt szövök. Másfelől az is nagy gazemberség lett volna, ha Holmes barátomat cserbenhagyva, megfutamodom a rám bízott feladat elől. Így hát megacéloztam a szívemet, és előhúztam a füstrakétát a köpenyem alól. Végtére is a hölgynek nem esik bántódása - nyugtattam magam -, mi csak azt akarjuk megakadályozni, hogy ő ártson másoknak.

Ebben a pillanatban Holmes felült a kereveten, és olyan mozdulatot tett, mint aki légszomjjal küszködik. A szobalány az ablakhoz rohant, és szélesre tárta. Ugyanebben a pillanatban láttam, hogy Holmes fölemeli a kezét, és int nekem. A jelre behajítottam a füstrakétát a szobába, és kiabálni kezdtem: "Tűz van, emberek, tűz van!" Még jóformán ki sem mondtam, amikor a bámészkodó tömeg - urak, suhancok, szolgák és katonák - azonnal csatlakozott a tűzriadóhoz, úgyhogy egy percen belül teljes volt megint a zűrzavar és a lárma. A nappaliból vastag füstfelhő gomolygott kifelé a nyitott ablakon. Ide-oda rohangáló alakokat lehetett látni odabenn, majd Holmes hangját hallottam, amint azzal nyugtatja a bentieket, hogy vaklárma volt az egész. Keresztülfurakodtam a zajongó sokaságon, és a sarok felé igyekeztem. Alig telt bele tíz perc, Holmes hátulról belém karolt. Örültem, hogy sietve magunk mögött hagyhatjuk dicstelen kalandunk színhelyét. Holmes némán szaporázta lépteit mellettem, csak akkor szólalt meg, amikor bekanyarodtunk az Edgware Roadra.

- Nagyon jól csinálta, doktorom! Hiba nélkül ment minden. Egyenesben vagyunk.

- Megszerezte a fényképet?

- Még nem, de tudom, hol van.

- Hogy sikerült rábukkannia?

- A hölgy maga mutatta meg, ahogy megjósoltam.

- Én még most sem értek semmit.

- Pedig eszemben sincs titkolózni maga előtt, kedvesem! - nevetett Holmes. - A dolog roppant egyszerű. Azt bizonyára maga is észrevette, hogy az utcai tömegben mindenki a cinkosom volt. Én fogadtam fel valamennyit a ma esti spektákulumra.

- No, erre én is rájöttem.

- Nos, amikor kitört a dulakodás, én egy kis piros festéket nyomtam a tenyeremre észrevétlenül, majd a verekedők közé rontottam, elzuhantam, és a kezem az arcom elé kaptam. Elég siralmas látványt nyújtottam, ezt maga is igazolhatja. Régi trükk ez.

- Felfogtam ezt is.

- Akkor bevittek a házba. Ő kénytelen volt beleegyezni, mit tehetett volna mást? Egyenesen a nappaliba szállítottak, amelyre leginkább gyanakodtam. Eleve csak két helyiség jöhetett számításba: a nappali és a hálószoba, és én elhatároztam, hogy ha addig élek is, rájövök, hogy melyikben van a kép rejtekhelye. A kerevetre fektettek, én levegőért kapkodtam, erre persze kinyitották az ablakot, és akkor jött maga.

- Jó, jó, de miért volt erre szükség?

- Igen nagy szükség volt rá, sőt az volt a legfontosabb! Ha egy asszony arról értesül, hogy a házában tűz ütött ki, ösztönösen azt menti, ami a számára a legfontosabb. Ennek a késztetésnek senki sem tud ellenállni; higgye el, már sokszor hasznosítottam ilyen helyzetet. Így volt ez az arnsworthi kastély esetében vagy a darlingtoni gyámsági botrány tisztázásakor is. A férjes asszony a gyermekét kapja föl, a hajadon nő az ékszeres ládikájáért rohan. Az világos volt előttem, hogy az illető hölgy legértékesebb vagyontárgya a házban épp az, amit mi is keresünk. Mindent elkövet majd, hogy veszély esetén biztonságba helyezze. A tűzriadó pompásan sikerült. Az óriási lárma, füst, sikoltozás még a legacélosabb idegeket is megrendítette volna. Vele sem történt másképp. Besétált az én utcámba. Nos, a fotográfia egy falba rejtett kazettában van, egy eltolható falikárpit mögött, éppen a csengettyűzsinór mellett. A maga kiáltására Irene tüstént ott termett, és én egy gyors oldalpillantással meggyőződhettem róla, hogy a képet húzza ki félig onnan. Amikor aztán felkiáltottam, hogy a tűzriadó vaklárma volt, gyorsan visszadugta a képet, a füstrakétára pillantott, kisietett a szobából, és azóta színét sem láttam. Röviddel távozása után én is feltápászkodtam, és sűrű bocsánatkérések közepette elhagytam a házat. Igaz, kicsit haboztam még, ne vegyem-e inkább ott helyben magamhoz a képet, de bejött a kocsisa, és mivel ő folyvást rajtam tartotta a szemét, jobbnak láttam, ha nem kockáztatok, és kivárom az alkalmasabb pillanatot. A legkisebb elhamarkodott mozdulat is romba dönthette volna minden eddigi fáradozásomat.

- És most? - kérdeztem.

- Az ügyet voltaképpen le is zárhatjuk. Holnap reggel meglátogatom a hölgyet a király társaságában. Ha kedve van, maga is velünk tarthat. A nappali szobába vezetnek majd, mint ilyenkor szokás, hogy ott várakozzunk, amíg a ház úrnője fogad bennünket. De kétlem, hogy mire ő megjön, akár minket, akár a fotográfiát a szobában találná. Őfenségének feltehetőleg külön gyönyörűséget és elégtételt szerez majd, ha saját kezűleg veheti vissza, amit könnyelműen odaadott.

- Mikorra tervezi a látogatást?

- Reggel nyolcra. Addigra még biztosan nem készül el a reggeli toalettjével, így szabad kezünk lesz. De feltétlen pontosnak kell lennünk, mert nem tudhatjuk, hogy ez a házasság milyen változásokat hozott életében és szokásaiban. Késedelem nélkül telegrafálok őfenségének.

Miközben így beszélgettünk, lassan elértünk a Baker Street-i ház kapuja elé. Holmes éppen a kulcs után kutatott a zsebében, amikor egy járókelő odaszólt neki: "Jó estét, Sherlock Holmes úr!" Többen is sétáltak az utcán, de köszönni mintha egy bő köpenyes, magas, vékony fiatalember köszönt volna, aki épp akkor sietett el mellettünk.

- Ezt a hangot én már hallottam valahol - mormogta Holmes, és az ifjú után bámult, akit addigra már elnyelt a gyéren megvilágított utca homálya. - Az ördögbe is, vajon ki lehetett ez?

Aznap éjjel a Baker Streeten éjszakáztam. Épp a reggeli kávénkat ittuk, amikor Csehország királya berontott a szobába.

- Igaz a hír, valóban megvan? - kiáltotta, és izgalmában vállon ragadta Holmes barátomat.

- Még nincs.

- De reméli, hogy meglesz?

- Minden bizonnyal.

- Akkor ne késlekedjünk! Elemészt a türelmetlenség.

- Előbb bérkocsit kell hozatnunk.

- Nem kell. A hintóm itt áll lenn a ház előtt.

- Ez mindenesetre meggyorsítja a dolgokat.

Beszálltunk hát a kocsiba, és sietve a Briony Lodge felé hajtattunk.

- Irene Adler férjhez ment - vetette oda Holmes hanyagul.

- Férjhez ment? Mikor?

- Tegnap.

- És ugyan kihez?

- Egy angol ügyvédhez. Norton a neve.

- Nem hiszem el, hogy szereti azt az embert!

- Én őszintén remélem, hogy igen.

- Miért reméli?

- Ha szereti a férjét, akkor nem szereti fenségedet. Ha pedig nem szereti fenségedet, ugyan mi oka lehetne rá, hogy megakadályozza fenséged esküvőjét?

- Ez igaz. És mégis... Bárcsak egyenrangú lett volna velem! Micsoda királynő vált volna belőle!

A király egész úton hallgatott, szavát sem lehetett venni, míg a ház elé nem értünk.

A Briony Lodge kapuja tárva-nyitva állt, és a lépcső tetején egy idősebb hölgy várakozott érkezésünkre. Gúnyos mosollyal szemlélte izgatott tüsténkedésünket.

- Ön Mr. Sherlock Holmes, ugyebár? - fordult barátomhoz.

- Igen, az vagyok - felelte ő, és kérdő, sőt nem túlzok, ha azt állítom: meghökkent pillantást vetett a hölgyre.

- Nahát! Az asszonyom megjósolta, hogy ön meglátogat minket ma reggel. Ő sajnos nem fogadhatja önöket, mivel a Charing Crossról a hajnali öt óra tizenöt perces vonattal Európába utazott az urával együtt.

- Hogyan? - kiáltott Holmes, és hirtelen elsápadt. - Azt mondja, elhagyta Angliát?

- Mégpedig örökre, kedves uram.

- És a kép? - jajdult föl a király. - Végem van, minden elveszett!

- Majd meglátjuk. Jöjjenek velem! - kiáltotta Holmes, és félretolva az útból a házvezetőnőt, egyenesen a nappaliba rohant. A király és én a nyomában. Az összevissza tolt bútorok, a sietve lerámolt polcok, a nyitott fiókok mind arra utaltak, hogy a ház asszonya sebtében és kapkodva szedte össze, ami a keze ügyébe akadt, és szinte pánikszerűen távozott. Holmes a csengőzsinórhoz rohant, eltolt egy kis ajtót a falikárpitban, benyúlt a falba rejtett kazettába, és egy fotográfiát meg egy levelet húzott onnan elő. A kép Irene Adlert ábrázolta estélyi ruhában. A levél Sherlock Holmesnak szólt. A neve alatt az állt: "Személyesen jelentkezik majd érte."

Barátom feltépte a borítékot, és felolvasta, amit benne talált. Előző nap éjfélkor vetették papírra a következő sorokat:

"Kedves jó Mr. Sherlock Holmes!

Maga igen jól játszotta a szerepét. Szinte az utolsó percig gyanútlan voltam, és hittem Önnek. Csak amikor a tűz hírére támadt riadalomban oly elővigyázatlanul elárultam magam, akkor jutott eszembe, hogy a barátaim közül többen óvtak Öntől. Figyelmeztettek, hogy ha a király nyomozót fogad, az csakis Ön lehet. Még az Ön címét is megadták nekem. És látja, mégis sikerült kiderítenie titkomat! Pedig ösztönösen már akkor sejtettem a veszélyt, amikor azt a szokatlan sokadalmat megláttam az utcán. No de hogyan is gondolhattam volna rosszat arról a kedves, jámbor, öreg tiszteletesről? Csak tudja, én is értek valamelyest a színészmesterséghez, így a férfiruha nem áll idegenül rajtam. Bizony. Én voltam, aki követte Önt egészen háza kapujáig, pusztán csak azért, hogy meggyőződjem, valóban a híres Sherlock Holmes érdeklődött-e utánam oly nagyon. Én voltam az, aki elővigyázatlanul még rá is köszöntem Önre, mielőtt újdonsült férjem irodájába siettem. Mindketten úgy gondoltuk, bölcsebb lesz azonnal elhagynunk Angliát, ha már ilyen félelmetes ellenfelünk akadt. Holnap, mire ideér, üresen találja a fészket, a madárka elrepült. Ami azt a bizonyos fotográfiát illeti, megbízójának semmitől sem kell tartania. Szeretek, és engem is szeret egy férfi, aki nála különb. A király ezennel visszakapja adott szavát attól, akit oly szívtelenül becsapott. Azt a képet eddig is csak azért őriztem meg, hogy ne legyek teljesen védtelen, ha őfensége főúri szeszélyből női méltóságomban ismét megalázni óhajtana. És még valami. Itt hagyok egy másik fényképet, hátha mégis kedves emlékül szolgál a királynak. Most búcsúzom, kedves Sherlock Holmes! - Maradok őszinte híve

Irene Norton, született Adler"

- Micsoda nő, istenem, micsoda nő! - kiáltott föl Csehország koronázatlan királya, mikor az írás végére értünk. - Hát nem megmondtam önnek, mily elszánt, mily vakmerő? Micsoda királyné lehetett volna! Milyen kár, hogy nem állt az én szintemen!

- Amennyire volt szerencsém megismerni a hölgyet, valóban nem az ön szintjén áll, fenség - jegyezte meg Holmes hűvösen. - Fenséges úr, őszintén fájlalom, hogy megbízatásomat nem tudtam végrehajtani.

- Dehogynem, drága barátom! - kiáltotta vidáman a király. - Ennél jobb kimenetelt kívánni sem lehet. Irene soha nem szegi meg a szavát. Az a kép már nem fog előkerülni többé. Biztosabb helyen van, mintha tűzbe dobták volna.

- Megnyugtat, hogy fenséged így látja - felelte elmélázva Holmes.

- Az életemet köszönhetem önnek. Árulja el, mi az, amivel méltóképpen megjutalmazhatnám? Tessék ez a gyűrű...

Azzal lehúzott az ujjáról egy smaragdköves gyűrűt, és nyitott tenyerén Holmes felé nyújtotta.

- Fenséged birtokában van valami, amit én sokkal többre értékelek.

- Nevezze meg, és máris az öné!

- Az a fénykép.

A király álmélkodva nézett rá.

- Irene fotográfiája? - nevetett fel. - Tessék, az öné, ha ez a kívánsága.

- Köszönöm. Akkor tehát nem maradt más hátra, mint hogy elbúcsúzzunk. Volt szerencsém! - azzal Holmes könnyedén biccentett, majd sarkon fordult, és tudomást sem véve a király feléje nyújtott kezéről, velem együtt sietve elhagyta a házat.

Ez volt hát a Csehországot fenyegető botrány története, és ez volt az a kivételes eset, amikor Sherlock Holmes eszén túljárt az asszonyi furfang. Azelőtt Holmes gyakran tett fitymáló megjegyzéseket a nők intelligenciájára, de mostanában egyre ritkábban hallok tőle ilyet. És ha Irene Adler személye szóba kerül, mindig csak úgy emlegeti őt: a Nő.


Takácsy Gizella fordítása

 

 

II
AZ ELTŰNT VŐLEGÉNY

 

- Kedves barátom - kezdte Holmes, amint egyszer a kandalló mellett ültünk Baker Street-i otthonában -, az élet sokkalta furább dolgokat produkál, mint amiket az ember kiagyalni képes. Van, amire mi gondolni sem merészelünk, pedig a létezés mindennapos velejárója. Ha most ki tudnánk repülni az ablakon, és kézenfogva körözhetnénk London felett, érdemes lenne kicsit fölemelni a tetőket, és bekukucskálni a házakba. Mennyi meghökkentő dolgot látnánk! Különös egybeeséseket, cselszövést, viszályt, nemzedékek egész során végighúzódó hihetetlen eseményláncolatokat, amelyek időnként olyan bizarr helyzetekhez vezetnek, hogy egy csapásra laposnak és értelmetlennek látnánk a teljes regényirodalmat a maga sablonos megoldásaival és átlátszó következtetéseivel.

- Én azért erről nem vagyok meggyőződve - válaszoltam. - Az újságokban megjelenő esetek rendszerint sivárak és elég közönségesek. A rendőrségi beszámolók stílusa a végletekig realista, és mégsem mondhatjuk, hogy az eredmény valami lebilincselő vagy művészi hatású olvasmány volna.

- Bizonyos szelekció és diszkréció valóban kell a realisztikus hatás eléréséhez - jegyezte meg Holmes. - Ez hiányzik a rendőrségi beszámolókból, mert az a gyanúm, nagyobb súlyt kapnak a rendőrség tisztviselőinek lapos frázisai, mint a részletek, amelyek pedig a megfigyelő számára az egész ügy lényegét és magvát tartalmaznák. Nekem elhiheti: semmi sem olyan természetellenes, mint a hétköznapi események.

Mosolyogva ráztam a fejemet: - Én megértem, hogy ez a véleménye - mondtam. - Ön mint három kontinens minden végsőkig kétségbeesett és tanácstalan emberének nem hivatásos tanácsadója és segítője, természetesen sokféle különös és bizarr üggyel találkozik. De nézzük csak meg - vettem fel a földről a reggeli újságot -, kiállja-e az elmélet a gyakorlat próbáját. Az első cím, amelyen megakad a szemem: "Férje kegyetlenségének áldozata." Félhasábos cikket írnak róla, de olvasatlanul is tudom, hogy csupa szokásos dolog, semmi új nincs benne számomra. Nyilván feltűnt egy másik nő, aztán jött az italozás, szóváltás, verekedés, a kék foltok, és persze ott a szánakozó nővér vagy házinéni is. A legprimitívebb író sem találhat ki ennél primitívebbet.

- Elég szerencsétlenül választotta ki a példát az érveléséhez - mondta Holmes, miután egy pillantást vetett a cikkre. - Ez a Dundas-féle válási ügy, és történetesen bizonyos apróságokat én tisztáztam ezzel kapcsolatban. A férj nem iszik, nincs semmiféle másik nő, és a feleség azért adott be panaszt, mert Dundas egy idő óta felvette azt a szokást, hogy minden étkezés végén kivette a műfogsorát, és hozzávágta. Ez a fordulat egy átlagos fantáziájú írónak valószínűleg eszébe sem jutna, ismerje el! Szippantson egy kis burnótot, doktorom, és lássa be, hogy a maga példájából is én szereztem érvényes találatot!

Nyújtotta óarany burnótszelencéjét, amelynek tetején hatalmas ametiszt díszelgett. Pompázatossága annyira ellentétben állt Holmes igénytelenségével és egyszerű életvitelével, hogy nem tudtam megállni szó nélkül.

- Ja - mondta -, megfeledkeztem róla, hogy hetek óta nem találkoztunk. Ez egy kis emlék Csehország királyától, az Irene Adler-féle fénykép ügyében tett fáradozásaim viszonzásául.

- És a gyűrű? - pillantottam az ujján csillogó ragyogó briliánsra.

- Ezt Hollandia uralkodócsaládjától kaptam, de az ügy, amelyben szolgálatukra voltam, olyan kényes természetű, hogy még önnek sem tárhatom fel, aki pedig volt szíves megörökíteni egy-két kisebb esetemet.

- És most van valami megbízása? - érdeklődtem.

- Tíz vagy tizenkettő is, de egyik sem különösebben érdekes. Mindegyik fontos, ugye, érti, mégis teljesen érdektelenek. Rájöttem, hogy tulajdonképpen inkább a kisebb, lényegtelenebb ügyekben nyílik igazán lehetőség a megfigyelésre, az ok-okozati összefüggések gyors elemzésére, és végül is ezek adják a nyomozás savát-borsát. A nagyobb bűntények a tapasztalatom szerint egyszerűbbek; minél súlyosabb a bűntett, rendszerint annál kézenfekvőbb az indíték. Ezekben az ügyekben, kivéve egy meglehetősen bonyolult esetet, amellyel Marseille-ből kerestek meg, nincs semmi különleges. Bár lehetséges, hogy pár perc múlva kapunk valami jobbat, mivel kötve hiszem, hogy itt valaki ne hozzám igyekezne.

Amikor ezeket mondta, már az ablaknál állt, és a széthúzott függönyök között bámulta az álmos, unalmas, szürke londoni utcát. Én is kinéztem a válla fölött, és egy nagydarab nőt láttam a szemközti járdán. Nyakát súlyos szőrmeboa fogta körül, de még feltűnőbb volt a hatalmas, hullámos, vörös tolldísz a széles karimájú kalapján, amelyet kacéran félrecsapva viselt. Ez alól a vértezet alól ideges, röpke pillantásokat vetett az ablakunkra, teste közben előre-hátra hintázott, mint az inga, s a kesztyűje gombjaival babrált. Aztán nekilendült, mint egy úszó, aki hirtelen elszánással beugrik a vízbe, átszelte az utcát, és már hallottuk is az éles csengetést.

- Már ismerem ezeket a tüneteket - mondta Holmes, és cigarettáját a tűzbe dobta. - Az ingamozgás a járdán mindig delikát szívügyet jelent. A hölgy tanácsot szeretne kérni, de nem biztos benne, el szabad-e mondania ilyen kényes ügyet. De tehetünk még további finom distinkciókat is. Ha egy hölgyet komoly sérelem ér a férfi részéről, már elmarad az ingamozgás, és ehhez a szimptómához párosul rendszerint az én csengődrótom szakadása. Mostani esetünkben feltételezhetjük, hogy szerelmi ügyről van szó, de a hölgy inkább zavart vagy szomorú, mintsem dühös. De már itt is van személyesen, és mindjárt eloszlatja kétségeinket.

Valóban; már kopogtattak is az ajtón, majd belépett egy egyenruhás inasfiú, és bejelentette Miss Mary Sutherlandet. A hölgy alakja úgy rajzolódott ki a vékony, fekete fiú kontúrja mögött, mint egy soktonnás teherhajó a pici révkalauz nyomában. Sherlock utánozhatatlan, könnyed udvariassággal köszöntötte, becsukta az ajtót, majd egy fejbiccentéssel a karosszékhez tessékelte látogatóját, és a rá oly jellemző aprólékos, mégis szinte szórakozott tekintettel végigmérte.

- Nem gondolja - szólalt meg -, hogy a maga rövidlátó szemét nagyon megerőlteti a sok gépelés?

- Először én is azt hittem - válaszolta a hölgy -, de most már nem is kell néznem a betűket. - Aztán hirtelen felfogta Holmes szavainak teljes értelmét, és összerezzent, és félelemmel vegyes megdöbbenés ült ki széles, jóindulatú arcára. Felnézett a barátomra: - Maga már hallott rólam, Mr. Holmes! - mondta. - Különben honnan tudná mindezt?

- Ne is törődjék vele - válaszolta nevetve Holmes. - A foglalkozásomhoz tartozik, hogy sok mindenről tudjak. De talán csak, hála a sok gyakorlásnak, észreveszem azt is, ami mások figyelmét elkerüli. Ha nem ilyen volnék, nyilván ön sem jött volna hozzám.

- Mrs. Etherege-től hallottam önről, uram, és azért jöttem el, mert az ő férjét olyan könnyen megtalálta, amikor már mindenki, még a rendőrség is halottnak hitte. Jaj, Mr. Holmes, bár az én ügyemben is ilyen sikerrel járna! Nem vagyok gazdag, de azért van évi száz font járadékom, és mellette még ott az a kevés, amit a gépeléssel megkeresek, de mind odaadnám, csak megtudhassam, mi történt Mr. Hosmer Angellel!

- Miért olyan sebtében rohant el hozzám? - kérdezte Sherlock Holmes, ujjait egymásnak nyomva, szemét a plafonra meresztve.

Miss Mary Sutherland kissé kifejezéstelen arcán ismét megjelent a megdöbbenés. - Igen, csakugyan elrohantam hazulról - mondta -, mert nagyon feldühített, hogy Mr. Windibank, mármint az apám, olyan könnyedén fogja föl az egészet. Nem akar sem a rendőrséghez fordulni, sem önhöz, aztán végül, amikor kiderült, hogy semmit sem akar csinálni, sőt azt is mondta, hogy nem érti, mi baj van egyáltalán, akkor igen feldühödtem, és úgy, ahogy voltam, egyenesen magához jöttem.

- Az apja - szólt közbe Holmes - nyilván mostohaapja önnek, hiszen más a neve?

- Igen, a mostohaapám. Apának szólítom, bár egy kicsit furcsán hangzik, ugyanis csak öt évvel és két hónappal idősebb nálam.

- Az édesanyja él?

- Ó, igen, anya él és virul. Nem örültem neki túlságosan, Mr. Holmes, amikor röviddel apám halála után férjhez ment, ráadásul egy nála tizenöt évvel fiatalabb férfihoz. Apa víz-gázszerelő volt a Tottenham Court Roadon, és egész jól menő ipart hagyott hátra, amit anyám egy darabig Mr. Hardyval, a segéddel folytatott. Amikor aztán megjelent Mr. Windibank, ő felszámoltatta anyámmal a boltot, mert az neki mint borkereskedőnek derogált. Négyezer-hétszáz fontot kaptak az iparért és a klientéláért, de ez közel nem volt annyi, amennyit apám kaphatott volna érte, ha él.

Arra számítottam, hogy Holmeson a türelmetlenség jegyeit fogom tapasztalni, miközben árad ez az összefüggéstelen és csapongó locsogás, de éppen ellenkezőleg, nagy figyelemmel követte.

- Az ön járadéka - kérdezte - az üzletből származik?

- Dehogyis! Az teljesen külön dolog, aucklandi nagybácsim, Ned hagyta rám. Új-zélandi részvényekben van, négy százalékot jövedelmez. Kétezer-ötszáz font volt az összeg, de én persze csak a kamatokat vehetem fel.

- Ön nagyon felkelti az érdeklődésemet - mondta Holmes. - Ezzel a száz font jövedelemmel, plusz még amit ráadásul keres, nyilván utazgat is egy kicsit, és igyekszik kellemesen élni. Azt hiszem, egy egyedülálló hölgy kényelmesen megél már évi hatvan fontból is.

- Én sokkal kevesebbel is beérném, Mr. Holmes, de nyilván megérti: amíg otthon lakom, nem szeretnék az anyámék terhére lenni, így azután, amíg velük vagyok, ők is hozzányúlhatnak a pénzemhez. Ez persze csak egyelőre van így. Mr. Windibank veszi fel a kamatomat minden negyedévben, aztán átadja az anyámnak, én pedig egész jól elvagyok azzal, amit a gépírással keresek. Két pennyt kapok egy lapért, és gyakran tizenöt-húszat is megcsinálok naponta.

- Nagyon pontosan körvonalazta a helyzetét - mondta Holmes. - Ez az úr a barátom, dr. Watson, előtte ugyanolyan nyugodtan beszélhet, mint előttem. Kérem, mondjon el mindent Mr. Hosmer Angellel való kapcsolatáról.

Miss Sutherland elpirult, és idegesen piszkálta mellénye rojtjait. - A gázszerelők bálján ismerkedtünk meg - mondta. - Amíg apám élt, mindig küldtek neki jegyeket, de később sem feledkeztek meg rólunk, és küldtek anyámnak is. Mr. Windibank nem akarta, hogy elmenjünk. Egyáltalán, nem akart engedni minket sehová. Már azért is nagyon dühös, ha egy vasárnapi iskolai zsúron részt akarok venni. De most ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjek, és el is mentem, hát hogy jön ő ahhoz, hogy visszatartson? Azt mondta, hogy az a társaság nem hozzánk való, pedig akik ott voltak, mind apám barátai. Aztán azt is mondta, hogy nincs, amit fölvegyek, pedig ott volt a bordó plüssruhám, amit még elő sem vettem a szekrényből egyszer se. Végül, amikor már semmi sem használt, elment Franciaországba az üzleti ügyeit intézni, és a mama meg én elmentünk Mr. Hardyval, aki a segédünk volt. Ott, a bálon találkoztam Mr. Hosmer Angellel.

- Gondolom - szólalt meg Holmes -, hogy amikor Mr. Windibank visszajött Franciaországból, igen bosszantotta, hogy ön mégis elment a bálba.

- Tulajdonképpen egész rendesen fogadta. Emlékszem, hogy elnevette magát, vállat vont, és azt mondta, hogy teljesen fölösleges megtiltani valamit egy nőnek, mert úgyis az lesz, amit ő akar.

- Értem. Egy szó, mint száz, a gázszerelők bálján ismerte meg a Mr. Hosmer Angel nevű urat.

- Igen. Megismerkedtünk akkor este, és másnap eljött, hogy megkérdezze, baj nélkül hazaértünk-e a bálról. Aztán még kétszer találkoztunk vele, vagyis, hogy is mondjam, én találkoztam vele kétszer. Sétálni voltunk. Aztán apám hazajött, és Mr. Hosmer Angel nem jöhetett el többé hozzánk.

- Miért nem?

- Hát, mert az apám nem szereti az ilyesmit. Egyáltalán, ha csak tehette, nem fogadott látogatókat otthon, és mindig azt mondta, hogy egy nő érje be a családi körrel. Persze aztán én is mondtam mindig anyámnak, hogy egy nőnek saját társaság is kell, és valahol el kell kezdeni, és nekem még nem volt társaságom.

- És Hosmer Angel? Nem kereste a találkozást magával?

- Hát, apám egy hét múlva megint készült Franciaországba, és Hosmer azt írta, hogy jobb, ha nem találkozunk addig, amíg el nem utazik. Közben leveleztünk, és ő írt is nekem mindennap. Mindig reggel szedtem ki a leveleket, úgyhogy apám nem tudott róla.

- El volt már jegyezve akkor azzal az úrral?

- Igen, Mr. Holmes. Eljegyeztük egymást az első sétánk után. Hosmer, vagyis Mr. Angel, pénztáros volt egy Leadenhall Street-i irodában, és...

- Melyikben?

- Az a legbosszantóbb, Mr. Holmes, hogy nem tudom.

- És hol lakott?

- Az irodában aludt.

- És annak a címét nem tudja?

- Nem. Csak azt, hogy a Leadenhall Streeten van.

- A leveleket hova címezte?

- Az ottani postahivatalba, poste restante. Azt mondta, hogy ha az irodába küldeném, a többi hivatalnok ugratná, amiért egy nő ír neki leveleket. Erre én felajánlottam, hogy majd géppel írok, úgy, mint ő, de ezt nem akarta, mert azt mondta, hogy ha kézzel írok, akkor tudja, hogy a levél tényleg tőlem jön, de ha géppel, akkor mindig úgy érzi, hogy az írógép köztünk áll. Ez is csak azt mutatja, Mr. Holmes, hogy mennyire ragaszkodott hozzám, és hogy milyen apróságokra is gondolt.

- Ez valóban rendkívül sokatmondó - hagyta rá Holmes. - Nekem régóta vezérelvem, hogy az ilyen kis dolgok a legeslegfontosabbak. Emlékszik esetleg néhány egyéb apróságra is Mr. Hosmer Angellel kapcsolatban?

- Nagyon visszahúzódó ember volt, Mr. Holmes. Inkább este szeretett sétálni velem, mint nappal, mert azt mondta, nem akar feltűnő lenni. Nagyon zárkózott, finom úriember, még a hangja is olyan szelíd. Elmondta, hogy fiatal korában többször betegeskedett a tüszős mandulájával, és ezért gyenge a gégéje, és olyan akadozó, suttogós a beszéde. Mindig elegáns, egyszerű, tiszta ruhát hordott, de a szeme neki is gyenge volt, mint nekem, és sötét szemüveget hordott, mert bántotta a fény.

- És mi történt, amikor a mostohaapja, Mr. Windibank, visszament Franciaországba?

- Mr. Hosmer Angel ismét eljött hozzánk, és azt mondta, hogy házasodjunk össze, mielőtt az apám visszajön. Nagyon komolyan gondolta, a kezemet a Bibliára téve megesketett, hogy akármi történik, hű maradok mindig hozzá. Anya azt mondta, igaza volt, hogy megesketett, és hogy ez csak a szenvedélyének a jele. Anya teljesen mellette állt kezdettől fogva, és még sokkal jobban ragaszkodott hozzá, mint én. Aztán, amikor arról beszéltek, hogy azon a héten legyen meg az esküvő, én megkérdeztem, hogy mi lesz apával, de mind a ketten azt mondták, hogy ne törődjek vele, majd utána megmondjuk neki, sőt anya azt is mondta, hogy ő majd elintézi a dolgot. Nekem ez nem nagyon tetszett, Mr. Holmes. Furcsa, hogy az engedélyét kell kérnem, hiszen csak pár évvel idősebb nálam, de mégsem akartam titokban csinálni semmit, ezért írtam az apámnak Bordeaux-ba, ahol a társaság francia irodája van. A levél azonban visszajött, éppen az esküvő reggelén.

- Nem érte ott az apját?

- Így van, Mr. Holmes, épp a levél érkezése előtt indult vissza Angliába.

- Aha! Hát ez igazán pech. Az ön esküvője tehát már napra ki volt tűzve. Templomban lett volna?

- Igen, de nagyon diszkrét keretek között, a Megváltó templomában, a King's Cross közelében, utána pedig egy szerény reggelit költöttünk volna el együtt a St. Pancras Hotelben. Hosmer egy bricskával jött értünk, de mivel ketten voltunk anyámmal, oda minket kettőnket ültetett fel, ő pedig beszállt egy zárt hintóba, mert nem volt más kocsi az utcánkban. Mi értünk először a templomhoz, és amikor megérkezett a hintó, vártuk, hogy Hosmer kiszálljon, de nem szállt ki, és amikor a kocsis leszállt a bakról és benézett, odabent nem volt senki! A kocsis azt mondta, el nem tudja képzelni, mi lett vele, mert a saját szemével látta, amikor beszállt. Ez most pénteken történt, Mr. Holmes, és azóta sincs halvány fogalmam sem arról, hogy hová lett.

- Önt minden jel szerint igen rútul becsapták - mondta Holmes.

- Nem, dehogyis! Hosmer olyan jó és kedves volt hozzám, nem hagyott volna ott csak úgy. Még aznap reggel is állandóan azt hajtogatta, hogy bármi történjék, nekem hűnek kell maradnom hozzá, és még ha valami váratlan dolog adódna is, ami elválaszt bennünket, nekem mindig emlékeznem kell, hogy hozzá köt a fogadalmam, és hogy előbb-utóbb úgyis számon kéri rajtam. Elég furcsa volt, hogy ilyeneket mondott az esküvő napján, de az, ami azután történt, végül is magyarázatot ad rá, azt hiszem.

- Természetesen. Az ön véleménye szerint tehát valami katasztrófa történhetett vele?

- Igen, uram. Úgy hiszem, érezte, hogy valami veszély fenyegeti, különben nem mondott volna olyanokat. És aztán be is következett, amit előre érzett.

- De nem sejti, mi lehetett az?

- Nem.

- Csak még egy kérdés! Hogyan fogadta az édesanyja a dolgot?

- Nagyon mérges volt, és azt mondta, hogy ne is említsem többé.

- És az apja? Elmondta neki?

- Igen, és úgy láttam, neki is az a véleménye, hogy valami történt Hosmerrel, és még biztosan hallok róla. Azt mondja, mi érdeke fűződne hozzá valakinek, hogy engem a templomajtóig vigyen, és ott hagyjon el? Ha kölcsönvette volna a pénzemet, vagy ha már elvett volna, és úgy volna intézve, hogy a pénzemet ő kapja, akkor lenne rá valami oka. Hosmer azonban anyagilag független volt, nem fogadott volna el tőlem egyetlen shillinget se. De mi történhetett vele? És miért nem ír? Szinte beleőrülök, ha erre gondolok! Le sem hunyom éjjel a szemem. - Kis zsebkendőt húzott elő a muffjából, és az orrához nyomta, mert erőt vett rajta a zokogás.

- Belenézek az ügybe - mondta felállva Holmes -, és nincs kétségem afelől, hogy egyértelmű választ fogunk kapni. Nyugodtan rám bízhatja az egészet, semmi szükség rá, hogy továbbra is ezen törje a fejét, sőt, azt tanácsolom: próbálja meg Mr. Hosmer Angelt kitörölni az emlékezetéből, ha már az életéből eltűnt.

- Tehát úgy gondolja, hogy nem fogom látni többé?

- Sajnos, ez az érzésem.

- De hát mi történhetett vele?

- Ennek kiderítését rám bízhatja. Kérnék egy pontos személyleírást róla, és ha volna néhány levele, amelyet nélkülözni tud, azt is kérném.

- Megpróbáltam kerestetni apróhirdetés útján, a szombati Chronicle-ban adtam fel - mondta Miss Sutherland. - Itt a kivágott hirdetés, és tessék, itt van négy levele.

- Köszönöm. És mi az ön címe?

- Camberwell, Lyon Place 31.

- Mr. Angel címét tehát nem is tudta soha. Hol van az apja cégének telephelye?

- A Westhouse és Marbank, a Fenchurch Streeten, az apám ugyanis ennek a nagy vörösbor-importáló cégnek az ügynöke.

- Köszönöm. Ön nagyon szabatosan adta elő a közlendőjét. Hagyja itt a papírokat, és ne felejtse el a tanácsomat. Tekintse a történteket lezártnak, és ne hagyja, hogy befolyásolják az életét.

- Ön nagyon kedves, Mr. Holmes, de ezt nem tehetem. Hű maradok Hosmerhez, készen arra, hogy a rendelkezésére álljak, amikor visszajön.

Látogatónk naiv bizodalma kiváltotta tiszteletünket: a nevetséges kalap és a semmitmondó arc ellenére volt benne valami nemes. Megígérte, hogy ha értesítést kap, azonnal eljön ismét, aztán letette a papírjait az asztalra, és elment.

Sherlock Holmes szótlanul ült néhány percig, ujjait még mindig egymásnak nyomva, lábát maga elé nyújtotta, és tekintetét a plafonra szegezte. Aztán levette a szögről öreg tajtékpipáját, amelyet legjobb tanácsadójának tartott, rágyújtott, és hátradőlt a karosszékben. A tekergő, vastag, kék füstkarikák között arcára tökéletes, bágyadt nyugalom telepedett.

- Egész érdekes tanulmány ez a nőszemély - szólalt meg egy idő múlva. - Őt magát sokkal érdekesebbnek találtam, mint a problémáját, amely egyébként elég banális ügy. Ha megnézi a feljegyzéseimet, Andoverben, hetvenhétben hasonló esetre bukkanhat, és történt tavaly is ilyesmi, Hágában. Az ötlet igen régi, mégis, volt benne egy-két részlet, amely számomra is újdonság. Maga a nő azonban nagyon tanulságos jelenség.

- Az ön számára, úgy látom, nagyon sok dolog világos vele kapcsolatban, amelyek számomra teljesen láthatatlanok - jegyeztem meg.

- Nem láthatatlanok, csak nem vette észre őket, Watson! Nem tudta, hogy mit nézzen, így aztán nem is látta meg azt, ami fontos. Én képtelen vagyok magát meggyőzni például a kabátujjak jelentőségéről, a hüvelykujj körmének árulkodó mivoltáról vagy arról, micsoda fontos tényekre lehet következtetni a cipőfűzőből. Mit árult el például önnek a hölgy külseje? Adjon róla leírást!

- Nos: palaszürke színű, széles karimájú szalmakalapot viselt, amelyet téglavörös toll díszített. Fekete gyönggyel kivarrt fekete mellénye volt, szénfekete, mintás szegéllyel. A ruhája színe egy kicsit barnább, mint a tejeskávé, a nyakánál és a mandzsettájánál bordó plüss borította. A kesztyűje szürke, a jobb mutatóujjánál már teljesen ki volt kopva. A cipőjét nem figyeltem meg. Kicsi, kerek arany fülbevaló csüngött a fülén, és egész megjelenésén átsütött az a bizonyos közönséges, kényelmes, tespedt jómód.

Sherlock Holmes heherészve, finoman összeütötte a tenyerét.

- Szavamra mondom, Watson, csodálatosan fejlődik! Remek teljesítményt nyújtott, komolyan. Igaz ugyan, hogy minden lényeges részlet elkerülte a figyelmét, de a módszerre már ráérzett, és jól megjegyzi a színeket is. Sose bízzon az általános benyomásaiban, fiacskám, mindig a részletekre figyeljen! Én egy nőnél mindig a ruhája ujját nézem meg először. Férfiaknál talán jobb a nadrág térdénél kezdeni. Amint ön is megfigyelte, ez a nő plüssmandzsettát viselt, a plüssön pedig nagyszerűen meglátszik minden. Nagyon szépen kirajzolódott egy dupla vonal, alig a csukló fölött, ahol a gépírónő az asztalra támasztja a karját. A varrógép hasonló nyomot hagy, de az csak a bal karon, és csak a kisujj oldalán, nem teljes csuklószélességben, ahogyan itt is látható volt. Következő pillantásom az arcát vette szemügyre, és amikor észrevettem az orrán a csíptetőtől származó bemélyedést, megkockáztattam egy megjegyzést a rövidlátásáról meg a gépelésről. Ettől a hölgy egy kicsit meglepődött.

- Én is.

- Pedig nagyon is kézenfekvő volt. Aztán nagyon meglepődtem, amikor lenéztem a cipőjére, és észrevettem, hogy a két lábbeli ugyan hasonlít egymásra, de semmiképp sem párja egyik a másiknak, mivel az egyiknek enyhén mintás volt az orra, a másiknak sima. Az egyiknek az öt közül csak a két alsó gombja volt begombolva, a másiknak az első, a harmadik és az ötödik. Namármost, ha azt látjuk, hogy egy különben rendesen öltözött fiatal hölgy felemás, félig begombolt cipőben jött el otthonról, nem túl ördöngös dolog arra következtetni, hogy nagyon sietett.

- És mit vett még észre rajta? - kérdeztem, mohó érdeklődéssel várva - most is, mint mindig - barátom pontos okfejtését.

- Például azt, hogy üzenetet írt, mielőtt eljött otthonról, de már akkor, amikor teljesen fel volt öltözve. Azt ön is észrevette, hogy a jobb kesztyűje ki volt kopva a mutatóujjánál, de azt már nyilván nem látta, hogy a kesztyűje és az ujja is kék tintafoltos. Nyilván sietve írt, és túl mélyen bemártotta a tollat. És ennek ma reggel kellett történnie, különben nem lett volna olyan jól látható a paca az ujján. Elég elemi dolog ugyan, de nagyon szórakoztató. Most mégis, térjünk vissza a munkához, Watson. Lenne szíves felolvasni a hirdetésben foglalt személyleírást Mr. Hosmer Angelről?

A fény felé tartottam az újságkivágást. Az "Eltűnt" címszó alatt így folytatódott: "...14-én délelőtt Hosmer Angel úr. Körülbelül öt láb hét hüvelyk magas, erős felépítésű, arca halvány, haja fekete, középütt kissé kopaszodó; fekete bajusza, dús, fekete oldalszakálla van. Sötét szemüveget hord, beszéde erőtlen, suttogó. Utoljára fekete, selyemmel szegélyezett frakkot, fekete, arany Albert-lánccal díszített mellényt, szürke Harris-tweed nadrágot, cúgos, magas szárú cipője fölött barna lábszárvédőt viselt. Valamelyik Leadenhall Street-i irodában állt alkalmazásban. Aki tud róla valamit stb. stb."

- Ez elég lesz - mondta Holmes. - Ami a leveleket illeti - pillantott beléjük -, azok teljesen hétköznapiak. Nincs bennük semmilyen Mr. Angelre utaló adat, kivéve, hogy egyszer Balzacot idézi. Mégis, egy dolog igen figyelemreméltó bennük, ami minden bizonnyal önnek is szemet szúr.

- Az, hogy géppel írták őket - mondtam.

- Valóban. De nemcsak maga a levél, hanem az aláírás is géppel van odaírva minden esetben. Nézze csak meg, ott áll szépen alul: Hosmer Angel. Dátum van rajtuk, de fejlécnek csak annyi, hogy "Leadenhall Street", ami nesze semmi, fogd meg jól. Az aláírás hiánya nagyon sokat elárul, sőt, nyugodtan nevezhetjük perdöntő bizonyítéknak.

- Mire nézve?

- Kedves barátom, lehetséges lenne, hogy maga nem látja, milyen szoros kapcsolatban áll az üggyel ez a tény?

- Hát, nem mondhatom, hogy látom, ha csak úgy nem, hogy a levél írója azt akarta, később ne csípjék nyakon az aláírásának segítségével, ha esetleg felelősségre vonnák ígéretszegésért.

- Nem, nem ez volt a célja. Még írnom kell azonban két levelet, amelyek teljesen tisztázni fogják a dolgot. Az egyiket egy nagy cégnek, a Citybe, a másikat az ifjú hölgy mostohaapjának, Mr. Windibanknek, akit szívélyesen meghívok hozzánk holnap estére, hat órára. Nem árt tárgyalni egy kicsit a férfirokonsággal. És most, doktorom, addig nem tehetünk semmit, amíg nem kapunk választ a leveleinkre, úgyhogy egyelőre nyugodtan félretehetjük ezt az ügyecskét.

Nagyon sok okom volt rá, hogy higgyek a barátom vaslogikájában és kivételes tetterejében, és úgy éreztem, bizonyára nem véletlenül kezeli oly könnyed magabiztossággal ezt a szokatlan rejtélyt. Én csak egyetlenegy kudarcáról tudok, arról, amikor Csehország királya számára nem sikerült Irene Adlertől visszaszereznie a fényképet, és ha visszagondolok a Négyek jelé-nek hátborzongató ügyére vagy a Skarlát tanulmány körüli rendkívül bonyolult dolgokra, hát úgy vélem, igencsak különös szövevény lehet, amit ő ne tudna kibogozni.

Abban a meggyőződésben hagytam tehát ott a barátomat - aki még mindig a fekete cseréppipáján pöfékelt -, hogy mire másnap este visszamegyek hozzá, már a kezében lesz minden bizonyíték Miss Mary Sutherland eltűnt vőlegényének hollétét illetően.

Figyelmemet abban az időben egy igen súlyos orvosi eset kötötte le, és a következő napot végig a beteg ágya mellett töltöttem. Már majdnem hat óra volt, amikor elszabadultam, és az első kocsival a Baker Streetre hajtattam, azon izgulva, nehogy lemaradjak a kis rejtély leleplezéséről. Sherlock Holmest azonban még egyedül találtam, amint hosszú, vékony tagjaival a karosszék mélyébe kuporodva szendergett. Az asztalon sorakozó lombikok, kémcsövek, a sósav átható, tiszta szaga mind arról árulkodott, hogy a napot egyik kedvenc foglalatosságával, vegytani kísérletezéssel töltötte.

- Nos, megoldotta? - kérdeztem, amint beléptem.

- Igen! Báriumbiszulfát volt!

- Nem, én a rejtélyre gondolok! - mondtam.

- Ja, én meg arra a sóra, amelyet vizsgáltam. Ami az ügyet illeti, nem volt abban semmi rejtély, bár, amint tegnap is mondtam, tartalmaz néhány érdekes részletet. Csak az benne a bökkenő, hogy, sajnos, nincs olyan törvény, amely lesújthatna a gazemberre.

- De ki az, és mi volt a célja azzal, hogy otthagyja Miss Sutherlandet? Alig hagyta el a kérdés a számat, amikor nehézkes lépteket hallottunk az előszobában, majd kopogtak az ajtón.

- Ez a nő mostohaapja, Mr. James Windibank - mondta Holmes. - Levélben jelezte, hogy idejön hat órára. Tessék!

A belépő középtermetű, erőteljes, harminc év körüli férfi volt, arca borotvált, bőre sápadt. Nyájas, megnyerő modorban köszöntött bennünket. Szürke szemének rendkívül éles, csontig hatoló tekintetét kérdőn ránk vetette, majd letette fényes cilinderét a komódra, és enyhe meghajlással leült a legközelebbi székre.

- Jó estét, Mr. James Windibank! - köszöntötte Holmes. - Ugyebár öntől érkezett ez a gépelt levél, amelyben jóváhagyja hatórai találkánkat?

- Igen. Sajnos, egy kicsit elkéstem, de tudja, nem vagyok egészen a magam ura. Nagyon sajnálom, hogy Miss Sutherland zavarta önt ezzel a kis üggyel, nekem ugyanis az a véleményem, hogy nem kell az efféle szennyest kiteregetni. Kifejezett kívánságom ellenére fordult önhöz, de, amint bizonyára észrevette, meglehetősen nyugtalan, lobbanékony lány, és nem könnyű befolyásolni, ha egyszer a fejébe vett valamit. Az ön személye ellen, természetesen, nem volt különösebb kifogásom, mivel ön nem tartozik a rendőrséghez, de azért az efféle családi szégyent akkor sem kellemes nagydobra verni. Egyébként is csak kidobott pénz, hiszen úgysem fogja megtalálni ezt a Hosmer Angelt.

- Ugyan már - szólt közbe nyugodtan Holmes -, megvan rá minden okom, hogy azt higgyem: meg fogom találni.

Mr. Windibank erősen összerezzent, és leejtette a kesztyűjét. - Örömmel hallom - mondta.

- Nagyon érdekes dolog - jegyezte meg Holmes -, hogy egy gépelt szöveg ugyanannyi egyéni sajátosságot mutathat, mint egy kézírás. Hacsak nem teljesen új gépekről van szó, nincs kettő, amelyik mindenben megegyezne. Egyes betűk jobban elkopnak, mint mások, és van, amelyiknek csak az egyik oldala látszik. Az ön levelében például, Mr. Windibank, meg lehet figyelni, hogy az "e" fölött minden esetben van egy kis maszat, az "r" zászlójából pedig hiányzik egy rész. Tizennégy egyéb jellegzetesség is van, de ezek a legszembetűnőbbek.

- Ezen a gépen írjuk a teljes levelezésünket az irodában, és kicsit már kétségtelenül elhasználódott - válaszolt a látogatónk, és fényes, szürke szemével fürkészőn Holmesra nézett.

- És most mutatok valamit, aminek érdemes lesz egy kis figyelmet szentelni, Mr. Windibank - folytatta Holmes. - A közeljövőben, azt hiszem, írok egy kis munkát az írógép és a bűnözés kapcsolatáról. Ezzel a tárggyal már úgyis foglalkoztam egy keveset. Itt van előttem négy levél, amelyet állítólag az eltűnt férfi írt. Mindegyiket géppel írták. És nemcsak az "e" maszatos és az "r" hiányos mindegyiken, hanem, ha veszi magának a fáradságot, és megnézi a nagyítóm alatt, látni fogja, hogy ugyanúgy megtalálható rajtuk az a másik tizennégy jellemző is, amelyre az imént céloztam.

Mr. Windibank felugrott, és felkapta a cilinderét. - Nekem nincs időm az ilyen fantazmagóriák végighallgatására, Mr. Holmes! - mondta. - Ha meg tudja fogni azt az embert, ám fogja meg, és majd értesítsen róla.

- Helyes - mondta Holmes, majd odalépett az ajtóhoz, és elfordította a kulcsot. - Akkor most rögtön értesítem is önt, hogy megvan!

- Micsoda? Hol? - kiabált habzó szájjal Mr. Windibank, és úgy pislogott körbe, mint egy csapdába esett patkány.

- Ó, semmi értelme, ne is fáradjon - szólt rá nyájasan Holmes. - Ebből már nem tud kimászni, Mr. Windibank! Az ügy nagyon is átlátszó, és igencsak alábecsült engem, amikor azt mondta, hogy úgysem tudok egy ilyen egyszerű problémát megoldani. Úgy, úgy! Üljön csak le, és beszéljünk meg mindent!

Látogatónk megsemmisülten rogyott a székre, homlokán veríték csillogott. - Ezért... ezért nem foghatnak perbe! - hebegte.

- Mély sajnálattal kell ezzel egyetértenem. De köztünk szólva, Mr. Windibank, ez olyan kegyetlen, önző, szívtelen és kicsinyes trükk volt, amilyennel még alig találkoztam. Hadd vegyem sorba az eseményeket, és maga majd kijavít, ahol tévedek.

A férfi összehúzta magát a székén, és teljesen összetörve, mélyen a mellére hajtotta a fejét. Holmes leült, feltette a lábát a kandallópárkányra, hátradőlt, zsebre dugta a kezét, és látszólag inkább saját magának, mint nekünk, beszélni kezdett.


- Egy illető feleségül vett egy nála sokkal idősebb nőt, a pénzéért - kezdte -, és a feleség lányának a pénzét is élvezhette, mindaddig, amíg a lány velük lakik. Az összeg az ő szintjükön igen tekintélyes summának számított, és az elvesztését komolyan megérezték volna. Megérte hát a próbálkozást, hogy megtarthassa. A lány jó természetű, szeretetre méltó teremtés volt, gyengéd és melegszívű, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy mindezen előnyös tulajdonságokkal és a kis jövedelmével együtt nem fog sokáig pártában maradni. Házassága azonban évi száz font veszteséget jelentett volna, ezért mit tesz a mostohaapa a házasság megakadályozására? A legtermészetesebbet, vagyis otthon tartja, eltiltja a hasonló korú emberek társaságától. Hamarosan rájön azonban, hogy ez a megoldás nem tartós. A lány nyugtalan lett, követelte a jogait, végül pedig közölte eltökélt szándékát, hogy elmegy egy bizonyos bálra. Erre mit tesz a ravasz mostohaapa? Olyan ötlethez folyamodik, amely az eszének talán dicséretére válik, de a szívének semmiképp. Felesége beleegyezésével és segítségével elmaszkírozza magát, fürkésző tekintetét sötét szemüveggel takarja, bajuszt ragaszt és dús pofaszakállt, éles hangját behízelgőn suttogóra fogja, és mivel a lány rövidlátása miatt így kétszeresen is biztonságban lehet, kiadja magát bizonyos Mr. Hosmer Angelként, és maga kezd udvarolni neki, hogy az egyéb udvarlókat távol tartsa.

- Először csak tréfa volt az egész - nyögte a férfi. - Sosem gondoltuk volna, hogy ennyire elszalad vele a szekér.

- Ezt éppen elhiszem. Bárhogy volt is azonban, a lánnyal a szekér igencsak elszaladt, és mivel meggyőződése szerint a mostohaapja Franciaországban volt, a szélhámosság gyanúja föl sem merült benne. Hízelgett neki a férfi figyelme, és a hatást még csak erősítette anyjának nem titkolt elragadtatása. Aztán Mr. Angel elkezdett a házhoz járni, mivel nyilvánvaló volt, hogy ha igazi hatást akarnak elérni, el kell menni addig, amíg csak lehet. Jöttek a találkozások, majd az eljegyzés, amely végül biztosította, hogy a lány nem adja másnak a szívét. A csalást azonban nem lehetett örökké fenntartani. Az állítólagos franciaországi utazásokat egyre nehezebben lehetett volna megmagyarázni. Világos volt, hogy a dolognak véget kell vetni, mégpedig olyan drámaian, hogy az ifjú hölgy azt sose felejtse el, így aztán egy jó darabig ne is keressen más gavallért. Ezért tétetett vele hűségfogadalmat, megesketve őt a Bibliára, és ezért célozgatott az esküvő reggelén arra a lehetőségre, hogy történhet valami különös. James Windibank azt akarta, hogy Miss Sutherland maradjon Hosmer Angelhez kötve, és legyen teljes bizonytalanságban afelől, hogy mi történt vele, így legalább tíz évig ne nézzen más férfira. Az orránál fogva vezette egészen a templom ajtajáig, aztán, mivel innen már tovább nem mehetett, szép kényelmesen elővette a régi trükköt: beszállt a zárt hintó egyik oldalán, kiszállt a másikon, és eltűnt. Azt hiszem, így zajlottak le az események, Mr. Windibank.

Látogatónk mostanra már valamelyest visszanyerte megtépázott önbizalmát, felállt a székéről, és fölényesen elmosolyodott:

- Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, Mr. Holmes, de ha maga ilyen nagyokos, akkor azt is tudnia kell, hogy maga az, aki törvénysértést követett el, nem én. Én nem tettem semmi olyat, amiért eljárást lehetne indítani ellenem, de ha maga zárva tartja azt az ajtót, följelenthetem tettlegességért és erőszak alkalmazásáért.

- Úgy van, ahogy mondja, a törvény sajnos nem nyúlhat magához - mondta Holmes, miközben kinyitotta az ajtót -, bár nem volt még ember, aki jobban megérdemelné a büntetést, mint maga. Ha ennek a fiatal hölgynek volna fivére vagy barátja, annak ostorral kéne végigvágnia a maga hátán. Az ördögbe is! - folytatta elvörösödve a férfi csúfondáros vigyora láttán -, az ügyfelem iránti kötelességeimhez ez éppen nem tartozik, de ha már itt van kéznél ez a lovaglóostor, miért ne engednék meg magamnak egy kis élvezetet?... - azzal két gyors lépéssel az ostornál termett, de mielőtt leakaszthatta volna, már vad dobogás hallatszott a lépcsőn, aztán csapódott a bejárati ajtó, és az ablakon át láthattuk, hogy Mr. James Windibank úgy rohan az utcán, ahogy csak bír.

- Ni, ilyen egy úgynevezett hidegvérű csirkefogó! - mondta nevetve Holmes, és ismét elhelyezkedett kényelmesen a székén. - Ez az alak az egyik gazemberséget a másik után fogja véghezvinni, amíg egyszer el nem követ valami igazán súlyosat, és akkor aztán az akasztófán végzi. Ez az ügy, persze, bizonyos tekintetben nem teljesen érdektelen.

- Nem tudtam tökéletesen követni a gondolatmenetét - szúrtam közbe.

- Nos! Az természetesen kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Mr. Hosmer Angelnek igen nyomós oka lehetett erre a különös viselkedésre, és ugyanolyan kézenfekvő volt az is, hogy az egyedüli, aki igazán hasznot húzott az esetből, az a mostohaapa. Sokat sejtető adalék az is, hogy a két férfi sohasem találkozott, az egyik mindig csak akkor jelent meg, amikor a másik távol volt. Gyanúra adott okot a sötét szemüveg és a lefojtott hang, mert mindkettő leplezhet valamit, hasonlóképpen a dús pofaszakáll is. Gyanúmat Windibanknek az a fura eljárása erősítette meg igazán, hogy géppel írta alá a leveleit, mert ez a tény természetesen arra utal, hogy a kézírását a lány olyan jól ismeri, hogy akár egy szóból is azonosítani tudná. Ezek az elszigetelt tények, számos aprósággal egyetemben, mind-mind egy irányba mutattak.

- És hogyan szerzett bizonyosságot, hogy a gyanúja helyes?

- Azt már nem volt nehéz megszerezni, mihelyt megtaláltam a delikvenst. Tudtam, hogy melyik cég alkalmazottja. A hirdetésben foglalt személyleírásból elhagytam azokat a dolgokat, amelyek esetleg maszkírozással előállíthatók, úgymint a pofaszakállat, a szemüveget, a suttogó hangot, és elküldtem a cég irodájába azzal a kéréssel, hogy értesítsenek: ráillik-e a leírás valamelyik utazó ügynökükre. Amikor felfigyeltem a gépelt írás sajátosságaira a leveleken, küldtem magának a jómadárnak is egy levelet a cége címére, az iránt érdeklődve, el tudna-e jönni ide. Amint vártam, géppel írott választ küldött, amelyen ugyanazokat az apró, de áruló jeleket fedeztem föl. Ugyanazzal a postával jött meg a céges levél is a Fenchurch Streetről, a Westhouse és Marbanktől, amely közölte, hogy a leírás minden tekintetben ráillik James Windibank nevű alkalmazottjukra. Voilá!

- És mi lesz Miss Sutherlanddel?

- Ha elmondom neki, úgysem hiszi el. Ugye, emlékszik a régi perzsa mondásra: "Veszélyben van, aki egy tigristől elveszi a kölykét, és ugyanolyan veszélyben, aki elragadja egy nőtől a hamis ábrándjait." Látja, Háfiz ugyanolyan bölcs volt, mint Horatius, és ugyanúgy ismerte az emberi természetet...


Nikowitz Oszkár fordítása

 

 

III
A RŐT LIGA

 

Tavaly ősszel egyszer beugrottam kedves barátomhoz, Sherlock Holmeshoz, aki éppen élénk eszmecserét folytatott egy égővörös hajú, igen köpcös, pirospozsgás, korosodó úrral. Elnézést kértem a betolakodásért, és már hátráltam volna kifelé, de Holmes azonnal visszatuszkolt, és becsukta mögöttem az ajtót.

- Jobbkor nem is jöhetett volna, kedves Watson - üdvözölt szívélyesen.

- De... úgy látom, éppen dolga van.

- Van, van. Úgy bizony.

- Szívesen várok az előszobában.

- Szó sem lehet róla. Mr. Wilson! Ez az úr itt társam és jobbkezem, ez idáig sok nagyon sikeres ügyben volt segítségemre, és egészen bizonyos, hogy ez az ön ügyében sem lesz másként.

A köpcös félig felemelkedett a székről, esetlenül biccentett, s közben apró, behízott szeme fürkésző pillantást vetett rám.

- Üljön a díványra! - kínált hellyel Holmes, ő pedig karosszékébe süppedt, és ujjai hegyét egymáshoz illesztette, ahogy vizsgálóbírós hangulatában szokása volt. - Nem is tagadhatná, kedves Watson, hogy velem együtt ön is kedvel mindent, ami különös, nem szokványos, ami kiemelkedik a hétköznapok szürke egyhangúságából. Ezt a vonzódását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ön lelkesen jegyzi, sőt, ha megbocsát a kifejezésemért, kissé ki is kerekíti apró eseteimet.

- Az ön esetei valóban mindig is lenyűgöztek engem - jegyeztem meg.

- Ugye emlékszik rá, hogy éppen a napokban, amikor hozzáláttunk Miss Mary Sutherland - egyébként igen egyszerű - problémájának megoldásához, azt mondtam önnek, hogy az élet a különleges fordulatoknak és a véletlen egybeeséseknek valóságos tárháza, amely mellett a legmerészebb képzelet is elhalványul.

- Igen, és én ebben az állításban bátorkodtam kételkedni.

- Igen, ezt tette, kedves doktorom, azonban jobb, ha minél előbb eláll a véleményétől, hacsak nem akarja, hogy a tények súlya alatt legyen kénytelen megtörni, és belátni, hogy igazam volt. Itt van például Mr. Jabez Wilson, aki idefáradt hozzám, és mondandója, annak alapján, amit eddig volt szerencsém hallani belőle, páratlannak ígérkezik. Említettem már néhányszor, hogy a legfurcsább és legbizarrabb dolgok általában nem a főbenjáró bűnügyekben fordulnak elő, hanem a kisebbekben, sőt, olykor azokban, ahol kérdéses, hogy egyáltalán történt-e bűntény. A mi esetünkben például az elmondottakból még lehetetlen megállapítanom, hogy bűnténnyel van-e dolgunk vagy sem, de már eddig is világos, hogy ez egyike lesz a legsajátságosabb eseteimnek. Arra kérném, Mr. Wilson, legyen olyan kedves, és kezdje el elölről újra az egészet! Erre nemcsak azért kérem, mert a barátom, dr. Watson nem hallotta az elejét, hanem azért is, mert ennek a különös történetnek én is szívesen meghallgatnám minden további részletét az ön szájából. Máskor általában már a bevezető adatokból is ezerszám jutnak eszembe hasonló esetek, most azonban kénytelen vagyok beismerni, hogy ezek a tények páratlanok a maguk nemében.

Holmes vaskos ügyfele szemmel látható büszkeséggel húzta ki magát, majd egy piszkos, gyűrött újságot vett elő a kabátja belső zsebéből. A térdén kisimította, majd a nyakát előrenyújtva a hirdetési rovatot kezdte böngészni, én pedig közben követve a barátom példáját, megkíséreltem kiolvasni valamit az öltözékéből és egész megjelenéséből.

Megfigyeléseim azonban nem vezettek különösebb eredményre. Látogatónk az átlagos brit kereskedő közönséges jegyeit viselte magán: hájas volt, fontoskodó és nehézkes. Kitérdelt, szürke kockás nadrág volt rajta, gyanús tisztaságú fekete felsőkabát, amelyet nem gombolt be elöl, így kilátszott szürke mellénye, vastag, sárgaréz lánca, amelynek a végén egy átfúrt, négyszögletű fémfityegő díszelgett. Viharvert cilinderét és kifakult, bársonygalléros felöltőjét maga mellett egy székre fektette. Bármennyire meresztgettem is a szemem, nem találtam rajta semmi említésre méltót, legfeljebb rikító vörös haja és bosszús, méltatlankodó vonásai tértek el az átlagostól.

Sherlock Holmes egy gyors pillantással felmérte, mivel foglalatoskodom, megmosolyogta vizsgálódó tekintetemet, és megrázta a fejét: - Néhány kézenfekvő tényen túl, például hogy valamikor testi munkát is végzett, ma szabadkőműves, járt Kínában, és az utóbbi időben sokat írt, másra nem tudok következtetni.

Mr. Jabez Wilson felugrott a székről, és ujját még mindig az újságon tartva Holmesra bámult.

- Honnan a mennykőből tudja mindezt, Mr. Holmes? - kérdezte. - Miből gondolja például, hogy testi munkát is végeztem? Mert szent igaz, hogy hajóácsként kezdtem.

- A keze árulja el, kedves uram. A jobb keze sokkal nagyobb, mint a bal. Főleg azzal dolgozott, és jobban kifejlődtek rajta az izmok.

- Na jó, de akkor a szabadkőművességet hogy találta ki?

- Megkérdőjelezném az éleselméjűségét, ha elmondanám, hogy jöttem rá. Legyen elég annyi, hogy ön, a rend szigorú szabályaival nem éppen összhangban, az ív és körző jelével díszített melltűt visel.

- Ja, igen, erről megfeledkeztem. Na és az írás?

- Mi másra lehetne következtetni abból, hogy a jobb kabátujja öt hüvelyk magasságban fénylik, a bal könyöke alatt pedig, ahol az asztalra nyomja, egy lesimult folt van?

- És Kína? Azt honnan tudja?

- A jobb csuklója fölött látható halat csak Kínában tetoválhatták magára. Egy kicsit belemélyedtem a tetoválások tanulmányozásába, sőt, magam is gazdagítottam a tárgykör irodalmát. A halpikkelyeknek ezzel a finom rózsaszínnel való átfestése nagyon jellemző Kínára. És ha hozzáveszem még, hogy az óraláncán egy kínai érme csüng, a dolog már igazán pofonegyszerű.

Jabez Wilson öblösen fölnevetett. - Nahát, a mindenit! Először azt hittem, valami ravasz trükk, de már látom, hogy nincs benne semmi különös.

- Kezdem azt hinni, Watson - fordult hozzám Holmes -, hogy nem lenne szabad semmit megmagyaráznom. Tudja, "omne ignotum pro magnifico",[4] és ha még egyáltalán van egy kis tekintélyem, az is odalesz egykettőre, ha ilyen világosan beszélek. Nos, Mr. Wilson, megtalálta a hirdetést?

- Igen, megvan - válaszolta a terebélyes vendég, és vastag, piros ujjával az újság közepére bökött. - Itt van. Ezzel kezdődött az egész. Tessék, olvassa el, uram.

Átvettem az újságot, és olvasni kezdtem:

"A RŐT LIGA TAGJAINAK. Boldogult Ezekiah Hopkins (Lebanon, Pennsylvania, USA) hagyatékának köszönhetően újabb jelentkezést fogadunk el a liga tagságára, ami heti négy font keresettel jár pusztán névleges szolgálatok fejében. Alkalmas minden testileg és szellemileg ép vörös hajú férfi, aki betöltötte huszonegyedik életévét. Jelentkezés személyesen, hétfőn tizenegy órakor Duncan Rossnál, a liga irodájában, Fleet Street, Pope-udvar."

- Hát ez mi az ördög? - fakadtam ki, amikor másodszor is elolvastam ezt a nem mindennapi közleményt.

Holmes, amint jókedvében szokása volt, jobbra-balra tekergett a székében, és kajánul kuncogott. - Hát egy kicsit eltér a sablonoktól, ugye? - mondta, és Mr. Wilsonhoz fordult. - Nos, rajta, Mr. Wilson, térjünk vissza egészen az elejére, mondjon el mindent magáról, a környezetéről, mondja el, hogy milyen hasznot húzott ebből a hirdetésből. Kedves doktor úr, először is, milyen újság ez, és mikori szám?

- A The Morning Chronicle 1890. augusztusi száma. Két hónappal ezelőtti.

- Úgy van. Öné a szó, Mr. Wilson!

- Szóval, ahogy magának már mondtam, Mr. Holmes - törölgette a homlokát Jabez Wilson -, kis zálogüzletem van a Coburg Square-en, a City tőszomszédságában. Nem nagy bolt az egész, és az utóbbi években éppen hogy csak a megélhetéshez hozott eleget. Régebben két segédem is volt, de most már csak egy maradt. Elég gond lenne fizetni ezt is, de szerencsére hajlandó félpénzért is dolgozni, mert ki szeretné tanulni a szakmát.

- Mi a neve ennek a készséges fiatalembernek? - kérdezte Holmes.

- Vincent Spaulding, és tulajdonképpen már nem is olyan fiatal. Nehéz lenne megsaccolni a korát. De ügyesebb segédet nem is kívánhatnék, Mr. Holmes. Tudom, hogy csinálhatott volna jobb boltot is, kereshetne kétszer annyit, mint amit én adok neki, de hát, végtére is, ha ez neki így megfelel, miért ültessem a bogarat én a fülébe?

- Valóban, maga nagyon szerencsés ember, hogy a piaci árfolyam alatt talált magának alkalmazottat, manapság a munkaadók nemigen dicsekedhetnek ilyesmivel. Talán a maga segédje még nagyobb ritkaság, mint egy ilyen hirdetés.

- Azért ő sem tökéletes - mondta Mr. Wilson. - Még nem láttam senkit, aki így bolondulna a fényképezésért. Állandóan azt a masinát csattogtatja, ahelyett hogy valami jobbra használná az eszét. Aztán meg irány a pince, előhívni a felvételeit. Folyton a föld alatt kushad, mint egy üregi nyúl. Ez a legnagyobb hibája, de különben jó munkaerő. Nem lehet kifogásom.

- Még most is az alkalmazásában áll, ugye?

- Igen, uram. Ő lakik nálam, meg egy tizennégy éves lány, aki megfőz néha egy egyszerű ételt, kitakarít... Ennyien vagyunk a házban, én özvegyember vagyok, gyerekem nem volt soha. Csöndesen élünk, uram, így, hármasban, és ha másra nem is, arra ügyelünk, hogy legyen tető a fejünk fölött, és az adósságainkat pontosan fizessük.

Ez a hirdetés volt az első dolog, ami megbolygatott minket. Spaulding, éppen ma nyolc hete, lejön az üzletbe ezzel az újsággal a kezében, és azt mondja:

"Hát, sokért nem adnám, Mr. Wilson, ha vörös hajú lehetnék."

"Ugyan miért?" - kérdem.

"Hát csak azért" - mondja -, "mert van egy üresedés a Rőt Ligában. Egész kis vagyont ér annak, aki megkapja, és azt is tudom, hogy több az üresedés, mint az ember, úgyhogy a megbízottak már teljesen tanácstalanok, hogy mit csináljanak a pénzzel. Ha most megvörösödne a hajam, csak be kéne ülnöm ebbe a jó kis állásba, és kész."

"Mi ez az egész?" - kérdeztem. Tudja, Mr. Holmes, én nagyon otthon ülő ember vagyok, és mivel nekem házhoz jön az üzlet, nem nekem kell utánajárnom, gyakran hetekig sem teszem ki a lábam hazulról, így aztán nem is igen tudom, mi történik a világban, és minden hírnek nagyon örülök.

"Nem hallott még a Rőt Ligáról?" - kérdezte Spaulding tágra nyílt szemmel.

"Nem én."

"Nahát, ezt csodálom, mert maga például választható lenne az üres helyre."

"És mennyit hoz egy üres hely?" - kérdeztem.

"Csak egypár százat évente, de alig van munka, és nemigen akadályozza az ember egyéb elfoglaltságát."

Hát gondolhatja, hogy ez szöget ütött a fejembe, mert az üzletmenet már néhány éve nem valami fényes, és az a pár száz plusz nagyon jól jött volna.

"Mondjon el róla mindent, amit tud" - biztattam Spauldingot.

"Itt van" - mutatta a hirdetést -, "láthatja a saját szemével, hogy a ligában van egy üres hely, és itt a cím, ahol jelentkezni lehet. Ha jól tudom, a ligát egy különc amerikai milliomos, Ezekiah Hopkins alapította. Ő is vörös hajú volt, és rokon lelket látott minden vörös hajú férfiban. Amikor meghalt, kiderült, hogy óriási vagyonát különböző megbízottak kezére adta azzal az utasítással, hogy a kamatokat fordítsák a vörös hajúak biztosítására. Úgy hallottam, hogy a fizetés ragyogó, és alig kell csinálni valamit."

"De hát" - mondom neki - "millió vörös hajú van, aki mind jelentkezhet."

"Nincs is olyan sok, mint gondolná" - felelte. - "Először is az állást csak londoni felnőtt férfi kaphatja meg. Ez az amerikai Londonból indult ifjúkorában, és így akart valamit visszafizetni a szülővárosának. Azonkívül, úgy hallottam, hogy hiába jelentkeznek azok, akiknek fakó vörhenyes vagy sötétvörös a hajuk, csak az igazi, rikító, égővörös haj jöhet számításba. Például, ha maga jelentkezne, Mr. Wilson, maga előtt megnyílnának az ajtók. De persze nyilván nem éri meg magának pár száz fontért strapálnia magát."

Ami igaz, az igaz, uraim, láthatják maguk is, az én hajam éppen eléggé vörös, úgyhogy úgy gondoltam, ha ebben kell versenyezni, indulok olyan eséllyel, mint akárki más. Vincent Spauldingnak azt mondtam, húzza le a rolót aznapra, és jöjjön velem. Nem árt, ha mellettem van, mondtam magamban, hiszen olyan sokat tud a dologról. Ő is örült, hogy szabadnapot kap, úgyhogy bezártuk a boltot, és elindultunk a hirdetésben megadott címre.

Hát olyat az életben nem fogok látni még egyszer, Mr. Holmes. Özönlött a nép a szélrózsa minden irányából a City felé. Akire csak egy kicsit is rá lehet mondani, hogy vöröses a haja, az sietett a hirdetésre. A Fleet Street dugig volt vörös hajúakkal, a Pope-udvar meg egyenesen úgy nézett ki, mint egy narancsos targonca. Álmomban sem gondoltam volna, hogy van annyi vörös hajú az egész országban, amennyi ott erre az egyetlen hirdetésre összegyűlt. Volt ott minden színárnyalat: szalma, citrom, narancs, tégla, ír szetter, nyers máj, agyag; de Spauldingnak igaza volt, olyan csakugyan nem volt sok, akinek igazi lángvörös haja lett volna, mint nekem. Amikor megláttam, mennyien vannak, legszívesebben hagytam volna az egészet a csodába, de Spaulding hallani sem akart ilyesmiről. Hogy csinálta, máig sem tudom, de addig tolakodott, nyomakodott, míg végül keresztültaszigált engem is a tömegen, és már mentünk is fölfelé a lépcsőn az irodához. A lépcsőn két irányban haladt az emberáradat; a felfelé menők reménykedtek, a lefelé jövők lógatták az orrukat. Valahogy átfurakodtunk rajtuk is, és egyszer csak ott találtuk magunkat az irodában.

- Nagyon élvezetes hallgatni az ön viszontagságait - jegyezte meg Holmes, amikor az ügyfele kis szünetet tartott, és egy csipet tubákkal igyekezett frissen tartani az emlékezetét. - Kérem, folytassa az elbeszélést! Igen érdekes.

- Az irodában nem volt semmi, csak egy-két közönséges szék meg egy faasztal, amely mögött egy alacsony, vörös hajú alak ült, de az ő haja még vörösebb volt, mint az enyém. A jelentkezők sorban odajárultak elé, ő mindegyiknek mondott egypár szót, aztán mindegyiken talált valami kifogásolnivalót. Úgy látszik, mégsem olyan egyszerű megszerezni azt a helyet, gondoltam magamban. Amikor azonban ránk került a sor, a kis ember velem sokkal kedvesebb volt, mint a többiekkel, még az ajtót is becsukta mögöttünk, hogy zavartalanul beszélgethessünk.

"Ez az úr Mr. Jabez Wilson" - mondta a segédem -, "és készen áll, hogy betöltse az üres helyet a ligában."

"És bámulatra méltón alkalmas is rá" - válaszolta a kis ember. - "Minden követelménynek eleget tesz. Nem is emlékszem már, mikor láttam ilyen pompás minőséget." Hátralépett, kicsit oldalt vetette a fejét, és egyre csak a hajamat bámulta, úgyhogy egészen zavarba jöttem. Aztán egyszer csak előrelépett, és megragadta a kezem, meleg szavakkal gratulált nekem a sikerhez.

"Méltánytalanság volna, ha tovább haboznék" - folytatta -, "de biztos vagyok benne, hogy megbocsátja az elővigyázatosságomat." Azzal két kézzel megragadta a hajamat, és addig rángatta, amíg fel nem kiáltottam a fájdalomtól. "Á, önnek könnyes a szeme" - mondta, miközben elengedte a hajam. - "Látom, minden rendben van. Óvatosnak kell lennünk, ugyanis eddig már kétszer becsaptak bennünket parókával, egyszer pedig festett hajnak is felültünk. Elmesélhetnék néhány suszterviaszos próbálkozást is, de nem szeretném, ha megundorodna az emberi természettől." Odalépett az ablakhoz, és ahogy csak a torkán kifért, kikiabálta, hogy a hirdetett állás be van töltve. Csalódott moraj hallatszott lentről, a tömeg gyorsan eloszlott, úgyhogy nemsokára már csak két vörös hajú ember maradt a porondon: az ügyintéző meg én.

"Duncan Ross vagyok" - mutatkozott be. - "Én is élvezője vagyok nemes jótevőnk alapítványának. Ön nős ember, Mr. Wilson? Vannak gyermekei?"

Közöltem, hogy nincsenek, mire igencsak elkomorodott.

"Jaj, jaj" - mondta letörten -, "hát ez nagyon komoly baj. Nagyon szomorú vagyok. Az alapítvány ugyanis a vörös haj fennmaradását, sőt terjesztését célozza. Óriási balszerencse, hogy ön agglegény."

Erre bizony megnyúlt az arcom, Mr. Holmes, mert már azt hittem, mégsem fogom megkapni a helyet, de aztán néhány perces gondolkodás után azt mondta a kis ember, hogy minden rendben lesz.

"Bárki másnak az esetében" - jelentette ki - "ez a körülmény kizáró okot jelentene, de egy ennyire vörös hajjal kivételt kell tennünk. Mikor tudná elfoglalni az új hivatalát?"

"Hát, sajnos, meg kell vallanom, hogy nekem már van egy üzletem" - mondtam.

"Ó, az ne legyen gond, Mr. Wilson!" - szólt közbe Vincent Spaulding. - "El tudom látni én egyedül is."

"Mi lenne a munkaidő?" - kérdeztem.

"Tíztől kettőig."

Namármost, tudnia kell, Mr. Holmes, hogy egy zálogüzlet általában esténként csinál boltot, különösen pedig csütörtökön és pénteken este, vagyis fizetésnap előtt. Úgyhogy nekem ez a délelőtti, déli különmunka nagyon is megfelelt. Azonkívül tudtam, hogy a segédem rendes ember, és ha mégis adódna valami a távollétem alatt, ő is el bírja intézni.

"Nekem tökéletesen megfelel" - mondtam. - "Mennyi a fizetés?"

"Heti négy font."

"És mi a munka?"

"Pusztán jelképes."

"Mit nevez maga pusztán jelképesnek?"

"Bent kell lennie az irodában, de legalábbis az épületben egész idő alatt. Ha eltávozik, azonnal eljátssza a helyét, örökre. A végrendelet ezt világosan kimondja. Ha kimozdul az irodából a kérdéses időben, azzal megszegi a feltételeket."

"Ha csak napi négy óra, eszem ágában sem lesz elmenni" - mondtam.

"De semmilyen kifogást nem fogadhatunk ám el!" - figyelmeztetett Duncan Ross. - "Sem betegségre, sem üzleti elfoglaltságra, semmire nem lehet hivatkozni. Itt kell maradnia, különben elveszti a helyét."

"És mi lesz maga a munka?"

"Másolni kell az Encyclopaedia Britannicát. Ott van az első kötete a polcon. Tintát, tollat, itatóst maga hoz, mi biztosítjuk ezt a széket és az asztalt. Be tudna állni akár már holnap is?"

"Hogyne" - válaszoltam.

"Akkor viszontlátásra, Mr. Jabez Wilson, és hadd gratuláljak még egyszer a szerencséjéhez, hogy sikerült elnyernie egy ilyen fontos megbízatást." Udvariasan kikísért a szobából, én pedig hazamentem a segédemmel, de azt sem tudtam, mit szóljak vagy mit csináljak, annyira odavoltam a szerencsémmel.

Egész nap azután ez a dolog járt a fejemben, és estére már újból igencsak lógattam az orrom, mert teljesen bebeszéltem magamnak, hogy ez vagy valami nagy ugratás, vagy csalás, csak azt nem tudtam elképzelni, hogy mit akarnak vele elérni. Józan ésszel hihetetlennek tűnt, hogy bárki ilyen végakaratot hagyjon, vagy hogy ekkora összeget fizessen egy egyszerű másolásért. Vincent Spaulding próbálta ugyan tartani bennem a lelket, de estére már megint letettem az egészről. Reggel mégis úgy döntöttem, hogy legalább utánajárok a dolognak, így vettem egy pennyért tintát, aztán a hónom alatt egy lúdtollal és hét ív vonalas papírral elindultam a Pope-udvarba.

Meglepetésemre és örömömre mindent a legnagyobb rendben találtam. Az asztal oda volt készítve, és Mr. Duncan Ross is ott állt, hogy ellenőrizze, rendesen nekilátok-e a munkámnak. Elkezdette velem a másolást az A betűnél, aztán magamra hagyott, de aztán időről időre benézett, és figyelte, hogy haladok. Kettőkor elköszönt, megdicsért, hogy milyen sokat írtam, és bezárta mögöttem az iroda ajtaját.

Ez így ment nap mint nap, Mr. Holmes, aztán szombaton bejött, és leszurkolt négy aranyfontot a heti munkám fejében. Ugyanez történt a következő héten, majd az azutáni héten is. Minden délelőtt megjelentem tízkor, eljöttem kettőkor. Aztán lassanként Mr. Duncan Ross már csak egyszer nézett be egy nap, aztán egy idő múlva már nem jött be egyszer sem. Én persze mégsem mertem egyetlen pillanatra sem kimenni a szobából, hátha éppen akkor jön: ez az alkalmazás annyira megfelelt nekem, hogy nem akartam kockára tenni.

Nyolc hét telt el így, és én kiírtam szépen mindent Akhilleusztól Afrikán és Alaszkán át Attikáig, és reménykedtem, hogy még egy kis kitartás, és nemsokára kezdhetem a B-t. A papírból elég sokat elhasználtam, már majdnem egy polcot megtöltöttek az irományaim. Erre egyik pillanatról a másikra vége lett az egésznek.

- Vége?

- Igen, uram. Mégpedig ma délelőtt, nem máskor. Odamegyek tízre dolgozni, mint eddig mindennap, de az ajtó zárva, s csak egy kis kartonpapír van rá kiszögezve. Tessék, itt van, olvassa el!

Azzal egy fehér kartoncédulát nyújtott át Holmesnak. Ez állt rajta:

A RŐT LIGA FELOSZLOTT
1890. okt. 9.

Sherlock Holmesszal szemügyre vettük ezt a rövid közleményt, majd a panaszos gyászos képére pillantottunk. Ebben a pillanatban csupán a dolog komikus oldalát láttuk, és mindketten harsány hahotára fakadtunk.

- Szerintem ez nem nevetséges! - kiáltotta az ügyfelünk, és feje még jobban elvörösödött az izgalomtól. - Ha maguk csak nevetni tudnak rajtam, elmegyek máshova!

- Maradjon csak! - nyomta vissza a székbe Holmes az indulni készülő zálogost. - A világért sem szeretném, ha másnak adná az esetet, amely pezsdítőn szokatlan. De ne haragudjon, tényleg van benne valami nevetséges is. Mondja el, kérem, mit tett, miután megtalálta ezt a cédulát az ajtón.

- Le voltam sújtva. Nem tudtam, mitévő legyek. Aztán benéztem a szomszédos irodákba, de sehol sem tudtak semmit. Végül megkerestem a háziurat, aki könyvvizsgáló, és a földszinten lakik, és megkérdeztem, mi lett a Rőt Ligával. Azt mondta, hogy sosem hallott erről a társaságról. Erre megkérdeztem, hogy akkor Duncan Ross kicsoda. Azt válaszolta, hogy ezt a nevet most hallja először.

"Hát ő az az úr a négyesben."

"Ja, az a vörös hajú?"

"Igen."

"Ja" - mondja -, "az ő neve William Morris. Ügyvéd, és ideiglenesen vette bérbe a szobámat, amíg az ő új irodája el nem készül. Tegnap költözött ki."

"Hol találom meg?"

"Hát, az új irodájában. Itt van a címe: King Edward Street 17, a Szent Pál-székesegyház közelében."

Odamentem erre a címre, Mr. Holmes, de kiderült, hogy ott egy művégtagkészítő műhely működik, és senki sem hallott sem Mr. William Morrisról, sem Mr. Duncan Rossról.

- És azután mit csinált? - kérdezte Holmes.

- Hazamentem a Coburg Square-re, és a segédemtől kértem tanácsot, de ő sem tudott segíteni semmit. Csak azt mondta, hogy várjak, és majd biztosan értesítenek postán. De én ezzel nem elégszem meg, Mr. Holmes! Én harcolok ezért az állásért, nem mondok le róla, úgyhogy, mivel hallottam, maga jó ember, és szívesen ad tanácsot a rászorulóknak, egyenesen magához jöttem.

- Nagyon bölcsen tette - mondta Holmes. - A maga esete szerfölött figyelemreméltó, és nagyon örülök, ha én is tanulmányozhatom. Az elmondottak alapján az az érzésem, hogy súlyosabb dolgok lehetnek a háttérben, mintsem első ránézésre gondolná az ember.

- Még hogy súlyosak! - helyeselt Mr. Jabez Wilson. - Heti négy fontot elvesztettem!

- Ami önt illeti - jegyezte meg Holmes -, nem hinném, hogy különösebb oka lehet neheztelni erre a nem hétköznapi társulatra. Ellenkezőleg, ön, ha jól vettem ki a szavaiból, harminc-egynéhány fonttal lett gazdagabb, nem is beszélve azokról a tudásmorzsákról, amelyeket az A betűs címszavakból felszedegetett. Magát nem érte miattuk veszteség.

- Nem, uram, de meg akarok tudni róluk mindent, kicsodák, és miért járatták velem a bolondját. Ha ugyan ugratásról van szó. Elég drága tréfa volt nekik, pontosan harminckét fontjukba került.

- Megpróbáljuk tisztázni magának ezeket a dolgokat. Előbb azonban még egy-két kérdésem lenne, Mr. Wilson. Ez a segéd, aki felhívta az ön figyelmét a hirdetésre, mióta volt akkor magánál?

- Körülbelül egy hónapja.

- Hogyan került magához?

- A hirdetésemre jelentkezett.

- Ő volt az egyetlen jelentkező?

- Nem, volt vagy egy tucat.

- És miért éppen őt választotta?

- Mert ügyesnek láttam, és olcsón vállalta a munkát.

- A rendes bér feléért...

- Igen.

- Hogy néz ki ez a Vincent Spaulding?

- Alacsony, köpcös, de fürge. Nincs se bajsza, se szakálla, pedig már biztos megvan harminc. Van egy fehér marásfolt a homlokán.

Holmes izgatottan húzta ki magát a széken. - Gondoltam - mondta. - Nem figyelte meg, hogy ki van-e lyukasztva a füle?

- De igen, ki van lyukasztva. Azt mondta, hogy egy cigány csinálta neki még kölyökkorában.

- Hm - mondta Holmes, és ismét gondolataiba merült. - Most is ott van magánál?

- Igen, uram. Ott maradt az üzletben, amikor eljöttem.

- Ellátta a boltot a távollétében?

- Nem panaszkodhatok rá, uram. Délelőtt sosincs sok tennivaló.

- Ennyi elég is lesz, Mr. Wilson! Készséggel közlöm önnel az elképzeléseimet egy-két nap múlva. Ma szombat van, remélem, hogy hétfőre már jutok valamilyen következtetésre.

- Nos, Watson - fordult hozzám Holmes, miután a látogató magunkra hagyott bennünket -, mi a véleménye?

- Semmit sem tudok mondani - válaszoltam őszintén. - Nagyon titokzatos ügy.

- Az esetek többségében - mondta Holmes - minél bizarrabbnak tűnik egy ügy, annál kevésbé titokzatos. A jellegtelen, közönséges bűnügyek okozzák az igazi fejtörést, mint ahogy azonosítani is a tucatarcokat a legnehezebb. De ebben az ügyben nem szabad késlekednem.

- Mit akar tehát tenni? - kérdeztem.

- Pipázni fogok - válaszolta. - Ez egy legalább hárompipás feladat, így arra kérem, most ne szóljon hozzám ötven percig. - Összekuporodott a karosszékében, csontos térdét felhúzta egészen sasorra alá, és csukott szemmel ült ebben a pózban, mozdulatlanul, csak a fekete cseréppipa meredt előre a szájából, mint valami furcsa madárcsőr. Én már szentül hittem, hogy elszenderedett, és már az én fejem is kezdett elnehezülni, amikor hirtelen felugrott, és pipáját letette a kandallópárkányra. Látszott rajta, hogy döntésre jutott.

- Sarasate játszik délután a St. James Hallban - szólalt meg. - Lenne kedve hozzá, Watson? Tudják nélkülözni a páciensei néhány óráig?

- Ma nincs semmi dolgom. A praxisom nem jelent túlzottan megerőltető elfoglaltságot.

- Akkor vegye a kalapját, és jöjjön. A Cityn keresztül megyünk, és útközben meg is ebédelhetünk. Tudtommal főleg német zene van műsoron, és az sokkal inkább megfelel az ízlésemnek, mint az olasz vagy a francia. A német zene befelé fordul, mint ahogy most én is befelé akarok fordulni. Induljunk hát!

Földalattival mentünk az Aldersgate-ig, onnan rövid sétával jutottunk a Coburg térre, a pár órája hallott szokatlan történet színhelyére. Kicsi, szegényes, valaha jobb napokat láthatott hely volt. Ütött-kopott, emeletes téglaházak egyhangú négyszögei néztek egy korláttal körülvett kis területre, ahol gazos fű és néhány színehagyott bukszusbokor folytatta reménytelen utóvédharcát a füstös, barátságtalan környezettel. Egy sarki házon három aranyozott gömb és egy fehér betűs, "JABEZ WILSON" feliratú barna tábla jelezte, hogy itt van a vörös hajú kliensünk üzlete. Sherlock Holmes megállt a bolt előtt, fejét egyik oldalra hajtotta, s vékonyra összehúzott szemhéja alól alaposan végigmérte az épületet. Aztán lassan elsétált a tér végébe, majd visszajött a sarokig, és közben szemügyre vette a házakat. Amikor a zálogos háza elé ért, botjával kétszer-háromszor erőteljesen megkopogtatta a kövezetet, majd az üzlet ajtajához lépett, és bezörgetett. Egy értelmes arcú, borotvált fiatalember nyitott szinte azonnal ajtót, és invitálta befelé a barátomat.

- Köszönöm - mondta Holmes -, csak azt szerettem volna megkérdezni, hogyan juthatok el innen a Strandre.

- A harmadik sarkon jobbra, majd a negyediken balra - válaszolta tüstént a segéd, és becsukta az ajtót.

- Agyafúrt alak - jegyezte meg Holmes, miközben odébb sétáltunk. - Megítélésem szerint a negyedik legagyafúrtabb ember Londonban, sőt a merészségben még egy hellyel előrébb is áll. Már volt alkalmam hallani róla.

- Nyilvánvaló - szólaltam meg -, hogy Mr. Wilson segédjének köze van a Rőt Liga rejtélyéhez. Természetesen csak azért kopogott be, mert látni akarta őt, ugye?

- Nem őt akartam látni.

- Akkor mit?

- A nadrágja térdét.

- Mit látott rajta?

- Azt, amire számítottam.

- És miért kopogtatta meg a kövezetet?

- Kedves doktorom, ez a megfigyelés ideje, nem a megbeszélésé. Most kémek vagyunk egy ellenséges országban. Már tudunk valamit a Coburg térről. Derítsük föl, mi van mögötte.

Miután ennek a félreeső Coburg térnek a sarkán befordultunk, nemsokára egy nagy utcán találtuk magunkat, amely oly ellentéte volt a térnek, mint egy festmény a saját hátlapjának. A Cityből északra és nyugatra kivezető egyik főútvonal volt ez, az úttesten megrakott kocsik hömpölyögtek két sorban kifelé és befelé egyaránt, a járda csak úgy feketéllett a nyüzsgő gyalogosoktól.

Végigtekintve a szép boltokon, a tekintélyes üzletházak során, nehéz volt elképzelni, hogy mindez közvetlenül szomszédos azzal a kopott és álmos térrel, ahonnan jövünk.

- Na, hadd nézzük! - mondta Holmes, amint megállt a sarkon, és végignézett az utcán. - Megpróbálom az eszembe vésni itt a házak sorrendjét. London pontos ismerete az egyik bolondériám. Tehát itt van a Mortimer iroda, aztán egy trafik, egy újságos, aztán a City és Külvárosi Bank coburgi fiókja, a vegetáriánus étterem és McFarlane kocsigyártó. Aztán már a következő háztömb. Most pedig, kedves doktorom, elvégeztük a munkánkat, jöhet a szórakozás. Bekapunk egy szendvicset egy csésze kávéval, aztán irány hegedűország, ahol minden kellemes, finom, csupa harmónia, és nincsenek vörös hajú ügyfelek, akik mindenféle rejtélyekkel zaklatják az embert.

A barátom lelkes zenerajongó volt, maga is kiváló muzsikusi és nem mindennapi zeneszerzői adottságokkal megáldva. Páholyában egész délután a legtökéletesebb boldogság vette körül, hosszú, vékony ujjaival finoman követte a zene ritmusát. Finom, éteri mosolya, bágyadt, álmatag tekintete mit sem idézett a kopó Holmesból. Ez nem a fáradhatatlan, borotvaéles eszű, mindig tettre kész bűnügyi nyomozó volt. Ebben az egyedülálló jellemben a kettős természet felváltva tolakodott előtérbe, és határtalan pontossága és éleslátása, amint ezt gyakran gondoltam, csak poétikus és elmélkedő hajlamának ellenhatása volt, de azért néha az utóbbinak is engedett. Természete néha a teljes enerváltságtól duzzadó energiáig, az egyik végletből a másikba lendült. Jól tudtam például, hogy akkor igazán félelmetes, amikor napokig ki sem mozdul a székéből, csak néha improvizál valamit a hangszerén, és díszkötéses könyveit bújja; aztán egyszerre előtör belőle a hajsza, a nyomkövetés ősi ösztöne, és ragyogó, logikus elméje az intuíció olyan magasságaiba emelkedik, hogy azok, akik nem ismerik a módszereit, hitetlenkedve tekintenek rá, mondván, hogy ennek az embernek a tudása semmilyen más halandóéhoz sem mérhető. Amikor aznap délután a St. James Hallban láttam, hogy így beletemetkezik a zenébe, átfutott rajtam az érzés, hogy az ég legyen irgalmas ahhoz, akinek ő most a nyomába fog eredni.

- Most bizonyára haza szeretne menni, doktorom - mondta, amikor felálltunk a helyünkről.

- Igen, talán már ideje lenne.

- Nekem még van valami dolgom, és az igénybe vesz pár órát. Ez a Coburg téri ügy nagyon komoly.

- Miért?

- Nagyszabású bűntény készül. De azt hiszem, hogy még nem késő, meg tudjuk akadályozni. Kicsit bonyolítja a dolgot, hogy ma szombat van. Este szükségem lesz a segítségére.

- Hánykor?

- Tízkor ráérünk elindulni.

- Akkor tízre ott leszek a Baker Streeten.

- Helyes. Ja, igen, doktorom! Vállalkozásunk nem lesz veszélytelen, úgyhogy arra kérném, hozza magával a kincstári revolverét. - Kedvesen intett, aztán sarkon fordult, és egy pillanat alatt eltűnt a tömegben.

Őszintén hiszem, hogy nem vagyok nehezebb felfogású, mint az átlagember, de Sherlock Holmes mellett mindig elhatalmasodott rajtam saját ostobaságom tudata. Ebben az esetben is: hallottam, amit ő hallott, láttam, amit ő látott, és mégis, szavaiból világosan kiderült, hogy ő nemcsak azt látja, ami történt, hanem azt is, ami történni fog, míg számomra az egész ügy továbbra is zavarosnak és sötétnek tűnt. Útban kensingtoni otthonom felé, a kocsin még egyszer átgondoltam mindent, a vörös hajú enciklopédiamásoló rendkívüli történetétől kezdve a Coburg téri látogatásunkig, majd a barátom nyugtalanító búcsúmondatáig. Mi lesz ez az éjszakai expedíció, és miért kell fölfegyverkeznem? Hová megyünk, és mivégre? Holmes célzott rá, hogy ez a sima képű zálogossegéd félelmetes ember, aki nagyon nagyban játszik. Próbáltam kideríteni, mi lehet az, de végül felhagytam a találgatással, és elnapoltam magamban az ügyet, mondván, hogy az éjszaka majd úgyis mindenre megadja a magyarázatot.

Negyed tízkor indultam el otthonról, és a Parkon, majd az Oxford Streeten át a Baker Streetre siettem. Két egyfogatú kocsit láttam a bejáratnál, és amint beléptem az előszobába, fentről hangokat hallottam. Holmes a szobájában élénk társalgást folytatott két férfival. Amint benyitottam, az egyikben Peter Jonesra, a rendőrség nyomozójára ismertem. A másik egy magas, vékony, bús képű illető volt, aki fényes cilindert és tekintélyt parancsoló, hosszú császárkabátot viselt.

- Á, teljes a csapat! - mondta Holmes, miközben begombolta viharkabátját, majd leemelte lovaglópálcáját a fogasról.

- Watson, ugye ismeri Mr. Jonest a Scotland Yardról? Engedje meg, hogy bemutassam Mr. Merryweathernek, aki szintén részt vesz éjszakai vállalkozásunkban.

- Mi mindig párban járunk vadászni, doktor úr, látja? - mondta fontoskodva Jones. - A barátunk nagyon ért hozzá, hol kell megindítani a hajszát. Csak szüksége van egy öreg kopóra is, aki végig a vad nyomában liheg, aztán le is csap rá.

- Remélem, nem lesz hamis a nyom - jegyezte meg Mr. Merryweather morózusan.

- Mr. Holmesban bátran megbízhat, uram - mondta leereszkedően a nyomozó. - Megvannak a maga kis módszerei, amelyek, ha megbocsát a szavamért, egy icipicit teoretikusabbak és fantazmagorikusabbak a kelleténél, de ő azért kétségtelenül jó detektív. Nem túlzás azt mondani, hogy egyszer-kétszer, mint például a Sholto-féle gyilkosság ügyében vagy az "Agra kincsének" esetében közelebb járt az igazsághoz, mint a hivatalos bűnüldöző szervek.

- Hát ha így van, Mr. Jones, az más - mondta az ismeretlen némiképp megnyugodva. - Azért, bevallom, mégis hiányzik nekem egy kicsit a bridzspartim. Huszonhét év óta ez az első szombat este, hogy kimaradok belőle.

- Hamarosan belátja - mondta Sherlock Holmes -, hogy ma nagyobb a tét, mint eddig bármelyik szombaton, és maga a játszma is izgalmasabb lesz. A várható nyeremény önnek, Mr. Merryweather, körülbelül harmincezer font, önnek pedig, Mr. Jones, az a jómadár, akire már oly régen szeretné rátenni a kezét.

- John Clay, a gyilkos, tolvaj, pénzhamisító és betörő - vette át a szót Mr. Jones. - Képzelje, Mr. Merryweather, fiatal ember létére abszolút tekintély a szakmában, és nincs még egy csirkefogó Londonban, akire oly szívesen kattintanám rá a bilincset, mint őrá. Rendkívüli fiatalember. A nagyapja királyi herceg volt, ő maga kijárta Etont és Oxfordot. Esze s kézügyessége egyaránt kiváló, és hiába bukkanunk a nyomára minden sarkon, őt magát sosem tudjuk megtalálni. Feltör egy házat Skóciában, aztán gyűjtést rendez egy nem létező árvaház számára Cornwallban. Évek óta a sarkában vagyok, de még sosem láttam szemtől szembe.

- Remélem, ma lesz szerencsém bemutatni önöket egymásnak. Nekem is volt már dolgom néhányszor Mr. John Clayjel, és egyetértek önnel abban, hogy kiemelkedő a szakmában. De legfőbb ideje, hogy induljunk, elmúlt tíz óra. Önök menjenek előre az első kocsival, és Watson meg én követjük önöket.

Sherlock Holmes nem sokat szólt a hosszú kocsikázás alatt, hátradőlt az ülésen, és az egyik, délután hallott dallamot dúdolta. Gázlámpás utcák végtelennek tűnő labirintusán zörögtünk végig, aztán kijutottunk a Farringdon Streetre.

- Most már közel vagyunk - szólalt meg a barátom. - Ez a Merryweather bankigazgató, és személyesen érdekelt a dologban. Gondoltam, nem árt, ha Jones is velünk tart. Nem rossz ember, csak tökéletesen hülye a szakmához. Két jó tulajdonsága azonban van, bátor, mint egy buldog, és szívós, mint egy pióca, ha egyszer rátapad valakire. De meg is érkeztünk, ott várnak ránk.

Ugyanabban a zsúfolt utcában jártunk, ahol délután voltunk Holmesszal. A kocsikat elküldtük, aztán Mr. Merryweather nyomában haladva átmentünk egy keskeny átjárón, és beléptünk egy oldalajtón. Belül egy kis folyosó vezetett egy vastag vasajtóhoz. Mr. Merryweather ezt is kinyitotta, és egy csigalépcsőn vezetett le bennünket egy másik félelmetes ajtóhoz. Mr. Merryweather megállt, meggyújtott egy lámpást, és egy sötét, földszagú átjáróhoz vezetett bennünket, majd egy újabb ajtón át egy hatalmas, boltíves pincében találtuk magunkat, ahol mindenfelé ládák és súlyos dobozok voltak egymásra rakva.

- Föntről nemigen kell veszélytől tartani - nézett körül Holmes, magasra tartva a lámpát.

- Alulról sem - mondta Mr. Merryweather, és megböködte botjával a padló kőkockáit. - Jézusmária, ez teljesen üresen kong! - nézett föl meglepetten.

- Nagyon kérem, egy kicsit csendesebben! - szólt rá szigorúan Holmes. - Már ezzel is épp eléggé veszélybe sodorta a rajtaütés sikerét. Megkérhetném önöket, hogy legyenek szívesek, üljenek le azokra a ládákra, és maradjanak veszteg?

Mr. Merryweather meglehetősen sértve érezte magát, de azért ünnepélyesen rákuporodott egy ládára, mialatt Holmes letérdelt a padlóra, és a lámpafénynél nagyítójával alaposan szemügyre vette a kövek közötti réseket. Pár másodperc múlva elégedetten talpra ugrott, és zsebre vágta a nagyítót.

- Még legalább egy óránk van - jegyezte meg. - Addig aligha kezdenek hozzá, míg a jámbor zálogos le nem fekszik. Akkor viszont már nem fogják vesztegetni az idejüket, mert minél hamarabb végeznek, annál több idejük lesz a menekülésre. Amint bizonyára rájött, kedves doktorom, most éppen az egyik legnagyobb londoni bank citybeli fiókjának a pincéjében vagyunk. Mr. Merryweather az igazgató tanács elnöke, és majd ő elmagyarázza, mi az oka annak, hogy London legvakmerőbb gonosztevői pillanatnyilag meglehetős érdeklődést tanúsítanak ez iránt a pince iránt.

- Itt van a francia aranyunk - suttogta az igazgató. - Már kaptunk néhány figyelmeztetést, hogy vannak, akik fenik rá a fogukat.

- Tehát francia arany?

- Igen. Néhány hónappal ezelőtt lehetőségünk nyílt, hogy megerősítsük az aranyalapunkat, és e célból kölcsönöztünk a Francia Nemzeti Banktól harmincezer Napóleon-aranyat. Valahogy híre ment, hogy még ez ideig nem tudtuk kicsomagolni ezt a pénzt, tehát még mindig a pincénkben van. Ebben a ládában, amin most ülök, kétezer Napóleon-arany van vékony ólomlemezek közé csomagolva. Aranykészletünk pillanatnyilag sokkal nagyobb, mint amennyit egy egyszerű fiók raktározni szokott, és az igazgatók meglehetősen nyugtalanok is emiatt.

- Teljes joggal - jegyezte meg Holmes. - És most ideje, hogy megbeszéljük a tervet. Egy órán belül lezajlik a dolog. Addig azonban, Mr. Merryweather, le kell takarnunk ezt a lámpást.

- És sötétben üljünk itt?

- Kénytelenek leszünk. Ugyan hoztam magammal kártyát, mert, gondoltam, négyen partié carrée-t alkotunk, így mégsem kellene nélkülöznie a szombat esti bridzspartit, de látom, hogy az ellenség már nagyon előrehaladt az előkészületekkel, ezért nem kockáztathatjuk, hogy világosságot gyújtsunk. Tehát, először is, most mindenki foglalja el a helyét! Vakmerő emberekkel lesz dolgunk, és, bár a helyzeti előny a miénk, ha nem vigyázunk, könnyen kárt tehetnek bennünk. Én itt fogok állni e mögött a láda mögött, önök helyezkedjenek el azok mögött. Abban a pillanatban, hogy rájuk világítok, gyorsan közrefogjuk őket. Ha tüzelnek, nos, Watsonom, ne legyen lelkifurdalása, és lőjön rájuk!

Felhúztam a revolveremet, és a kezem ügyébe helyeztem annak a ládának a tetején, amely mögé leguggoltam. Holmes behajtotta a lámpás nyílását, és ott maradtunk szuroksötétben. Életemben először tapasztaltam, milyen a százszázalékos sötétség. A forrósodó fém szaga megnyugtatón jelezte, hogy mögötte ott a láng és a fény, és ismét felloboghat egy szempillantás alatt. Az én várakozástól megviselt idegeimre ugyancsak lehangolón hatott a hirtelen beállt sötétség és a pince hideg, nedves levegője.

- Csak egyfelé tudnak menekülni - suttogta Holmes -, vissza, a Coburg téri házon keresztül. Remélem, megtette, amit kértem, Jones?

- Két rendőr meg egy felügyelő várja őket a ház ajtajánál.

- Akkor betömtünk minden rést és rókalyukat. Csak csendben kell maradnunk és várnunk.

Milyen hosszúnak tűnt ez az idő! Amikor később összeállítottam a jegyzeteimet, kiderült, hogy csak egy és egy negyed óráig tartott az egész, de én akkor úgy éreztem, hogy már szinte az egész éjszaka elmúlt, és mindjárt ránk virrad odalenn. A lábam teljesen elgémberedett, mivel moccanni sem mertem, az érzékeimet azonban kiélezte az óriási feszültség. A hallásomat például annyira, hogy nemcsak tisztán hallottam társaim elfojtott lélegzését, hanem meg is tudtam különböztetni a testes Jones mélyebb, hosszabb belégzését a bankigazgató vékony, sóhajszerű sípolásától. A helyemről a láda fölött éppen a padló irányába meresztettem a szemem, amikor hirtelen valami fényt láttam fölvillanni.

Először csak egy fényes pont jelent meg a kövezeten, aztán a fény megnyúlt, hosszabb, sárga vonallá vált, majd minden bevezetés vagy kísérő hang nélkül egy hasadék nyílt a padlón, és egy kéz türemkedett ki rajta. Fehér, szinte nőies kéz volt, és a kis, megvilágított terület közepén tapogatózva körbejárt. Körülbelül egy percig vagy valamivel tovább voltak láthatók a padló fölött felderítést végző ujjak, aztán, olyan hirtelen, ahogy megjelentek, el is tűntek. Megint sötét lett, s újra csak egy fényes pont látszott a kövek közötti résen.

Ez a visszahúzódás azonban csak átmeneti volt. Az egyik kőlap ugyanis egyszerre recsegve-ropogva kifordult, és az alatta tátongó szögletes, nagy üregből már szélesen áradt be a lámpafény. A lyukon át kikukucskált egy borotvált, gyermekes arc, gyorsan körülnézett, majd nyomban utána két kéz kapaszkodott a nyílás szegélyébe, és az egész test emelkedni kezdett, előbb vállig, majd derékig, aztán a térdével kilépett a kövezetre. Egy pillanat múlva már terpeszben állt a lyuk mellett, és húzta fel a társát is, egy hozzá hasonlóan alacsony és karcsú fiatalembert, akinek azonban sápadt arca és bozontos, igen vörös üstöke volt.

- Tiszta a levegő! - suttogta. - Hozd a vésőt meg a zsákokat! Archie, ugorj le, ugorj, én viszem el a balhét!

Ez a kiáltás már Sherlock Holmes közbelépésének volt köszönhető, aki időközben kiugrott a rejtekhelyéről, és galléron ragadta a betolakodót. A másik visszaugrott a lyukba, és még hallani lehetett a szakadó szövet hangját, amint Jones utánakapott, és megmarkolta a kabátja sarkát. A lámpa fényénél egy revolver csöve csillant meg, de Holmes botja lecsapott a férfi csuklójára, és a pisztoly máris a kövezeten csörömpölt.

- Minden hiába, John Clay! - mondta Holmes nyájasan. - Nincs semmi esélye a menekülésre!

- Azt látom - válaszolta az a legnagyobb hidegvérrel. - Úgy látom, azért a barátom megúszta, bár a frakkját megszerezték.

- Őt hárman várják az alagút másik végén - mondta Holmes.

- Aha! Akkor, úgy látszik, ezt alaposan megszervezték. Gratulálok.

- Én is önnek - válaszolta Holmes. - Az az ötlet a Rőt Ligával nagyon eredeti, és hatásosnak is bizonyult.

- Nemsokára találkozhat a cimborájával - szólt közbe Jones. - Sajnos, otthonosabban mozog az ürgelyukban, mint én. Na, adja szépen a kezét, hogy rátegyem a karperecet!

- Nagyon kérem, ne nyúljon hozzám a mocskos kezével - mondta a fogoly. - Nyilván nem tud róla, de bennem királyi vér csörgedez. És ha hozzám szól, legyen szíves, tegye hozzá mindig, hogy "uram", és legyen udvarias.

- Ó, hogyne! - vihogott tágra nyílt szemmel Jones. - Hát akkor, legyen olyan kedves, uram, masírozzon fölfelé, ahol kocsiba ültethetem királyi fenségedet, és elkísérhetem a rendőrségre.

- Így már más - mondta Clay derűsen. Mély meghajlással búcsúzott hármunktól, és nyugodt léptekkel távozott a detektív őrizetében.

- Nahát, Mr. Holmes! - kezdte Mr. Merryweather, amikor mi is elindultunk fölfelé a pincéből -, nem is tudom, hogy a bank hogyan köszönje meg, illetve hogyan honorálhatná, amit tett. Ön kétségtelenül a pályafutásom során eddig előfordult legelszántabb és legvakmerőbb bankrablási kísérletet hiúsította meg.

- John Clayjel magamnak is voltak személyes elszámolnivalóim - felelte Holmes. - Ebben az ügyben akadtak bizonyos kiadásaim, amelyeket természetesen megtéríthet a bank, de ezen felül nekem bőséges fizetség az is, hogy sok tekintetben egyedülálló tapasztalatokat szerezhettem, és megismerkedhettem a Rőt Liga lebilincselőn érdekes történetével.


- Tudja, Watson - fogott a magyarázathoz Holmes, amikor a hajnali órákban whisky és szóda mellett ültünk a Baker Streeten -, az az első pillanattól fogva világos volt, hogy ennek a meglehetősen bizarr hirdetésnek, a Rőt Ligának meg az enciklopédiamásolásnak a célja nem lehetett más, mint hogy ezt a nem túl éles eszű zálogost a nap bizonyos óráiban eltávolítsák otthonról. Ezt elég különös módszerrel érték el, de jobbat tényleg nehezen lehetett volna találni. A módszer kétségkívül Clay zseniális agyában fogamzott meg, talán akkor, amikor egyszer a cimborája hajára nézett. Heti négy font volt a csali; de mit számított az nekik, akik ezrekre pályáztak? Feladták a hirdetést, az egyik csirkefogó irodát bérelt, a másik felpiszkálta az öreget, hogy jelentkezzék, és így gondoskodtak róla, hogy a nap néhány órájában ne legyen otthon. Már amikor megtudtam, hogy a segéd fél fizetésért szegődött el, nyilvánvaló volt, hogy valami komoly oka lehetett rá, ha ennyire akarta azt a helyet.

- De hogy jött rá az indítékra?

- Ha lettek volna nők a házban, először sokkal közönségesebb összefüggésre gyanakodtam volna. Erről azonban itt nem lehetett szó. Ráadásul a zálogos üzlete kicsi, és a házban nem volt semmi olyan érték, ami indokolta volna ezeket a nagy előkészületeket és befektetéseket. Az indítékot tehát a házon kívül kellett keresni. Mi lehet az? Eszembe jutott a segéd fotográfiai szenvedélye, és az, hogy gyakran eltűnik a pincében. A pince! Ez volt a kulcs ebben a szövevényes históriában. Feltettem néhány kérdést a titokzatos segédről, és rájöttem, hogy azonos London egyik leghidegvérűbb és legmerészebb bűnözőjével. És ő ügyködik valamit a pincében, valamit, ami hónapokon át napi több órát vesz igénybe. Ismét itt a kérdés: mi lehet az? Csak arra gondolhattam, hogy alagutat ás egy másik épülethez.

Eddig jutottam, amikor elmentünk megnézni a helyszínt. Ön meglepődött, amikor megkopogtattam a járdát. Azt akartam így megállapítani, hogy a pince ürege előre vagy hátrafelé folytatódik-e. Nem előre folytatódott. Akkor becsöngettem, és amint reméltem, a segéd nyitott ajtót. Voltak már afférjaink egymással, de szemtől szembe még nem találkoztunk. Az arcát nem is igen figyeltem, a térdét szerettem volna látni. Önnek is észre kellett vennie, mennyire kopott, gyűrött és piszkos volt a nadrágja elöl. Ez mind ékesen tanúskodott a földtúrásról. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy mihez fúrják azt az alagutat. Amikor befordultam a sarkon, és megláttam a City és Külvárosi Bank épületét a barátunk házának tőszomszédságában, máris tudtam, hogy megoldottam a rejtélyt. Amikor ön hazahajtatott a koncert után, én beugrottam a Scotland Yardra és a bank igazgató tanácsának elnökéhez: az eredményt már ön is láthatta.

- És azt miből tudta, hogy éjjel fogják megkísérelni a rablást? - kérdeztem.

- Azzal, hogy bezárták a liga irodáját, jelezték, hogy már nem érdekli őket tovább, vajon jelen van-e Jabez Wilson vagy sem, tehát ezzel elárulták, hogy kész az alagútjuk. Ha pedig kész, minél előbb használniuk kellett, mert egyrészt fölfedezhetik, másrészt lehet, hogy eltávolítják a pincéből az aranyat. A szombat a legjobb nap a rablásra, mert akkor két napjuk marad arra, hogy nyugodtan odébbálljanak. Hát ezért vártam én ma éjszakára az akciót.

- Hát ezt gyönyörűen kiokoskodta! - kiáltottam fel őszinte csodálattal. - Ilyen hosszú logikai lánc, mégis minden láncszem stimmel!

- Legalább addig sem kínzott az unalom - ásított. - De, sajnos, máris érzem, hogy ismét közeledik. Egész életem egyetlen erőfeszítés, hogy meneküljek a puszta létezés gyötrelme elől. Ezek a kis feladványok segítenek némiképp.

- Ön az emberiség jótevője - mondtam.

Megvonta a vállát. - Hát, talán elképzelhető, hogy nem élek haszontalanul - mormogta. - Ahogy Gustave Flaubert írta George Sandhoz: "L'homme c'est rien - l'oeuvre c'est tout."[5]


Nikowitz Oszkár fordítása

 

 

IV
A BOSCOMBE-VÖLGYI REJTÉLY

 

Egy reggel, amikor a feleségemmel éppen reggelinket költöttük, a cselédlány behozott egy táviratot. Sherlock Holmes küldte. Ez állt benne:

"Volna néhány szabad napja? Nyugat-Angliából sürgönyöztek utánam, a Boscombe-völgyi dráma ügyében. Örülnék, ha velem tartana. A levegő és a táj pompás. 11.15-kor indulok a Paddington pályaudvarról."

- Mit szólsz hozzá, kedvesem? - nézett rám a feleségem. - Elmégy?

- Nem is tudom. Meglehetősen sok a teendőm momentán.

- Ugyan, Anstruther mindent elvégez helyetted. Elég sápadt vagy mostanában. Azt hiszem, jót tenne egy kis levegőváltozás, és különben is, úgy tudom, mindig nagyon érdekeltek Sherlock Holmes ügyei.

- Hálátlan volnék, ha nem érdekelnének - feleltem - azok után, amit az egyik ilyen ügynek köszönhetek. De ha menni akarok, máris csomagolnom kell, alig van fél órám.

Afganisztánban töltött hosszú katonaéveim egy haszonnal kétségtelenül jártak: útra kész voltam bármely pillanatban. Nem voltak nagy igényeim, így a mondott időnél is jóval hamarabb bepakoltam a bőröndömet, és már trappolt is velem a fiáker a Paddington pályaudvarra. Sherlock Holmes már ott járkált fel-alá a peronon, alakja a hosszú, szürke útikabátban és passzentos vászonsapkában a szokásosnál is magasabbnak és csontosabbnak látszott.

- Nagyon szép magától, hogy velem tart, Watson - kezdte. - Korántsem mindegy számomra, van-e valaki mellettem, akire mindenben számíthatok, vagy nincs. A segítőkész helybéliek ugyanis általában vagy hasznavehetetlenek, vagy elfogultak. Foglaljon le két sarokülést, addig megveszem a jegyeket.

Magunk voltunk a fülkében - ha leszámítjuk azt az irdatlan újságtömeget, amelyet Holmes magával hozott. Ezt a paksamétát turkálta, olvasgatta, időnként feljegyzett belőle valamit, gondolkodott fölötte, de amikor elhagytuk Readinget, az egészből egy hatalmas gombócot gyúrt, és feldobta a csomagtartóba.

- Hallott már valamit az esetről? - kérdezte.

- Semmit. Nem is volt újság a kezemben néhány napja.

- Igazi, teljes beszámolót nem találni a londoni újságokban. Éppen most néztem át az összes friss lapot, hogy össze tudjam rakni a részleteket. Abból, amit eddig tudok, úgy veszem ki, hogy ez is olyasfajta egyszerű ügy, amely rettenetesen bonyolult.

- Ez paradoxonnak hangzik.

- Pedig színigaz. Egy adott eset egyedisége szinte mindig nyomravezető is egyben. Minél jellegtelenebb és köznapibb egy bűntény, annál nehezebb kinyomozni. Ebben az esetben azonban már igen megalapozottnak tűnő vádat is emeltek a meggyilkolt ember fia ellen.

- Tehát apagyilkosságról van szó?

- Igen, többek szerint. Ami engem illet, én semmit sem veszek készpénznek addig, ameddig nem volt alkalmam személyesen megismerni az ügyet. Megpróbálom pár szóval összefoglalni magának a történteket, legalábbis amennyire eddig ki tudtam hámozni...

...A Boscombe-völgy Herefordshire egyik vidéki kerülete, nem messze Rosstól. A legnagyobb földbirtokos a környéken egy bizonyos Mr. John Turner, aki a vagyonát Ausztráliában szerezte, és pár évvel ezelőtt tért vissza az óhazába. Egyik birtokát, a Hatherley-majort Mr. Charles McCarthynak adta bérbe, aki szintén megjárta Ausztráliát. A két ember már a gyarmatokon ismerte egymást, így természetes, hogy amikor visszajöttek, minél közelebb kívántak letelepedni egymáshoz. Nyilván Turner volt a gazdagabb közülük, így McCarthy a bérlője lett, de úgy tűnik, továbbra is egyenrangúként kezelték egymást, mivel gyakran voltak együtt. McCarthynak van egy tizennyolc éves fia, Turnernek pedig az egyetlen lánya ugyanilyen idős, de a felesége egyik férfinak sem él már. A jelek szerint kerülték a szomszédos angol családok társaságát, elég visszavonultan éltek, bár mind a két McCarthy nagy játékkedvelő volt, gyakran lehetett őket látni a környékbeli lóversenyeken. McCarthynak két szolgája volt, egy férfi és egy leány. Turner komoly háznépet tartott, legalább fél tucat embert. Ennyit tudtam összeszedni a két családról. Most lássuk magát az esetet!

Június 3-án, vagyis hétfőn, délután három óra tájban McCarthy elindult otthonról, Hatherleyből, és lement a Boscombe Poolhoz, amely tulajdonképpen egy kis tó, a Boscombe-völgyben futó patak kiöblösödése. McCarthy délelőtt Rossban járt a béresével, és azt mondta neki, hogy sietnie kell, mert háromkor fontos találkozója van valakivel. Erről a találkozóról aztán nem került élve haza.

A Boscombe Pool a Hatherley-majortól negyed mérföldnyire esik. Ketten is látták, amint McCarthy arra haladt. Az egyik egy öregasszony, akinek a nevét az újságok nem említik, a másik William Crowder, Turner erdőkerülője. Mind a két tanú azt vallotta, hogy McCarthy egyedül volt. Az erdőkerülő még azt is hozzáteszi, hogy néhány perccel azután, hogy McCarthyval találkozott, látta, hogy a fia, James McCarthy is ugyanarra megy, puskával a hóna alatt. Meggyőződése szerint az apa akkor tulajdonképpen még látótávolságon belül volt, és a fia követte. Nem is gondolt a dologra többet, amíg este nem hallotta, hogy milyen szörnyűség történt.

A két McCarthyt még azután is látták, hogy William Crowder, az erdőkerülő szem elől vesztette őket. A Boscombe Poolt sűrű erdő veszi körül, csak keskeny sávban szegélyezi rét és nádas. Egy tizennégy éves kislány, Patience Moran, aki a Boscombe-völgyi birtok vadőrének a leánya, éppen virágot szedett az erdőben. Azt állítja, hogy amíg ott volt, látta az erdő szélén, a tó közelében McCarthyt és a fiát, akik szemmel láthatóan hevesen veszekedtek. Hallotta, amint az idősebb McCarthy nagyon csúnyán beszél a fiával, és látta, hogy a fiú felemeli a kezét, mintha meg akarná ütni az apját. A kislány annyira megijedt az erőszakos jelenettől, hogy elszaladt, és amikor hazaért, elmondta az anyjának, hogy a két McCarthy a Boscombe Poolnál veszekszik egymással, és ő attól fél, hogy még verekedni is fognak. Alig volt ideje mindezt elmondani, amikor a fiatal McCarthy futva jött a házukba, és azt állította, hogy az apját holtan találta az erdőben, és segítséget kér a vadőrtől. Nagyon izgatott volt, kalapját és puskáját elhagyta valahol, jobb keze fején és kabátujján friss vérfolt látszott. Vele mentek, és ott találták a hullát a fűben fekve, a tó partján. A fejét több csapással bezúzták valami súlyos, tompa tárggyal. A fiú puskája a hullától pár lépésre feküdt a fűben, a sérülések jellege pedig nem zárta ki, hogy azok puskatustól származnak. A fiatalembert ezért azonnal letartóztatták, és mivel kedden a vizsgálat kimondta rá az "előre megfontolt gyilkosságot", szerdán a rossi bíróság elé állították, amely az ügyet a legközelebb összeülő esküdtbíróság elé utalta. Ezek az ügy főbb adatai, ahogyan a gyilkossági ügyeket vizsgáló halottkém, illetve a rendőrbíróság dokumentumaiban szerepelnek.

- Hát, nehezen tudnék ennél reménytelenebb ügyet elképzelni - szóltam. - Itt aztán tényleg a bűnös ellen szól minden közvetett bizonyíték.

- A közvetett bizonyíték nagyon csalóka dolog - felelte Holmes elgondolkozva. - Néha úgy látszik, hogy nagyon határozottan egy irányba mutat, de ha az ember elkezdi máshonnan nézni, esetleg úgy fogja látni, hogy - ugyanolyan kétségbevonhatatlan módon - homlokegyenest másra is utal. Azt azért elismerem, hogy itt csakugyan rendkívül nyomós érvek szólnak a fiatalember ellen, és könnyen lehet, hogy csakugyan ő a tettes. Ezzel szemben akadnak a környéken többen is, akik hisznek a fiatalember ártatlanságában, közöttük például Turner kisasszony, a földbirtokos lánya. Ő felfogadta Lestrade-et, nézzen utána az ügynek a fiatalember érdekében. Lestrade, akire talán emlékszik még a Skarlát tanulmány esetével kapcsolatban, nem tudott semmit kiokoskodni, ezért átadta nekem az ügyet, és ennélfogva most két középkorú úriember óránként ötven mérföldes sebességgel nyugat felé száguld, ahelyett hogy nyugodtan emésztené otthon a reggelijét.

- Van egy sanda gyanúm - mondtam. - Itt a tények annyira kézenfekvők, hogy ez az eset nemigen fogja gyarapítani a jó hírét.

- Nincs még egy olyan félrevezető dolog, mint egy kézenfekvő tény - válaszolta Holmes nevetve. - Egyébként elképzelhető, hogy mi rábukkanunk más tényekre is, amelyek ugyancsak kézenfekvők, bár Lestrade úr figyelmét elkerülték. Ön jól ismer engem, nem fogja azt hinni, hogy hetvenkedem, ha azt mondom, hogy olyan módszerekkel fogom megerősíteni vagy megdönteni az ő teóriáját, amelyeknek ő nemhogy az alkalmazására, de még a megértésére is képtelen. Nézzünk mindjárt egy kéznél levő példát. Számomra egészen világos, hogy az ön hálószobájának az ablaka jobboldalt van, azt viszont kétlem, hogy Lestrade észrevett volna egy ilyen magától értetődő dolgot.

- De hogy a csudába...

- Kedves barátom, én jól ismerem magát. Tudom, hogy katonás rendszeretet jellemzi. Minden reggel borotválkozik, és az évnek ebben a szakában ezt még napvilágnál teszi. Mivel azonban a borotválkozása egyre felületesebb, ahogy az arcán bal felé haladunk, az álla mögött pedig kifejezetten hiányos, ebből meglehetősen nyilvánvaló, hogy az a fele nem kap annyi megvilágítást, mint a másik. Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan ember, mint ön, meg lenne elégedve ilyen eredménnyel, ha egyenletes megvilágításban látná az arcát. Ez azonban csak egy egyszerű példa a megfigyelés és a dedukció módszerére, amely az én métier-m lényege. Lehetséges, hogy a ránk váró nyomozás során is némi hasznát veszem. Van a vizsgálatnak egy-két olyan pontja, amelyet érdemes megfontolás tárgyává tenni.

- Melyek azok?

- Úgy veszem ki, hogy a gyanúsítottat nem tartóztatták le azonnal, csak azután, hogy hazament a Hatherley-majorba. Amikor a rendőrfelügyelő közölte vele, hogy őrizetbe veszi, azt mondta, hogy egyáltalán nincs meglepve, csak azt kapja, amit megérdemelt. Ez a kijelentés természetesen eloszlatta a bírósági esküdtekben még esetleg halványan meglévő kétségeket is.

- Ez vallomás volt? - erősködtem.

- Nem, ugyanis közvetlenül utána az ártatlanságát hangoztatta.

- De hát ennyi ellene szóló esemény után egy ilyen megjegyzés legalábbis igen gyanús.

- Ellenkezőleg - mondta Holmes -, pillanatnyilag ez a legfényesebb rés a sűrű felhők között. Akármennyire ártatlan is valaki, nem lehet olyan agyalágyult, hogy ne venné észre: a körülmények igencsak ellene szólnak. Ha meg lett volna lepődve a letartóztatásán, vagy felháborodást színlelt volna miatta, azt már igen gyanúsnak kellett volna tartanom, mert az adott körülmények között a meglepődés vagy a düh nem természetes, csak az véli jó taktikának, akinek van takargatnivalója. Az, hogy nyíltan elfogadja a helyzetet, vagy azt jelenti, hogy ártatlan, vagy azt, hogy igen nagy önuralommal és lélekerővel rendelkezik. Az a megjegyzése sem magyarázhatatlan, hogy megérdemli a büntetést, ha megfontoljuk, hogy ott állt az apja holtteste mellett, ráadásul ugyanazon a napon kétségkívül megfeledkezett a fiúi tiszteletadásról, amennyiben összeszólalkozott az apjával, sőt, a kislány szerint, akinek a vallomása rendkívül fontos, még kezet is emelt rá. A megjegyzésben megnyilvánuló önvád és bűnbánat számomra inkább az egészséges életszemlélet, mintsem a bűnösség bizonyítéka.

A fejemet ráztam. - Sok embert felakasztottak már sokkal gyengébb bizonyítékok alapján - vetettem ellen.

- Ez igaz. Mint ahogy sok ártatlan embert is fölakasztottak már.

- És hogyan mondja el az esetet a fiatalember?

- Az ő változata sajnos nem nagyon lelkesíti a híveit, bár van benne egy-két igen sokatmondó részlet. Különben itt van, olvassa csak el!

Előhúzott a paksamétából egy helyi, herefordshire-i újságot, fellapozta, és rábökött arra a bekezdésre, ahol a fiatalember vallomását közlik a történtekről. Letelepedtem a fülke sarkába, és szóról szóra elolvastam. Így szólt:


"...Azután Mr. James McCarthyt, az elhunyt egyetlen gyermekét szólították, aki a következő vallomást tette:

- Három napra Bristolba mentem, és csak hétfőn, azaz harmadikán délelőtt érkeztem haza. Az apámat nem találtam otthon, és a cselédünk azt mondta, hogy Rossba hajtottak John Cobb-bal, a béresünkkel. Röviddel ezután azonban meghallottam a kocsija zörgését az udvaron, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy leszáll, gyors léptekkel kimegy az udvarból, de hogy merre indult tovább, azt nem tudtam. Ezután fogtam a puskámat, és gyalogosan elindultam a Boscombe Pool felé, azzal a szándékkal, hogy megnézem a túlparti nyúltelepet. Útközben találkoztam William Crowderrel, az erdőkerülővel, amint ezt vallomásában ő is említi; az a feltevése azonban téves, hogy én az apámat követtem volna. Fogalmam sem volt, hogy ő előttem halad. Amikor körülbelül száz yardra voltam a tótól, azt a jellegzetes vadászkiáltást hallottam, amellyel apámmal szoktuk egymást szólongatni: »Kúiii, Kúiii!« Előresiettem, és ott találtam őt a tó partján. Nagyon meglepődött, hogy arra járok, és elég nyersen megkérdezte, mit keresek ott. Szó szót követett, a vita kezdett elmérgesedni, sőt majdnem tettlegességre is sor került, mert az apám igen hirtelen haragú ember volt. Láttam, hogy az indulatát nem lehet megfékezni, ezért otthagytam, és visszaindultam a Hatherley-major felé. Alig tettem meg vagy százötven yardnyit, amikor velőtrázó kiáltást hallottam a hátam mögül, mire azonnal visszarohantam. Ott találtam apámat a földön, bezúzott fejjel, haldokolva. Ledobtam a puskámat, és megpróbáltam őt a karomba venni, de szinte abban a pillanatban kimúlt. Néhány percig ott térdeltem mellette, aztán elindultam segítségért Mr. Turner vadőréhez, mert az ő háza esik oda a legközelebb. Senkit sem láttam az apám közelében, amikor a kiáltásra visszamentem, és fogalmam sincs, hogyan kapta szörnyű sebeit. Nem örvendett nagy népszerűségnek, mert a modora kicsit kimért volt és barátságtalan, de tudtommal komoly ellenségei nem voltak. Semmi egyebet nem tudok a dologról.

Vizsgálóbíró: - Mondott valamit önnek az apja, mielőtt meghalt?

Tanú: - Motyogott néhány szót, de csak azt értettem, hogy valami »balt« emleget.

Vizsgálóbíró: - Mondott ez önnek valamit?

Tanú: - Nem, semmit. Azt gondoltam, már nincs magánál.

Vizsgálóbíró: - Mi volt az oka annak az utolsó veszekedésnek kettejük között?

Tanú: - Erre a kérdésre nem válaszolok.

Vizsgálóbíró: - Ragaszkodnom kell hozzá, hogy válaszoljon.

Tanú: - Semmiképpen sem mondhatom el. Afelől viszont biztosíthatom, hogy a bekövetkezett tragédiához semmi köze sincs a veszekedésünknek.

Vizsgálóbíró: - Ezt majd eldönti a bíróság. Talán nem is kellene figyelmeztetnem, hogy a válasz megtagadása károsan fogja befolyásolni az ügyét az esetleges további eljárások során.

Tanú: - Akkor is megtagadom a választ.

Vizsgálóbíró: - Ha jól értettem, a »kúii« kurjantást, mint valami hívójelet, ön és az apja rendszeresen használta.

Tanú: - Így van.

Vizsgálóbíró: - Hogy lehet akkor, hogy az apja ezt a kiáltást hallatta, még mielőtt találkoztak volna aznap, sőt, mielőtt tudomást szerzett volna róla, hogy maga egyáltalán visszajött Bristolból?

Tanú (szemmel láthatóan zavarban): - Nem tudom.

Egy esküdt: - Nem látott valamit, ami felkeltette volna a gyanúját, amikor a szörnyű kiáltásra visszament, és apját súlyos sebeivel ott találta.

Tanú: - Semmi határozott dolgot nem láttam.

Vizsgálóbíró: - Ezt hogy érti?

Tanú: - Olyan zavarodott és felkavart voltam, amikor kirohantam az erdőből, hogy semmi mással nem tudtam törődni, mint az apámmal. Mégis, van bennem egy olyan elmosódott kép, ahogy rohanok előre, bal felől valami fekszik a földön. Mintha valami szürke színű dolog lett volna, valamiféle kabát vagy talán egy pokróc. Amikor fölálltam az apám mellől, körülnéztem, hogy hol van, de már eltűnt.

Vizsgálóbíró: - Vagyis még azelőtt eltűnt, mielőtt segítségért ment volna?

Tanú: - Igen.

Vizsgálóbíró: - De nem tudja pontosan, hogy mi volt?

Tanú: - Nem. Csak éreztem, hogy valami ott van.

Vizsgálóbíró: - Milyen messzire az apjától?

Tanú: - Úgy egy tucat yardnyira.

Vizsgálóbíró: - És milyen messze az erdő szélétől?

Tanú: - Körülbelül ugyanolyan messze.

Vizsgálóbíró: - Akkor azt úgy kellett elvinnie valakinek, hogy ön ott volt tőle tizenkét yardnyira.

Tanú: - Igen, de háttal.

Ezzel véget ért a tanú kihallgatása."


- A vizsgálóbíró - néztem föl az újságból - elég szigorú volt a kikérdezés során a fiatal McCarthyval. Felhívja az esküdtek figyelmét, persze joggal, arra az ellentmondásra, hogy az apa jelt ad a fiának, még mielőtt látta volna; aztán arra, hogy a fiú nem hajlandó részletekbe bocsátkozni a veszekedést illetően; illetve az apa furcsa utolsó szavaira. Ezek a dolgok mind, ahogyan meg is jegyzi, erősen a fiú ellen szólnak.

Holmes csendesen nevetett magában, és kinyújtózott a párnázott ülésen. - Maga is, meg a vizsgálóbíró is - mondta - különös gonddal válogatták ki a fiatalember mellett szóló legerősebb mozzanatokat. Nem veszi észre, hogy hol azt feltételezik róla, hogy túl nagy a fantáziája, hol meg azt, hogy túl kicsi? Túl kicsi, egyrészről, mert nem tudott kitalálni egy olyan okot a veszekedésre, amellyel megszerezheti az esküdtek rokonszenvét, de túl nagy is, ha a saját elméjéből tud előhalászni olyan képtelenségeket, mint a "bal" mint utolsó szó, meg az eltűnt ruhadarab históriája. Nem, barátom, én ebben az esetben abból fogok kiindulni, hogy a fiatalember igazat beszél. Aztán majd kiderül, mire jutunk ezzel a feltevéssel. Most pedig elő úti Petrarcámat, az ügyről pedig egy szót se többet, amíg a helyszínre nem érünk! Swindonban ebédelünk, úgy látom, húsz perc múlva ott is leszünk.

Majdnem négy óra volt már, amikor a gyönyörű Stroud-völgyön és a széles, csillogó Severn folyón áthaladva végre megérkeztünk a csinos kis vidéki városba, Rossba. Sovány, hiúzkülsejű, sunyi tekintetű férfi várt ránk a peronon. Annak ellenére, hogy a rusztikus környezethez illő világosbarna porköpenyt és bőrkamáslit viselt, nem volt nehéz felismernem benne Lestrade-et, a Scotland Yard felügyelőjét. Vele együtt a Hereford Címere fogadóba hajtattunk, ahol már lefoglaltak számunkra egy szobát.

- Rendeltem ide egy kocsit - kezdte Lestrade, mialatt teáztunk. - Volt alkalmam megismerni az ön munkatempóját, tudom, hogy addig úgysem nyugszik, amíg nem járt a tett színhelyén.

- Nagyon kedves és megtisztelő öntől - válaszolta Holmes. - De minden attól függ, hogyan áll a barométer.

Lestrade meghökkenten bámult. - Ezt nem egészen értem - mondta.

- Nézzük a légsúlymérőt. Huszonkilenc, amint látom. Szélcsend van, az ég felhőtlen. Van itt egy tárca elszívni való cigarettám, és ez a dívány is sokkal kényelmesebb, mint általában a vidéki szállodák förtelmes fekhelyei. Nem túl valószínű, hogy még ma igénybe venném azt a kocsit.

Lestrade elnézően nevetett. - Ó, ön nyilván már az újságok alapján kialakította a véleményét - mondta. - Az eset olyan világos, mint a nap, és minél jobban beleássa magát az ember, annál világosabb. De egy hölgyet szégyen lenne elutasítani, különösen, ha ilyen határozott. Hallott már magáról, és szeretné kikérni a véleményét, bár többször is mondtam neki, hogy ön sem tehet semmi olyat, amit én már meg ne tettem volna. Nahát, nézzünk csak oda! Itt a kocsija az ajtónál!

Még szinte be sem fejezte a mondókáját, amikor berohant a szobába egy olyan bájos fiatal lány, akihez foghatót keveset láttam életemben. Csillogó sötétkék szeme, félig nyitott ajka, kipirult arca arról tanúskodott, hogy természetes tartózkodását legyűrte rendkívüli izgatottsága és aggodalma.

- Jaj, Sherlock Holmes úr! - kiáltotta, s pillantása gyorsan egyikünkről másikunkra járt, míg végül csalhatatlan női ösztönnel meg nem állapodott a társamon. - Úgy örülök, hogy eljött! Csak azért hajtattam ide, hogy elmondjam: tudom, hogy nem James a tettes! Én tudom, és azt szeretném, ha ön is ezzel a tudattal látna munkához. Ebben az egyben ne kételkedjék! Kisgyerek korunk óta ismerjük egymást, én tudom legjobban, hogy vannak hibái Jamesnek, de az biztos, hogy a légynek sem tud véteni, olyan lágy szívű. Egy ilyen vád teljes képtelenség annak, aki őt közelről ismeri.

- Remélem, hogy tisztázni tudjuk őt, Turner kisasszony - felelte Sherlock Holmes. - Számíthat rá, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik.

- De ön olvasta már az anyagot. Jutott már valamilyen következtetésre? Nem lát valami kapaszkodót? Valami hézagot? Nem gondolja ön is, hogy James ártatlan?

- De, azt hiszem, hogy ez igen valószínű.

- Na ugye! - kiáltotta fejét hátravetve a lány, és diadalmasan Lestrade-re nézett. - Hallotta? Visszaadja a reménységemet!

Lestrade megvonta a vállát. - Félek, hogy a kollégám kicsit elhamarkodottan vonta le a következtetéseit - mondta.

- Pedig igaza van! Én igenis tudom, hogy igaza van! Nem James tette, az biztos. És tudom, hogy arról a veszekedésről csak azért nem volt hajlandó beszélni a vizsgálóbíró előtt, mert én is érintve vagyok.

- Mennyiben? - kérdezte Holmes.

- Elmondom, mert vétek lenne, ha tovább titkolóznék. James és az apja már többször összeszólalkozott miattam. McCarthy úr nagyon szorgalmazta volna, hogy házasodjunk össze. Jamesszel mindig is úgy szerettük egymást, mint két testvér, de persze ő még fiatal, nagyon keveset tapasztalt még az életből... és... és természetesen egyelőre még esze ágában sem volt lekötni magát. Ezen aztán sokszor összeszólalkoztak, és biztos vagyok benne, hogy akkor is ez történt.

- És az ön apja? - kérdezte Holmes. - Ő is az egybekelés mellett volt?

- Nem, ő is elzárkózott előle. Senki más nem akarta, csak Mr. McCarthy. - Egy Holmes-féle kérdő, fürkésző pillantásra hirtelen pír öntötte el üde, fiatal arcát.

- Köszönöm a felvilágosítást - mondta Holmes. - Ha holnap odamegyek önökhöz, beszélhetek az apjával?

- Sajnos, az orvos aligha fogja megengedni.

- Az orvos?

- Hát nem hallotta? Szegény apám már évek óta elég gyenge, de ez a dolog most teljesen ledöntötte a lábáról. Ágynak esett, és dr. Willows szerint szörnyű állapotban van, az idegrendszere megrendült. McCarthy úr volt az egyetlen ember, aki régről, még Victoria államból ismerte apát.

- Á!? Szóval Victoriából? Ez fontos adat!

- Igen, ahol a bányák vannak.

- Pontosan, mégpedig az aranybányák, ahol, ha jól tudom, Turner úr a vagyonát szerezte.

- Igen, így van.

- Köszönöm, Turner kisasszony, ön most rendkívül sokat segített nekem.

- Majd értesítsen, ha holnap megtud valami újat. Gondolom, meg fogja látogatni Jamest a börtönben. Ha odamegy, Mr. Holmes, kérem, mondja meg neki, hogy én nem kételkedem az ártatlanságában.

- Megmondom, Turner kisasszony!

- Most haza kell mennem, mert apuka nagyon beteg, és nagyon hiányzom neki, ha nem vagyok mellette. Viszontlátásra, és segítse az ég a vállalkozását! - Ugyanolyan lendülettel távozott, ahogyan jött, aztán már hallottuk is a kocsija zörgését.

- Szégyenkezem ön miatt, Holmes! - szólalt meg Lestrade fennkölten néhány perces hallgatás után. - Miért kell valakiben hiú reményeket ébreszteni? Én nem vagyok különösebben lágy szívű, de ezt kegyetlenségnek tartom.

- Azt hiszem, már tudom, hogyan fogom tisztázni James McCarthyt - válaszolta Holmes. - Van engedélye, hogy meglátogassuk a börtönben?

- Igen, de csak kettőnk számára.

- Akkor revideálom az álláspontomat, mely szerint ma már nem megyek sehová! Van még annyi időnk, hogy Herefordba vonatozzunk, és még ma meglátogassuk?

- Bőven.

- Akkor tegyük azt. Watson, az az érzésem, magának lassan fog telni az idő, pedig csak egypár órát leszek távol.

Elkísértem őket az állomásra, aztán barangoltam a kisváros utcáin egy darabig, majd visszatértem a szállodába, leheveredtem a díványra, és megpróbáltam elmélyedni egy ponyvaregényben. A történet satnya kis bonyodalma azonban oly vékonyka volt ahhoz a sűrű szövevényhez képest, amelyet mi bogozgattunk, hogy figyelmem a meséről állandóan a valóságra terelődött. Végül a sarokba vágtam a könyvet, és gondolataimat teljesen átengedtem a nap eseményeinek. Ha feltételezzük, hogy ennek a szerencsétlen fiatalembernek a vallomása mindenben igaz, akkor mi a fészkes fene, miféle váratlan és rendkívüli csapás következhetett be azalatt, míg elvált az apjától, majd az üvöltésére megfordulva visszarohant a tisztásra? Nyilván valami rettenetes, végzetes dolog, de mi lehetett az? A sebek természete esetleg nem mondana valamit az én orvosi szememnek? Csengettem, és felhozattam a megyei hetilapot, amely szó szerint közölte a vizsgálat eredményét. Az orvos jelentésében az állt, hogy a bal koponyacsont hátsó harmadát és a nyakszirtcsont bal felét egy tompa tárggyal mért súlyos ütés zúzta be. Megtapogattam a saját fejemen ezeket a helyeket. Nyilvánvaló, hogy az ütést csakis hátulról mérhették az áldozatra. Ez bizonyos mértékig a vádlott mellett szól, hiszen amikor veszekedni látták az apjával, egymással szemben álltak. Persze, mégsem ér sokat, utóvégre az apa hátat is fordíthatott neki, mielőtt lesújtott rá. Azért mégis érdemes lenne fölhívni erre Holmes figyelmét. Azután ott van a haldokló utolsó szavai között az a bizonyos "bal". Az vajon mit takarhat? Nem lehet lázálom, mert ha valaki ütéstől haldoklik, nem szokott félrebeszélni. Valószínűbb, hogy azt próbálta elmondani, hogyan érte utol a végzet. De mire utalhatott vele? Törtem a fejem, hogy valami elfogadható magyarázatot találjak. Aztán ott van az a szürke anyag, amelyet a fiatal McCarthy látott. Ha ez igaz, akkor a gyilkosnak kellett futtában elhagynia valamelyik ruhadarabját, föltehetően a felsőkabátját, majd hallatlan merészséggel visszamenni érte és elvinni, mialatt a fiú, neki háttal, potom tizenkét lépésre térdepelt az apja mellett. Mennyi valószínűtlen, rejtélyes elem van ebben a szövevényes ügyben! Csöppet sem csodálkoztam Lestrade véleményén, mégis annyira bíztam Sherlock Holmes éles elméjében, hogy nem vesztettem el a reményt, annál is inkább, mert számára minden friss adat csak megerősítette azt a meggyőződést, hogy a fiatal McCarthy ártatlan.

Sherlock Holmes késő este tért vissza. Egyedül jött, mivel Lestrade a saját szállására ment.

- A barométer még mindig magasan áll - mondta, és leült. - Nagyon lényeges, hogy ne eredjen el addig az eső, amíg ki nem megyünk a helyszínre. Ugyanakkor az embernek csak akkor szabad ilyen kényes munkára indulnia, amikor friss, és vág az esze, ezért nem szándékoztam az utazástól elcsigázottan kimenni. Találkoztam a fiatal McCarthyval.

- És mit tudott meg tőle?

- Semmit.

- Nem tudott valami támpontot adni?

- Az égvilágon semmit. Korábban arra gyanakodtam, hogy ő tudja, ki volt a gyilkos, csak takargatja, de most már meg vagyok róla győződve, hogy ő is ugyanolyan értetlenül áll a dolgok előtt, mint bárki más. Nem túlságosan éles eszű legény, bár nagyon kellemes külsejű, és azt hiszem, jólelkű is.

- Az ízléséről nem vagyok valami nagy véleménnyel - jegyeztem meg -, ha csakugyan húzódozott attól, hogy elvegyen egy ilyen bájos fiatal lányt, mint Turner kisasszony.

- Na, igen, ennek a hátterében igen kínos történet áll. Ez a fiú őrülten, eszeveszetten szerelmes a lányba, de vagy két évvel ezelőtt, amikor még jóformán suhanc volt, és valójában alig ismerte Miss Turnert, hiszen az öt évig odavolt internátusban, szóval, mit csinált ez a szerencsétlen? Belebotlott valami pincérnőbe Bristolban, a karmai közé került, és megesküdött vele az anyakönyvi hivatalban. Senki más nem tud a dologról, de képzelheti, milyen őrjítő lehet számára folyton szemrehányást kapni azért, hogy nem teszi meg azt, amiért a szeme világát is odaadná, ha megtehetné, de tudja, hogy teljességgel lehetetlen? Ezért hadonászhatott őrjöngve akkor is, amikor a legutolsó találkozásuk alkalmával az apja ismét arra unszolta, hogy kérje meg Turner kisasszony kezét. Másrészt vagyona nem volt, hogy fenntarthatta volna magát, és az apja, aki igen szigorú ember hírében állt, teljesen levette volna róla a kezét, ha megtudja az igazságot. Tulajdonképpen azt a bizonyos három napot is pincérnő feleségével töltötte Bristolban, és az apja nem is tudta, hol van. Jegyezze meg ezt a mozzanatot! Nagyon fontos. A rosszból azonban jó is származott, ugyanis amikor a pincérnő megtudta, hogy a férje milyen veszélybe került, és tulajdonképpen az akasztófa árnyékában van, faképnél hagyta. Megírta neki, hogy ő már egyszer férjhez ment Bermudán! Így az ő házasságuk eleve nem volt érvényes. Gondolom, ez a hír minden szenvedéséért kárpótolta az ifjú McCarthyt.

- De ha ő ártatlan, akkor ki a gyilkos?

- Hogy kicsoda? Két körülményre különösen felhívnám a figyelmét. Az első, hogy a meggyilkoltnak találkozója volt valakivel a Boscombe Poolnál, és az a valaki nem lehetett a fia, mert az távol volt, és az apa sem tudta, mikor fog visszajönni. A második, hogy a meggyilkolt a "kúii" kurjantást hallatta, mielőtt még tudta volna, hogy a fia megérkezett. Ezek azok a sarkalatos pontok, amelyeken áll vagy bukik az ügy. Most pedig, engedelmével, beszélgessünk inkább George Meredithről, és hagyjunk minden kevésbé fontos ügyet holnapra.

Úgy történt, ahogy Holmes várta: nem eredt el az eső, másnap verőfényes, felhőtlen reggelre ébredtünk. Kilenckor Lestrade értünk jött kocsival, és elindultunk a Hatherley-majorba meg a Boscombe Poolhoz.

- Komoly híreim vannak - kezdte Lestrade. - Azt mondják, Turner olyan betegen fekszik a kastélyban, hogy már szinte le is mondtak róla.

- Gondolom, idős ember - mondta Holmes.

- Úgy hatvan körüli. Egészségét azonban aláásták a külföldön töltött évek, és már jó ideje gyengélkedett. Ez az eset is nagyon rossz hatással volt rá. McCarthynak régi barátja volt, sőt, hozzátehetem, jótevője is, ugyanis úgy értesültem, hogy a Hatherley-majorért nem kért tőle bérleti díjat.

- Valóban? Ez tényleg érdekes - jegyezte meg Holmes.

- Igen, igen. És még ezer más módon is segítette. A környékbeliek beszélik, milyen jóságos volt hozzá.

- No igen! De nem tartja egy kicsit furcsának, hogy az a McCarthy, akinek a jelek szerint nem sok vagyona lehetett, és aki több okból is lekötelezettje volt Turnernek, mégis azt duruzsolja a fiának, hogy vegye el a Turner lányát, aki nyilván a birtok örököse lesz? Ráadásul mindezt olyan önhitten és magabiztosan, mintha ehhez csak a lánykérés hiányozna, és a többi magától jön? A dolog még annál is furcsább, mivel a lánytól tudjuk, hogy Turner is ellenezte a gondolatot. Nem következtet maga ebből valamire?

- No, már megint a maga következtetései - mondta Lestrade, és rám kacsintott. - Nekem még a tényekkel is elég nehéz megbirkóznom, Holmes, nemhogy elméleteken és feltételezéseken törjem a fejemet!

- Igaza van - hagyta rá Holmes. - Magának csakugyan nehéz megbirkóznia a tényekkel.

- Különben én is találtam egy tényt, amelyet, úgy látom, magának esik elég nehezére felfognia - vágott vissza kissé hevesen Lestrade.

- Éspedig?

- Azt, hogy az idősb McCarthy az ifjabb McCarthy kezétől lelte halálát, és minden ellenkező teória holdvilágos álom.

- Hát, a holdvilág még mindig világosabb a ködnél - mondta nevetve Holmes. - De ha nem tévedek, ez itt balra maga a Hatherley-major.

- Igen, az. - Tágas, kényelmesnek látszó, kétszintes, palatetős épület volt, a szürke falon nagy, sárga zuzmófoltok látszottak. A lehúzott redőnyök, tétlenül meredező kémények azonban elég komor hangulatot árasztottak, mintha a minapi szörnytettnek a súlya még mindig a házra nehezedne. Holmes kívánságára a cseléd megmutatta nekünk azt a csizmát, amelyet a gazdája a halálakor viselt, és hozott egy párat a fiú csizmái közül is, bár nem azt, amelyiket akkor viselte. Holmes mind a kettőt gondosan megmérte hét-nyolc különböző helyen, majd azt kérte, hogy vezessék ki az udvarra, ahonnan aztán mindannyian elindultunk azon a kanyargós ösvényen, amely a Boscombe Poolhoz vezetett.

Holmes, amikor így szagot fogott, teljesen átváltozott. Azok, akik csak otthonából ismerték mint gondolkodót és higgadt érvelőt, ilyenkor nem ismertek volna rá. Arca kipirult és elsötétült. Szemöldöke két kemény, fekete vonallá merevedett, szeme acélos fénnyel csillogott. Fejét leszegte, hátát begörbítette, ajkát összeszorította, hosszú, inas nyakán az erek úgy kidagadtak, mint az ostorszíj. Orrlikai a vadűzés állati ösztönének engedelmeskedve kitágultak, és gondolatait olyannyira az előtte álló feladatra összpontosította, hogy bármely kérdést vagy megjegyzést eleresztett a füle mellett, vagy legfeljebb egy türelmetlen, dühös horkantást lehetett belőle válaszképp kicsikarni. Gyorsan és szótlanul haladt az úton, amely a mezőkön, majd az erdőn keresztül vezetett a Boscombe Poolhoz. Nedves, ingoványos volt itt a talaj, mint az egész vidéken; sok lábnyom volt az úton is meg az alacsony fűben is, amely kétoldalt szegélyezte. Holmes néha megszaporázta lépteit, máskor megállt mozdulatlanul, egyszer pedig egy kis kitérőt tett a mezőre. Lestrade-del mögötte baktattunk, a detektív közömbösen, kicsit lenézően, én viszont élénk érdeklődéssel, azzal a meggyőződéssel figyelve barátomat, hogy minden egyes lépése egy nagyon is határozott célt szolgál.

A Boscombe Pool, ez a kicsiny, nádassal körülvett, körülbelül ötven yard átmérőjű tavacska, a Hatherley-major földje és a módos Turner magánparkja közötti senki földjén terül el. A túloldali erdő mögött láttuk a kiszögellő piros tornyocskákat, amelyek a gazdag földbirtokos kastélyát jelezték. A tó Hatherley felőli oldalán nagyon sűrű volt az erdő, melynek széle és a tavat övező nádas között egy körülbelül húszlépésnyi felázott, füves sáv húzódott. Lestrade megmutatta nekünk a pontos helyet, ahol a holttestet megtalálták, és a nedves talajon csakugyan tisztán láttam azokat a nyomokat, amelyeket a földre zuhanó sebesült hagyott. Holmes számára, amint mohó, kutató tekintetén láttam, nagyon sok egyebet is elárult a letaposott fű. Körbeszaladt, mint egy szaglászó eb, azután Lestrade-hez fordult.

- Maga miért ment bele a tóba? - kérdezte.

- Megkotortam egy gereblyével. Gondoltam, hátha meglelem a gyilkos fegyvert vagy valami mást, ami nyomra vezet. De hogy az ördögbe...?

- Csitt, csitt! Most erre nincs időnk. A maga kicsit befelé álló bal lábának a nyoma látható mindenütt. Egy vakond is végig tudná követni a nádasig. Jaj, milyen egyszerű lett volna az egész, ha idejöhettem volna, mielőtt összegázolnak mindent, mint egy bölénycsorda! Itt jöttek az emberek a bérlővel, és a hulla körül hat-nyolc lábnyi területen széttaposták a nyomokat. De itt van három sor különálló nyom, amelyet ugyanaz a láb hagyott.

Nagyítót vett elő, és lefeküdt vízhatlan esőköpenyére, hogy közelebbről lássa a nyomot. Közben folyton beszélt, de inkább magának, mint nekünk.

- Ezek az ifjú McCarthy nyomai. Kétszer rendes tempóban ment, egyszer pedig sebesen rohant, úgyhogy a talpa mélyen benyomódott, a sarka pedig alig hagyott nyomot. Ez egybevág azzal, amit mondott. Akkor futott, amikor meglátta az apját a földön. Aztán itt vannak az apja lábnyomai, amint föl-alá járkál. Hát ez meg micsoda? Ez itt a puskatus, ahogy a fiú megállt és figyelt. És ez? Hahá! Mit látnak szemeim? Lábujjhegyen ment valaki! Méghozzá szögletes! Teljesen furcsa csizma. Itt jön, itt megy, aztán megint jön... persze, a köpenyért. De honnan jön, lássuk csak?

Fel-alá rohant, és amíg hol elvesztette, hol meglelte a nyomot, már jócskán bent jártunk az erdőben. Végül egy hatalmas bükk árnyékában álltunk meg, amely a legnagyobb fa volt a környéken. Holmes a fa túlsó oldaláig követte a nyomokat, ott még egyszer hasra vetette magát, és elégedett kiáltást hallatott. Sokáig maradt ott fekve, széttúrta a leveleket, száraz ágakat, egy borítékba berakosgatott valamit, amit én valamiféle pornak láttam, majd nagyítójával nemcsak a földet vizsgálta meg, hanem a fa kérgét is, amilyen magasan csak elérte. Egy jókora kődarab feküdt a moha között, Holmes azt is megvizsgálta és eltette. Azután követett egy erdei ösvényt, amíg ki nem ért az országútra, ahol már minden nyom elveszett.

- Ez rendkívül érdekes eset volt - jegyezte meg, visszazökkenve természetes modorába. - Gondolom, itt jobboldalt ez a szürke ház a vadőr tanyája. Bemegyek, beszélek egypár szót Morannel, és esetleg írok is valamit. Ha ezzel megvagyok, visszahajtathatunk ebédelni. Menjenek csak nyugodtan a kocsihoz, nemsokára csatlakozom önökhöz.

Körülbelül tíz percbe telt, míg visszaértünk a kocsinkhoz, majd visszahajtattunk Rossba. Holmes még mindig a kezében szorongatta azt a követ, amelyet az erdőben szedett föl.

- Ez érdekelni fogja önt, Lestrade! - nyújtotta felé. - Ezzel követték el a gyilkosságot.

- Nem látok rajta semmi nyomot.

- Nincs is rajta semmi.

- Akkor honnan tudja?

- Fű nőtt alatta, tehát csak pár napja lehetett ott. Semmi olyan hely nincs errefelé, ahonnan fölvehették volna. A sebeknek viszont teljesen megfelel. Más fegyvernek pedig semmi nyoma.

- És a gyilkos?

- Magas, balkezes, a jobb lábára sántít, vastag talpú vadászcsizmát és szürke köpenyt viselt, indiai szivart szív, szipkát használ, és egy tompa tollkést tartott a zsebében. Vannak még egyéb megemlíthető dolgok is, de ennyi is elég lesz, hogy segítse a nyomozásunkat.

Lestrade nevetett. - Sajnos, én még mindig szkeptikus vagyok - mondta. - Az elméletek nagyon szépek, de nekünk egy keményfejű brit esküdtszékkel lesz dolgunk.

- Nous verrons[6] - válaszolta nyugodtan Holmes. - Maga csak dolgozzék a saját módszere szerint, én is a magamé szerint. Délután még lesz egy kis dolgom, aztán az esti vonattal valószínűleg visszamegyek Londonba.

- És itt hagyja az ügyet megoldatlanul?

- Megoldva hagyom itt.

- És a rejtély?

- Ki van bogozva.

- Akkor ki a tettes?

- Az az ember, akit leírtam.

- De ki az?

- Azt már bizonyára nem lesz nehéz kiderítenünk. Nem olyan népes ez a környék.

Lestrade vállat vont. - Én gyakorlati ember vagyok - mondta. - Igazán nem vállalhatom magamra, hogy bejárom a környéket egy bicegő, balkezes ember után. Az egész Scotland Yard rajtam nevetne.

Rendben van - mondta nyugodtan Holmes. - Én megadtam önnek az alkalmat. De ide is értünk a szállásához. Ég önnel. Majd hagyok önnek pár sort, mielőtt elutaznék.


Lestrade-et letettük a szállásánál, majd mi is hazahajtattunk, ahol az ebéd már az asztalon várt bennünket. Holmes nem szólt egy szót sem, gondolataiba temetkezett, s olyan savanyú képet vágott, mint aki egyszerre igen kínos helyzetben találja magát.

- Figyeljen ide, Watson! - szólalt meg, miután leszedték az asztalt. - Üljön le erre a székre, és hagyja, hogy prédikáljak magának egy kicsit. Nemigen tudom, mit csináljak, és nagyon szívesen venném a tanácsát. Gyújtson egy szivarra, és én kezdem a fejtegetéseimet.

- Csak tessék!

- Nos tehát! Ha megvizsgáljuk az esetet, találunk két körülményt az ifjú McCarthy elbeszélésében, amely mindkettőnknek azonnal szemet szúrt, bár ezek számomra mellette szólnak, ön szerint pedig ellene. Az egyik az, hogy az apja, az ő elmondása szerint, a "kúii" kiáltást hallatta, még mielőtt őt meglátta. A másik az a bizonyos utolsó utalás valami "bal"-ra. Még több szót is motyogott, mint tudjuk, de a fiú csak ezt tudta felfogni. Vizsgálódásunknak ebből a két pontjából kell kiindulnia, valamint abból, hogy a fiú a színtiszta igazat vallotta.

- Akkor vegyük először ezt a "kúii" kiáltást.

- Nos, erről a napnál is világosabb, hogy nem a fiúnak szólt. A fiú ugyanis idősb McCarthy tudomása szerint Bristolban volt. Tiszta véletlen, hogy ott volt hallótávolságon belül. A "kúii"-val az apa tehát másvalakinek jelzett, akivel találkája volt. Namármost, a "kúii" ausztráliai kiáltás, ausztrálok használják. Erősen feltételezhető tehát, hogy az a személy, akire McCarthy várakozott a Boscombe Poolnál, szintén járt Ausztráliában.

- És hogy állunk a "bal"-lal?

Sherlock Holmes egy összehajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből, és kisimította az asztalon. - Ez itt Victoria tartomány térképe - mondta. - Táviratilag rendeltem Bristolból tegnap este. - Kezével letakarta a térkép egy részét. - Olvassa el ezt - mondta.

- BAL - olvastam.

- És most? - felemelte a kezét.

- BALLARAT!

- Pontosan. Ez volt az a szó, amelyet az öreg megpróbált kinyögni, de a fia csak az első szótagot értette belőle. Megpróbálta megnevezni a gyilkosát, azt akarta mondani: a ballarati ezmegaz.

- Fantasztikus! - kiáltottam.

- Kézenfekvő. Amint látja, már meglehetősen leszűkítettem a problémát. A szürke öltözék volt a harmadik fogódzó - mármint, ha a fiú vallomását igaznak tartjuk. A homályos feltételezésektől így eljutottunk addig a bizonyosságig, hogy létezik az ügyben egy Ballaratból származó ausztráliai, aki szürke köpenyt visel.

- Így van.

- Ez azonban csak olyasvalaki lehet, aki járatos a környéken, mert a tavat csak a major vagy a birtok felől lehet megközelíteni, így idegenek aligha tévednek erre.

- Valóban.

- Ezek után jön a mai kirándulásunk. A talaj megvizsgálása során a tettes személyéről kiderítettem azt a pár apróságot, amit közöltem azzal a tökfej Lestrade-del.

- De hogyan jött rá ezekre?

- Ismeri a módszeremet, mely az apróságok alapos megfigyelésén alapszik.

- Tudom, hogy a testmagasságot nagyjából meg tudja állapítani a lépés hosszából. A csizmájára is következtethetett a nyomaiból.

- Igen, elég különös csizmát visel.

- De miből következtet a sántaságára?

- A jobb láb lenyomata nem olyan éles körvonalú, mint a balé. Tehát kevesebb testsúlyt helyez rá. Miért? Mert sántít.

- És a balkezessége?

- Ön is megütközött a seb jellegén, amikor a vizsgálat orvosi jelentését olvasta. Az ütést közvetlen közelről, hátulról mérték a fejre, és mégis a bal oldalt zúzták be. Ez csak úgy lehetséges, ha balkezes ember ütött. Amíg apa és fia között folyt a perpatvar, ez az ember ott állt a fa mögött. Még a tetejében szivarozott is. Megtaláltam a szivar hamuját, és mivel a dohányhamufajták között elég jól kiismerem magam, bátorkodtam kijelenteni, hogy indiai szivartól származik. Amint tudja, annak idején szenteltem némi figyelmet a témának, és írtam egy kis összefoglaló munkát száznegyven különböző pipa-, szivar- és cigarettahamuról. Miután megtaláltam a hamut, körülnéztem, és felfedeztem a csutkát is a moha között, ahová a tettes eldobta. Indiai szivar volt, s Rotterdamban sodorták.

- És miből jött rá, hogy szipkát használ?

- Láttam, hogy a szivarvég nem volt a szájában. Tehát csakis szipkával szívhatta. A végét úgy vágták le, nem harapták, de a vágás elég tépett, ebből következtettem a tompa tollkésre.

- Holmes - mondtam -, maga olyan hálót szőtt e köré az ember köré, amelyből az nem fog tudni kibújni. Megmentett egy ártatlan életet, mondhatni, elvágta a nyakára hurkolt kötelet. Már látom is, hová mutatnak a részletek. A tettes...


- Mr. John Turner! - jelentette be a szállodapincér, majd kinyitotta az ajtót, és bevezette a vendéget.

Különös, impozáns figura lépett be. Lassú, sántító járása, hajlott háta megrokkant emberre vallott, kemény, barázdált arca, hatalmas keze-lába azonban azt sejtették, hogy rendkívüli testi és lelkierő lakozik benne. Bozontos szakálla, ősz haja, kiálló, legörbülő szemöldöke együttesen bizonyos méltóságot és tekintélyes megjelenést kölcsönzött neki, arca azonban hamuszürke volt, ajka és orrcimpája lilás színben játszott. Első pillantásra láttam rajta, hogy valami idült, halálos betegségben szenved.

- Foglaljon helyet a díványon! - üdvözölte nyájasan Holmes. - Megkapta az értesítésemet?

- Igen, elhozta a vadőröm. Ön azt írta, itt kíván beszélni velem, hogy elkerüljük a botrányt.

- Gondolom, mindenféle szóbeszéd kapna lábra, ha én mennék a kastélyba.

- És miért óhajtott beszélni velem? - Ahogy a barátomra nézett, elcsigázott tekintetében olyan kétségbeesés ült, mintha már választ is kapott volna a kérdésére.

- Igen. - Holmes a tekintetre válaszolt, nem a szavakra. - Úgy van, ahogy gondolja. Mindent tudok McCarthyról.

Az öregember a kezébe temette arcát.

- Uram, segíts! - kiáltotta. - De higgye el: úgysem engedtem volna, hogy a fiatalembernek baja essék. Becsületszavamra mondom, hogy mindent bevallottam volna, ha a tárgyaláson elítélik.

- Ezt örömmel hallom - mondta Holmes komoran.

- Már most is bevallottam volna, csak a drága kislányom miatt nem tettem. Megszakadna a szíve... meg fog szakadni a szíve, ha meghallja, hogy engem letartóztattak.

- Lehet, hogy erre nem kerül sor - mondta Holmes.

- Hogyan?

- Én nem vagyok hivatalos bűnüldöző. Éppen az ön lányának volt az óhaja, hogy idejöjjek, én csak az ő megbízottja vagyok. Az ifjú McCarthynak természetesen ki kell szabadulnia.

- Én fél lábbal már a sírban vagyok - közölte az öreg Turner. - Cukorbeteg vagyok már évek óta. Az orvos azt mondja, talán egy hónapom sincs hátra. Azért mégis jobb szeretném a saját fedelem alatt lehunyni a szemem, mint a börtönben.

Holmes felállt, majd leült az asztalhoz. Tollat vett a kezébe, és egy köteg papírt tett maga elé. - Mondja el nekünk az igazságot - mondta. - Én lejegyzem a tényeket. Maga alá fogja írni, és ez az úr, Watson lesz a tanú. Így végszükség esetén elővehetem a vallomását, hogy megmentsem a fiatal McCarthyt. Megígérem magának, hogy csak akkor fogom felhasználni, ha ez végképp elkerülhetetlen.

- Így éppen jó lesz - mondta az öreg -, mert kérdés, hogy élek-e még, amikor a bíróság összeül. Ez nekem már nem sokat számít, de Alice-t szeretném megkímélni a megrázkódtatástól. Most pedig feltárok maguknak mindent. Végigcsinálni hosszú volt, de elmondani nem lesz az.

Maguk nem ismerték a halottat, ezt a McCarthyt. Ő maga volt az eleven ördög, ezt higgyék el nekem! Az Isten őrizze magukat attól, hogy egy ilyen ember karmaiba kerüljenek. Engem már húsz éve szorongatott, és elsorvasztotta az életemet. Azt mondom el legelőször, hogyan kerített a markába.

A hatvanas évek elején történt, az aranyásók között. Fiatal fickó voltam még akkor, forróvérű és zabolátlan, kész voltam akármire. Rossz társaságba kerültem, inni kezdtem, az aranyásással sem volt szerencsém, így aztán pusztai zsiványnak álltam. Ott így mondják ezt, errefelé egyszerűen útonállónak mondanák. Hatan voltunk, szilaj, szabad életet éltünk, időnként kiraboltunk egy-egy farmot, vagy feltartóztattuk az aranyásók kocsijait. A "Ballarati Fekete Jack" - ez lett a nevem, és a bandánkat, a ballarati bandát, még most is emlegetik Ausztráliában.

Egy napon aranyszállítmány ment Ballaratból Melbourne-be, mi pedig lesben álltunk, és megtámadtuk. Hat lovas katona kísérte, mi is hatan voltunk, úgyhogy fordítva is elsülhetett volna a dolog, de az első sortűzzel mindjárt négyet leszedtünk a nyeregből. Közülünk is hárman otthagyták a fogukat, mire megszereztük a zsákot. Én a kocsis fejéhez nyomtam a pisztolyomat, aki nem volt más, mint ez a McCarthy. Bár meghúztam volna akkor a ravaszt, de megkíméltem a gazembert, bár láttam, hogy gonosz, apró szeme az arcomat fürkészi, mintha az emlékezetébe akarná vésni a vonásaimat. Mi hárman megszöktünk az arannyal, meggazdagodtunk az árából, és átjöttünk Angliába anélkül, hogy bárki gyanakodott volna ránk. Itt elváltam a cimboráimtól, elhatároztam, hogy letelepszem, és csöndes, tisztességes életet folytatok ezentúl. Megvettem ezt a birtokot, mivel akkor éppen eladó volt, és hozzákezdtem, hogy jóra fordítsam a pénzemet, egy kicsit jóvátegyem a bűnt, amellyel szereztem. Meg is nősültem, és bár a feleségem fiatalon meghalt, itt hagyta nekem kicsi drága Alice-emet. Az ő piciny keze már kisbaba korában biztosabban vezetett engem a helyes útra, mint akármi más. Egyszóval, új életet kezdtem, és minden erőmmel megpróbáltam jóvátenni a múltat. És minden jól is ment, amíg McCarthy a karmai közé nem kaparintott.

Egy befektetés ügyében Londonba mentem egyszer, és a Regent Streeten találkoztam vele. Ágrólszakadt volt, ruhája-cipője majd elhagyta.

"Hát itt vagyunk, Jack!" - szólított meg, és megérintette a karomat. - "Mi leszünk a te családod, jó? Ketten vagyunk, a fiam meg én, és te majd eltartasz bennünket. Ha pedig nem... nos, Anglia finom, törvénytisztelő ország, és rendőr mindig akad kéznél."

Szóval eljöttek Nyugat-Angliába, nem tudtam lerázni őket sehogy sem, és azóta ott laktak ingyen a legjobb földemen. Nem volt tőle békém, nyugtom, nem tudtam feledni a múltat, akármerre fordultam, mindenütt ott járt a sarkamban a ravasz, vigyorgó képével. Amikor Alice felnőtt, még elviselhetetlenebb lett a helyzetem, mert a gazember fölfedezte, hogy nem is a rendőrségtől rettegek elsősorban, hanem attól, hogy a lányom tudomást szerez a múltamról. Attól kezdve bármit kívánt, meg kellett kapnia, és én megadtam neki szó nélkül mindent, földet, pénzt, házat, egészen addig, amíg olyasmit nem kért, amit mégsem adhattam oda. Alice-t akarta.

A fia is felnőtt időközben, ugyanúgy, mint a lányom, rólam meg mindenki tudta, hogy rossz bőrben vagyok, és McCarthy úgy gondolta, az lesz az igazi nagy fogás, ha a kölyke ül az egész vagyonomban. De ebben nem engedtem. Nem akartam, hogy az átkozott fajtája az enyémmel keveredjen. Nem mintha a kölyök ellen lett volna valami kifogásom, de az apja vére folyik benne is, és az nekem elég volt. Megmakacsoltam magam. McCarthy fenyegetőzött. Megmondtam neki, hogy tegyen, amit akar. Úgy volt, hogy találkozunk a tónál, félúton a házaink között, hogy még egyszer beszéljünk a dologról.

Amikor odamentem, láttam, hogy beszélget a fiával, úgyhogy elszívtam egy szivart, és egy fa mögött vártam, amíg magára marad. De ahogy ott hallgattam, amit mond, a keserű indulat mindent elnyomott bennem. Arra biztatta a fiát, hogy vegye el a lányomat, de hogy erről esetleg Alice mit gondol, az nem is érdekelte, mintha csak egy utcarongyáról lenne szó. Szinte megőrjített a gondolat, hogy velem együtt egy ilyen ember hatalmába kerüljön az is, aki nekem a legdrágább. Hát nem tudom letépni a béklyót? Amúgy is halálra ítélt, reményvesztett ember vagyok. Agyam még tiszta, a karjaimban van még erő, bár tudom, hogy napjaim meg vannak számlálva. És mi lesz az emlékemmel meg a lányommal? Mind a kettőt meg lehetne menteni, ha ezt a mocskos szájat elhallgattatnám. Hát megtettem, Holmes úr! És megtenném ma is! Bármily súlyosan vétkeztem is, rengeteg szenvedéssel vezekeltem érte. De hogy a lányom is ugyanabban a hálóban vergődjön, amely engem is fogva tartott, azt már nem tudtam volna elviselni. Agyoncsaptam, és nem éreztem több bűntudatot, mint ha csak egy ronda, kártékony féreg lett volna. A kiáltásra visszaszaladt a fia, de én addigra behúzódtam az erdőbe, igaz, vissza kellett mennem a köpenyemért, amit szaladtomban elejtettem. Hát ez a teljes igazság, uraim.

- Nem az én feladatom, hogy ítélkezzem ön felett - mondta Holmes, miközben az öregember aláírta a lejegyzett nyilatkozatot. - Csak imádkozom, hogy mi soha ne legyünk kitéve ilyen kísértésnek.

- Én is remélem, hogy nem, uram. És most mit szándékozik tenni?

- Tekintettel az ön egészségi állapotára, semmit. Ön is tisztában van vele, hogy nemsokára az esküdtszéknél magasabb ítélőszék előtt kell felelnie tetteiért. Magamnál tartom a vallomását, és ha McCarthyt elítélik, kénytelen leszek fölhasználni. Ha nem, akkor ezt szem nem látja többé, és az ön titka halála után is biztonságban lesz nálunk.

- Hát akkor ég önökkel! - mondta az öreg ünnepélyesen. - Ha majd eljön, az önök halálos óráját is könnyítse meg a tudat, hogy békét adtak nekem. - És az óriás alak imbolyogva és reszketve lassan kibotorkált a szobából.

- A Jóisten óvjon minket! - szólalt meg hosszú hallgatás után Holmes. - Miért űz gúnyt a sors az ilyen szegény, tehetetlen férgekből?

James McCarthyt egyébként felmentették a tárgyaláson, mégpedig azon számos mentő körülmény alapján, amelyeket Holmes szedett össze, és a védelem rendelkezésére bocsátott. Az öreg Turner a beszélgetésünk után még hét hónapig élt, most már azonban halott. Minden remény megvan arra, hogy az ifjú és a leány a múltjuk fölött ülő fekete felhőről mit sem sejtve, boldogan fog együtt élni...


Nikowitz Oszkár fordítása

 


AZ ÖT NARANCSMAG

 

 

 

Amikor átfutom az 1882 és 1890 közötti Holmes-esetekről készített feljegyzéseimet, oly sokban találok sajátos és érdekes vonásokat, hogy egyáltalán nem könnyű eldöntenem, melyiket válasszam ki, melyiket hagyjam el. No persze egyikük-másikuk már napvilágot látott annak idején a sajtóban, olyikhoz pedig valójában nem is volt szükség azokra a különleges képességekre, amelyeket a barátom oly magas fokra fejlesztett, és amelyeknek a szemléltetése írásaim tárgya. Olyanok is voltak, amelyek kifogtak analitikus rutinján, és ha most valamelyikbe belekezdenék, nem tudnám megnyugtatóan befejezni a történetet, ismét más esetekre pedig csak részben derült fény, és a megfejtésüket inkább csak feltételezésekre és találgatásokra alapozhatnám, nem pedig arra az abszolút logikus bizonyítékra, amit ő oly nagyra tartott. Ezen utóbbiak között mégis van egy, amely részleteiben oly rendkívüli, kimenetelét tekintve pedig oly elképesztő, hogy nagy kísértést érzek a vázolására, noha az ügy bizonyos részletei nem tisztázódtak, és talán sohasem is fognak tisztázódni egészen.

A 87-es év nagyon sok olyan kisebb-nagyobb jelentőségű ügyet hozott, amelyekről feljegyzéseket őrzök. Ennek a tizenkét hónapnak a címszavai között találom például a Paradol Terem esetét, aztán a Műkedvelő Koldusok Társaságát, amely luxusklubot működtetett egy bútorraktár alagsorában, ott szerepelnek továbbá a Sophy Anderson nevű négyárbocos brit vitorlás pusztulásával kapcsolatos részletek, Grice Paterson páratlan kalandjai Uffa szigetén és végül a camberwelli mérgezéses eset adatai. Ez utóbbi volt az az eset, amelyben Sherlock Holmes a halott órájának felhúzásával bizonyítani tudta, hogy azt két órával azelőtt húzták fel egészen, következésképp az elhunyt nem fekhetett le annál előbb. Ez a következtetés sokat segített aztán az eset feltárásában. Mindezeket talán egyszer majd papírra vetem, bár egyik sem tartalmaz olyan egyedülálló jellegzetességeket, mint amilyeneket a körülmények furcsa láncolata produkált abban az esetben, amelynek leírására most ragadok tollat.

Szeptember vége felé történt, amikor az őszi napéjegyenlőség körüli viharok a szokottnál is hevesebben tomboltak. Egész nap süvített a szél, verte az eső az ablakot, úgyhogy még itt, a nagyváros szívében, az emberkéz alkotta Londonban is kénytelenek voltunk az időjárásra fordítani figyelmünket a szokásos napi dolgainkról, azokra a hatalmas, elemi erőkre, amelyek a civilizáció rácsai mögül ketrecbe zárt vadállatokként üvöltenek az emberiségre. Esteledvén, a vihar mind jobban dühöngött, a szél úgy visított a kéményben, mintha egy síró-nyüszítő gyermek ült volna odafönn. Sherlock Holmes a kandalló egyik oldalán borúsan rendezgette ügyeiről készült feljegyzéseit, én pedig a másikon úgy belemerültem Clark Russel egyik nagyszerű tengeri történetébe, hogy végül a kinti vihar is már a könyvben üvöltött, az eső verése pedig összemosódott a tenger hullámainak csobogásával. A feleségem éppen az anyjához ment látogatóba, és én néhány napig ismét régi, Baker Street-i rezidenciám lakója voltam.

- Hm! - néztem a barátomra. - Mintha szólt volna a csengő! Ki lehet az, aki ilyenkor állít be? Talán valamelyik barátja?

- Az egyetlen barátom maga - válaszolta Holmes. - Nem hívok ide vendégeket.

- Akkor egy ügyfél lesz.

- Ha az, akkor komoly lehet az ügy. Csip-csup dolog miatt ilyen időben nem mozdul ki senki, pláne ilyen későn. De valószínűbbnek tartom, hogy a házvezetőnőm valamelyik barátnéja szaladt át.

Sherlock Holmes ezúttal tévedett, ugyanis hamarosan lépéseket hallottunk a folyosón, és kopogtak az ajtónkon. A barátom kinyújtotta karját, és a lámpát, amely az imént még őt világította meg, arra a székre irányította, amelyen majd a jövevény ülni fog. - Tessék! - szólította.

Ápolt, jól öltözött fiatalember lépett be, ránézésre nem lehetett több huszonkét évesnél, s már a testtartásából bizonyos előkelőség, finomság áradt. Hosszú, fényes esőkabátja és a karján tartott csorgó esernyő szemléletesen tanúskodott a kinti ítéletidőről. Aggodalmas tekintettel nézett körül, és a lámpafényben jól látszott, hogy arca sápadt, szeme karikás, egy szó mint száz, valami súlyos gond gyötri.

- Bocsánatkéréssel tartozom - emelte aranycsíptetőjét az orrára -, remélem, nem alkalmatlankodom túlságosan. Sajnos, behoztam ebbe a barátságos szobába a vihar meg az eső nyomait.

- Adja csak ide a kabátját és az esernyőjét! - mondta Holmes. - Itt a fogason egykettőre megszáradnak. Délnyugat-Angliából jön, úgy látom.

- Igen, Horshamből.

- Az az agyag és kréta a cipője orrán sok mindent elárul.

- Tanácsért jöttem.

- Azt szívesen adhatok.

- És segítségért is.

- Az már nem mindig olyan könnyű.

- Hallottam hírét, Mr. Holmes. Prendergast őrnagy elmondta, hogyan mentette meg őt a Tankerville Klub botrányában.

- Jaj igen. Kártyacsalással vádolták, persze alaptalanul.

- Azt mondta, ön mindent meg tud oldani.

- Ez azért túlzás.

- És hogy önt sohasem győzik le.

- Négy alkalommal győztek le eddig. Háromszor férfiak, egyszer egy nő.

- De mi ez a sikerei számához viszonyítva!

- Ami igaz, az igaz, általában eredményesen szoktam lezárni az ügyeimet.

- Akkor valószínűleg így lesz az én esetemben is.

- Kérem, húzza közelebb a széket a tűzhöz, és szíveskedjék vázolni az esetet!

- Nem mindennapi ügyről van szó.

- Hozzám nem is szoktak olyanokkal fordulni. Én már afféle legfelsőbb fellebbviteli fórum vagyok.

- Tudom, hogy nagy tapasztalata van, uram, én mégis kétlem, hogy valaha is találkozott volna már olyan titokzatos és megmagyarázhatatlan eseménysorozattal, amilyen a családomban történt.

- Kíváncsivá tett - jelentette be Holmes. - Kérem, sorolja fel a főbb tényeket, egészen elölről, és én majd aztán kikérdezem azokról a részletekről, amelyeket a többinél lényegesebbnek ítélek.

A fiatalember közelebb húzta a székét, és nedves lábát a tűz felé nyújtotta.

- A nevem - kezdte - John Openshaw, de, amennyire meg tudom ítélni, a saját ügyeimnek kevés közük van ehhez a borzasztó dologhoz. Örökség révén keveredtem bele, ezért, hogy a tényekről pontos képet adhassak, vissza kell mennem egészen messzire.

Kezdjük azzal, hogy a nagyapámnak két fia volt: a nagybácsim, Elias, és az apám, Joseph. Az apámnak volt egy kis gyára Coventryben, amelyet a kerékpár feltalálása idején kibővített. Övé volt az Openshaw-féle törhetetlen kerékabroncs szabadalma, és olyan sikeres volt az üzletmenet, hogy végül jól el tudta adni a gyárat, és rendezett, biztonságos anyagi háttérrel visszavonult.

Elias nagybátyám még fiatal korában kivándorolt Amerikába, és ültetvényes lett Floridában, ahol állítólag igen jól ment a sora. A háború alatt Jackson seregében harcolt, majd később Hood alatt, ahol az ezredességig vitte. Amikor Lee letette a fegyvert, a nagybácsim visszavonult az ültetvényére, ahol még három vagy négy évig maradt. 1869-ben vagy 70-ben visszatért Európába, és vásárolt egy kis birtokot Sussexben, Horsham közelében. Amerikában igen tekintélyes vagyont szedett össze, és csak azért jött el onnan, mert nem szenvedhette a négereket, és nem tetszett neki a republikánusok politikája, amely a polgárjogot rájuk is kiterjesztette. Különös ember volt, vad és ingerlékeny, ha haragudott, csúnyán káromkodott, de egyébként nagyon visszavonultan élt. Horshamben töltött évei alatt kétlem, hogy egyszer is kitette volna a lábát a városba. Volt egy kertje meg két-három rét a háza körül, ott sétálgatott, de gyakran hetekig ki sem mozdult a szobájából. Rengeteg konyakot ivott, és erősen dohányzott, de társaságba nem járt, nem vágyott barátokra, apámmal is alig érintkezett.

Velem jól megvolt, sőt, tulajdonképpen egészen megkedvelt. Amikor először látott, olyan tizenkét év körüli kölyök lehettem. Ez úgy 1878-ban lehetett, ő akkor már nyolc vagy kilenc éve élt Angliában. Apámat megkérte, hadd lakjam nála, és ő aztán a maga módján nagyon kedves volt hozzám. Ha józan volt, nagyon szeretett velem dámázni vagy ostáblázni. Időközben szinte a megbízottjává nevelt, úgyhogy tizenhat éves koromra én irányítottam a személyzetet, én tárgyaltam a kereskedőkkel, úgyszólván a ház gazdája lettem. Nálam volt minden kulcs, mehettem, ahová akartam, csinálhattam, ami jólesett, feltéve, hogy az ő magányát sohasem háborítom. Egyetlen helyre nem volt szabad belépnem: ez egy lomkamra volt a padláson, amelyet állandóan zárva tartott, s ide rajta kívül be nem tehette senki a lábát. Én, mint afféle kíváncsi kölyök, sokszor benéztem a kulcslyukon, de csak azt láttam, amit egy ilyen szobától várni lehet: rengeteg régi ládát, iratkötegeket, halomba rakott limlomot.

Egy napon, 1883 márciusában, az ezredes tányérja mellett, az asztalon egy külföldről érkezett levél feküdt, mint azt a bélyeg elárulta. Szokatlan dolog volt, hogy levelet kap, hiszen a számláit mind készpénzben fizette, barátokkal, ismerősökkel pedig nem érintkezett. "Nocsak, India!" - kiáltott föl, amint kézbe vette. - "Pondicherryben adták postára. Mit jelentsen ez?" Gyorsan felbontotta, és öt száraz narancsmag szóródott ki belőle a tányérjára. Én nevetni kezdtem ezen, de a nevetés abban a pillanatban az ajkamra fagyott, amint megláttam az arcát. Ajka lefittyedt, szeme kidülledt, a bőre olyan lett, mint a gitt, és csak egyre bámulta a borítékot, amely remegett a kezében. "K-K-K!" üvöltötte. "Uram, Istenem, Uram, Istenem, utolértek a bűneim!"

"Mi érte utol, bácsikám?" - kérdeztem aggódva.

"A halál" - válaszolta, majd felállt az asztaltól, és a szobájába ment, én pedig ott maradtam, de a rémülettől csak úgy kalapált a szívem. Felvettem a borítékot, és láttam, hogy a lehajtott fülön, éppen a ragasztó fölött, piros tintával odafirkantva három nagy K betű áll. Különben nem volt benne semmi, csak az öt kis narancsmag. Mi lehet az oka, hogy a bácsikámat ennyire hatalmába kerítette a félelem? Felálltam a reggelim mellől, és ahogy mentem felfelé a lépcsőn, ő szemben jött velem lefelé, egyik kezében egy régi, rozsdás kulcs, amely bizonyára a padlásszobát nyitotta, a másikban pedig egy kis rézszelence, olyan, mint egy készpénzkazetta.

"Tehetnek, amit akarnak, akkor is beleköpök a levesükbe!" - szitkozódott dühösen. - "Szólj Marynek, hogy gyújtson be ma a szobámban, és küldess Fordhamért, a lorshami ügyvédért."

Így is tettem, és amikor az ügyvéd megérkezett, a bácsikám engem is a szobájába kéretett. A tűz javában égett, és a rostélyon már egy halom fekete, laza hamu állt, amilyen az égett papír után marad, a rézkazetta pedig nyitva állt, üresen. Ahogy ránéztem, riadtan vettem észre, hogy a fedelén, belül, ott áll bevésve ugyanaz a három K, amelyet reggel a borítékon láttam.

"Szeretném, John" - kezdte a bácsikám -, "ha tanúja lennél a végrendelkezésemnek. A birtokomat, minden hasznával és terhével a fivéremre, vagyis a te apádra hagyom, akitől, nem kétséges, majd rád fog szállni. Ha élvezni tudjátok békében, nagyon jó, nagyon helyes. De ha nem tudjátok, fogadd meg a tanácsomat, fiam, és adjátok oda a leghalálosabb ellenségeteknek. Sajnálom, hogy ilyen kétélű dolgot hagyhatok csak rátok, de nem tudom megjósolni, milyen fordulatot vesznek majd a dolgok. Írd alá, légy szíves, ott, ahol Mr. Fordham mutatja."

Aláírtam a papírt, ahogy mondta, az ügyvéd pedig magával vitte. Képzelhetik, hogy ez a különös esemény mennyire fölkavart. Rengeteget gondolkodtam rajta, próbáltam megemészteni, de hiába, nem tudtam értelmes következtetésre jutni. Azt a bizonytalan félelemérzést mégsem tudtam lerázni, amit a dolog hagyott bennem, bár ez az érzés egyre halványult, ahogy múltak a hetek, és nem történt semmi, ami megzavarta volna szokásos életvitelünket. A nagybácsim azonban megváltozott. Még többet ivott, és még inkább kerülte az emberek társaságát. Szinte állandóan a szobájában tartózkodott, és magára zárta az ajtót, de néha előjött részegen, őrjöngve kirohant a házból, összevissza rohangált a kertben, és revolverrel a kezében üvöltözött, hogy ő nem fél senki emberfiától, és őt a fekete ördög se fogja kényszeríteni, hogy bezárva éljen, mint a birka a karámban. Amikor azonban egy-egy ilyen roham elmúlt, nagy sietve berohant, magára zárta, sőt magára is reteszelte az ajtót, és olyannak tűnt, mint aki fejet hajt a lelke mélyén lévő rettenet előtt, és megfogadja, hogy soha többé nem berzenkedik ellene. Ilyenkor, még hideg napokon is, úgy fénylett az arca a verítéktől, mintha vízbe mártották volna.

Nos, hogy a dolog végére térjek - nem szeretnék túlságosan visszaélni a türelmével, Mr. Holmes -, egy este egy ilyen delíriumos kirohanás után nem tért vissza. Keresésére indultunk, és a kert végében, egy zöld, békanyálas, poshadt vizű medencében találtuk meg, hason fekve a vízben. Nem volt nyoma rajta semmilyen külső erőszaknak, és mivel a víz ott alig két láb mély, a hatóságok gyorsan meghozták a döntést, mely szerint bácsikám, akinek különcségei közismertek voltak, öngyilkos lett. Nekem azonban, aki tudtam róla, mennyire reszketett a halálnak még a gondolatától is, nehéz lett volna elhitetnem magammal, hogy valami hirtelen pálfordulással ő maga ment volna elébe. Az ügy azonban elcsitult, és az apám kézhez vette a birtokot meg valami tizennégyezer fontot, ami a bankban a nevére volt letétbe helyezve.

- Egy pillanat! - szólt közbe Holmes. - Az ön története, úgy látom, valóban szinte példátlanul érdekes, pedig már hallottam egypárat. Nézzük csak a pontos dátumokat; mikor kapta a bácsikája a levelet, és mely napon történt az állítólagos öngyilkosság?

- A levél 1883. március tizedikén érkezett. A bácsikám két héttel később halt meg, május másodikán este.

- Köszönöm. Nagyon kérem, folytassa!

- Amikor apám átvette a horshami birtokot, kérésemre alaposan átvizsgálta a padlásszobát, amely azelőtt mindig zárva állt. Megtaláltuk a rézkazettát, bár a tartalma már természetesen meg volt semmisítve. A fedőlap belső oldalára ragasztott címke tetején ott állt a három K, alatta pedig kézírással: "Levelek, feljegyzések, számlák, címek." Ez, véleményünk szerint, arra utal, milyen jellegű papírokat semmisített meg Openshaw ezredes. Egyébiránt semmi fontosabb holmit nem találtunk a padláson, kivéve egy csomó cédulát és noteszt, amelyek még a nagybácsim amerikai éveiből származtak. Volt közöttük a háborús időkből való is, amely azt tanúsította, hogy a bácsikám derekasan végezte a kötelességét, és bátor katona hírében állt. Több irat is volt az Egyesült Államok újraegyesítése idejéből, és főleg politikai kérdésekkel foglalkozott, a bácsikám ugyanis, úgy látszik, jócskán kivette a részét az északról odaküldött "jöttment" politikusok elleni kampányban.

De hadd folytassam: apám 84 elején költözött Horshambe, és minden a legnagyobb rendben volt körülöttünk egészen 85 januárjáig. Negyedikén a reggelinél történt, hogy apám egyszerre felkiáltott a meglepetéstől. Felnézek, és azt látom, hogy egy nyitott boríték van az egyik kezében, a másik tenyerén pedig öt száraz narancsmag. Annak idején, amikor az ezredes esetét elmeséltem, azt mondta, hogy dajkamese, és jót nevetett rajta, de most ő is nagyon megijedt, és meghökkent, hogy ugyanaz a dolog esik meg vele is.

"Mi az ördögöt jelentsen ez, John?" - hebegte.

A szívem majdnem megállt. "A három K!" - kiáltottam föl.

Belenézett a borítékba. "Tényleg! Itt van a három K betű. De mi van föléjük írva?"

"Tegye ki a papírokat a napórára" - olvastam föl az apám válla fölött átkukucskálva.

"Miféle papírokat? És miféle napórára?" - kérdezte.

"Biztos a kerti napóráról van szó. Másik nincs" - mondtam. - "És biztosan a megsemmisített papírokról van szó."

"Fű!" - próbálta meg összeszedni a bátorságát az apám. - "Végül is civilizált országban élünk, és nem vagyunk kötelesek tűrni az ilyen sületlenségeket. Honnan jön ez az... izé?"

"Dundeeból" - pillantottam a bélyegzőre.

"Ez valami éretlen ugratás" - mondta. - "Mi közöm nekem a napórához meg a papírokhoz? Tudomást sem veszek erről az ostobaságról."

"Én mindenképpen értesíteném a rendőrséget" - mondtam neki.

"Hogy a tetejébe még jól ki is nevessenek? Szó sem lehet róla!"

"Akkor hadd szóljak nekik én!"

"Nem, megtiltom neked is! Nem csinálunk hókuszpókuszt egy ilyen badarságból."

Nem lett volna értelme vitázni vele, nagyon konok ember volt. Én azonban nagyon rossz előérzetekkel keltem föl az asztaltól.

Három nappal később az apám elment meglátogatni egy régi barátját, Freebody őrnagyot, aki az egyik Portsdown Hill-i erődítmény parancsnoka. Én nagyon örültem, hogy elmegy, mert úgy gondoltam, hogy ha nincs odahaza, kevésbé fenyegeti veszély. Ebben azonban súlyosan csalatkoztam. Távollétének második napján táviratot kaptam az őrnagytól, aki arra kért, hogy azonnal menjek hozzá, mert az apám beleesett az egyik mély meszesgödörbe - a környéken van belőlük bőven -, és betört koponyával fekszik, eszméletlenül. Rohantam hozzá, de kiszenvedett, anélkül hogy visszanyerte volna az eszméletét. Nyilván szürkületben tartott hazafelé, és mivel nem ismerte a környéket, a meszesgödör pedig nem volt korláttal elkerítve, az esküdtbíróság nem habozott kimondani a verdiktet: "A halál oka baleset." Én alaposan megvizsgáltam mindent a halálával kapcsolatban, de képtelen voltam gyilkosságra utaló jelet találni.

Nem volt nyoma külső erőszaknak, nem voltak lábnyomok a környéken, nem vettek el apámtól semmit, nem láttak gyanús idegeneket akkortájt az úton. Mégis, fölösleges önnek mondanom, hogy távolról sem nyugtatott meg a hatósági döntés, és majdnem holtbiztos voltam benne, hogy valami gonosz csapdát állítottak neki.

Ilyen baljós módon jutottam hozzá az örökségemhez. Bizonyára kíváncsi, miért nem szabadultam meg tőle. Nos, azért, mert meg voltam győződve arról, hogy ezek a bonyodalmak valamilyen módon a nagybátyám valamilyen korábbi ballépésével függnek össze, így a veszély ugyanúgy fenyegethetne bármely más házban is.

Szegény apám 85 januárjában halt meg, tehát két évvel és nyolc hónappal ezelőtt. Én azóta háborítatlanul éltem Horshamben, és már kezdtem reménykedni abban, hogy ez a családi átok elmúlt, véget ért az előző nemzedékkel. Túl korán kezdtem azonban nyugalomba ringatni magam; tegnap reggel ugyanolyan formában jött az arculcsapás, ahogyan az apám is kapta.

A fiatalember gyűrött borítékot vett elő a mellényéből, és az asztalhoz fordulva öt kicsi, száraz narancsmagot rázott ki belőle.

- Itt a boríték - folytatta. - A bélyegző szerint London keleti kerületében adták föl. Belül ugyanaz a szöveg, amely az apámnak szóló utolsó üzenet volt: "K-K-K", és "Tegye ki a papírokat a napórára."

- És mit csinált? - kérdezte Holmes.

- Semmit.

- Semmit?

- Az igazat megvallva - a fiatalember itt vékony, fehér kezébe temette arcát -, nem tudtam, mit tehetnék. Olyasmit éreztem, mint amit egy szerencsétlen nyúl élhet át, amikor tekergőzik felé a kígyó. Valami feltartóztathatatlan, könyörtelen gonosznak vagyok a markában, aki ellen nem védhet meg semmilyen előrelátás vagy óvintézkedés.

- Ugyan, ugyan! - kiáltott Sherlock Holmes. - Cselekednie kell, ember, különben elveszett! Csak a határozottság mentheti meg. Nem szabad elcsüggednie.

- Jártam a rendőrségen.

- És?

- Csak mosolyogtak a történetemen. Meg vagyok győződve róla, hogy a felügyelő szerint mindegyik levél csak ugratás volt, a két haláleset a családban tényleg baleset következménye, ahogyan az esküdtbíróság megállapította, és a figyelmeztetésekkel nem hozhatók összefüggésbe.

Holmes ökölbe szorított kezével a levegőt csapkodta. - Hihetetlen tökfejűség! - kiáltotta.

- Mindenesetre adtak mellém egy rendőrt, aki velem maradhat a házban.

- Magával jött most is?

- Nem. Azt az utasítást kapta, hogy maradjon a házban.

Holmes megint a levegőn töltötte ki mérgét.

- Miért jött hozzám? - kérdezte. - Illetve: miért nem eleve hozzám fordult?

- Mert csak ma hallottam önről először Prendergast őrnagytól, amikor elmeséltem neki a bajom. Ő ajánlotta, hogy jöjjek önhöz.

- De már két napja, hogy megkapta a levelet. Már régen cselekednie kellett volna. Nincsenek további tárgyi bizonyítékai, ugye? Csak az, amit itt elénk tárt? Vagy mégis van esetleg valami sokatmondó részlet, ami segíthet nekünk?

- Van egyvalami - felelte John Openshaw. Belekotort kabátja zsebébe, előhúzott egy kifakult, kékes árnyalatú papírdarabot, és kisimítva az asztalra tette. - Emlékszem rá - mondta -, hogy aznap, amikor a nagybátyám elégette a papírokat, a hamu között láttam néhány vékony, nem teljesen elégett papírcsíkot, amelyek épp ilyen színűek voltak. Ezt az egy lapot a szobája padlóján találtam, és valószínűnek tartom, hogy ez kieshetett a többi papír közül, s ily módon elkerülte a megsemmisítést. Narancsmagokról szó van benne, de nemigen látom át, miképpen lehetne a segítségünkre. Az a véleményem, hogy ez valami magántermészetű napló lapja lehet. A kézírás kétségtelenül a bácsikámé.

Holmes közelebb húzta a lámpát, és mindketten a papírlap fölé hajoltunk, amelynek rojtos széle csakugyan azt sugallta, hogy egy füzetből tépték ki. Felül ez állt: "1869. március", alatta pedig a következő rejtélyes bejegyzések sorakoztak:

"Márc. 4. Jött Hudson. A helyzet változatlan.

Márc. 7. Narancsmagok elindítva: McCauley, Paramore, John Swain (St. Augustine-ban).

Márc. 9. McCauley elintézve.

Márc. 10. John Swain elintézve.

Márc. 12. Látogatás Paramore-nál. Minden rendben."

- Köszönöm! - mondta Holmes, majd összehajtotta a papírt, és visszaadta a látogatónak. - Most pedig nincs egyetlen vesztegetni való percünk sem. Arra sem érünk rá, hogy megbeszéljük, amit most elmesélt. Haza kell mennie most rögtön, és cselekednie kell.

- De mit?

- Egyetlen dolgot tehet, de azt tegye meg haladéktalanul. Ezt a papírt, amelyet most megmutatott nekünk, tegye bele abba a bizonyos rézkazettába. Tegyen bele még egy cédulát, amelyre ráírja, hogy a nagybátyja az összes többi papírt elégette, és csak ez az egy maradt. Ezt igyekezzék meggyőzően megfogalmazni. Ha megírta, tegye ki a kazettát azonnal a napórára, ahogy kérték. Érti, ugye?

- Tökéletesen.

- Eszébe ne jusson bosszút állni, vagy valami hasonlóra gondolni, egyelőre. Erre majd a törvény segítségével fogunk sort keríteni, de nekünk még meg kell szőnünk a hálónkat, az övék pedig már kész. Az első gondunk az legyen, hogy elhárítsuk a veszélyt az ön feje felől. Csak ez után keríthetünk sort arra, hogy tisztázzuk a rejtélyt, és megbüntessük a bűnösöket.

- Nagyon köszönöm - mondta a fiatalember, miközben felállt, és belebújt az esőkabátjába. - Maga visszaadta az életkedvemet, és új reményt öntött belém. Természetesen úgy teszek, ahogy tanácsolja.

- Ne vesztegessen egy pillanatot se. És, mindenekelőtt, addig is nagyon vigyázzon magára, amíg nem találkozunk, mert afelől semmi kétségem, hogy magát nagyon is valós és közvetlen veszély fenyegeti. Hogyan megy vissza?

- Vonattal, a Waterloo pályaudvarról.

- Még nincs kilenc óra. Az utcán ilyenkor sok a járókelő, úgyhogy ott biztonságban lesz. De azért legyen nagyon óvatos.

- Van nálam pisztoly.

- Nagyon helyes. Holnap nekilátok a nyomozásnak.

- Akkor tehát Horshamben találkozunk?

- Nem, a titok nyitja itt van Londonban, és itt is fogom keresni.

- Akkor egy-két nap múlva jelentkezem önnél, és beszámolok, hogy mi történt a kazettával és a papírral. Mindenben követem a tanácsát. - John Openshaw kezet rázott velünk, és távozott. Odakint még mindig süvített a szél, az eső ömlött, és verte az ablakot. Mintha csak az őrjöngő elemek hozták volna be ezt a különös, vad históriát, mintha hozzánk csapta volna a vihar egy hatalmas hullámmal, mint egy hínárköteget, hogy aztán elnyelje, elemeibe visszazárja ismét.

Sherlock Holmes előreszegezett fejjel, szemét a piros lángnyelvekre meresztve némán ült egy darabig. Aztán pipára gyújtott, hátradőlt a karosszékben, és nézte a plafon alatt kergetőző kék füstkarikákat.

- Azt hiszem, Watson - szólalt meg végül -, hogy egyetlen esetünk sem volt még ilyen bizarr.

- Kivéve talán a Négyek jelét.

- Hát igen. Talán azt az egyet. Mégis azt hiszem, ezt a John Openshaw-t nagyobb veszedelem fenyegeti, mint Sholtóékat annak idején.

- Van már valami határozott elképzelése afelől - kérdeztem -, mi lehet ez a veszedelem?

- Az a napnál is világosabb - felelte Holmes.

- De hát miről van szó? Ki ez a K-K-K, és miért üldözi ezt a szerencsétlen családot?

Sherlock Holmes becsukta a szemét, könyökét a szék karfájára helyezte, és egymáshoz nyomta ujjait. - Egy tökéletesen deduktív elme - mondta -, ha egyetlen tényt megismer minden összefüggésében, nemcsak azt az eseménysort tudja kikövetkeztetni, amely annak előzménye volt, hanem annak minden várható következményét is. Ahogyan Cuvier pontosan le tudott írni egy egész állatot egyetlen csont megszemlélése alapján, ugyanúgy a jó megfigyelőnek is be kell érnie azzal, ha egy eseménysorozat egyetlen láncszemét alaposan szemügyre veheti, s abból pontosan meg kell állapítania nemcsak a történteket, hanem azt is, ami történni fog. Még fogalmunk sincs arról, mi mindenre képes önmagában a logikus gondolkodás. Számos olyan ügyet meg lehet oldani a dolgozószobában, amelynél csődöt mondanak azok, akik az érzékszerveiktől várják a megoldást. Ahhoz persze, hogy ez a művészet a legmagasabb fokára jusson, a gondolkodónak föl kell használnia minden lehetséges adatot, ami viszont - gondolom, ezt ön is készséggel belátja - eleve föltételezné mindenféle ismeret birtoklását. Ez azonban még ma, az ingyenes oktatás és az enciklopédiák korában is meglehetősen ritka adomány. Az persze nem elképzelhetetlen, hogy valaki birtokában legyen mindazon ismereteknek, amelyeket munkája során valószínű haszonnal forgathat, s én is valami ilyesminek az elérésére törekszem. Ha jól emlékszem, ön egy alkalommal, még barátságunk kezdetén, igen pontosan megjelölte egyéniségem határvonalait.

- Igen - válaszoltam nevetve -, az egy furcsa bizonyítvány volt. A filozófiát, csillagászatot és a politikát elégtelenre értékeltem, ha jól emlékszem. A botanika közepes, a geológia jó, már ami a város ötven mérföldes körzetéből származó sárnyomokat illeti, kémia kimagasló, anatómia hézagos, bulvárirodalom, bűnügyi jelentések - kiemelkedő. Azonkívül hegedül, bokszol, jeles amatőr jogász és önmérgező, nevezetesen kokainista és dohányos. Ha jól emlékszem, ezek voltak az értékelésem főbb pontjai.

Holmes elmosolyodott a felsorolás utolsó pontjánál. - Én most is azt mondom, amit akkor. Az ember az agynak nevezett kis kupolaszobáját igyekezzék olyan bútordarabokkal megrakni, amelyeket valószínűleg használni is fog, a többit pedig tartsa csak a könyvespolcán, ahonnan leemelheti, ha szükség van rá. Ehhez az esethez például, amelyet az imént elénk tártak, minden tartalékunkat mozgósítanunk kell. Legyen szíves, adja ide az Amerikai Enciklopédia K betűs kötetét, ott van a feje fölött a polcon. Köszönöm. Most vizsgáljuk meg a helyzetet, és nézzük, mit tudunk belőle kikövetkeztetni. Először is: nyugodtan kiindulhatunk abból a feltételezésből, hogy Openshaw ezredesnek nyomós oka volt elhagyni Amerikát. Az ő korában az ember önszántából nemigen változtatja meg a szokásait, s különösen nem cseréli föl Florida kellemes éghajlatát egy angol vidéki birtok magányával. Az, hogy Angliában olyannyira ragaszkodott az egyedülléthez, valószínűsíti, hogy félt valakitől vagy valamitől, tehát kiindulhatunk abból a feltételezésből, hogy ez a félelem űzte el Amerikából. Hogy mitől félt, azt majd megpróbáljuk levezetni azokból a félelmetes levelekből, amelyeket ő és az utódai kaptak. Megfigyelte, hol adták postára a leveleket?

- Az elsőt Pondicherryben, a másodikat Dundeeban, a harmadikat Londonban.

- London keleti részén. Mire következtet mindebből?

- Mind a három hely tengeri kikötő, tehát a levél írója hajón utazott.

- Nagyszerű. Egy nyomunk már van. Semmi kétség, hogy a levél írója hajón utazik. És most vizsgáljunk meg egy másik szempontot. A Pondicherryben feladott levél esetében két hét telt el a fenyegetés és annak beváltása között, a dundeeinál csak három vagy négy nap. Mond ez önnek valamit?

- Az első esetben nagyobb távolságot kellett megtenni.

- De a levélnek is hosszabb távon kellett jönnie.

- Akkor nem értem, mire akar kilyukadni.

- Arra, hogy legalábbis feltételezhetjük: a szóban forgó hajó, amelyen az emberünk vagy embereink utaznak, vitorlás. A jelek szerint mindig akkor küldték előre, illetve indították el maguk előtt furcsa figyelmeztetésüket, amikor ők is elindultak a tetthelyre. Látja, milyen gyorsan követte a tett a jelet, amikor az Dundeeból indult el. Ha Pondicherryből gőzhajón jöttek volna, majdnem egyidőben érkeztek volna a levéllel. A két időpont között azonban két hét telt el. Azt hiszem, az a két hét a levelet hozó postahajó és a levélírót hozó vitorlás hajó sebességkülönbsége azon a hosszú távon.

- Lehetséges.

- Sőt valószínű. Most már látja, hogy ez a legutóbbi eset miért igényel olyan pokoli sietséget, és miért intettem a fiatal Openshaw-t olyan nyomatékos elővigyázatosságra. Az ismeretlen kéz mindig akkor sújtott le, amikor letelt a távolság megtételéhez szükséges idő. Ez a levél azonban Londonból jött, tehát gyakorlatilag semmilyen késedelemre sem számíthatunk.

- Te jó ég! - kiáltottam. - De vajon miért folyhat ez az ádáz üldözés?

- Azok a papírok, amelyeket Openshaw magával hozott, nyilván életbevágón fontosak a vitorlás hajón utazó személy vagy inkább személyek számára. Bizonyosra veszem, hogy többen vannak. Egy ember egyedül aligha rendezhetett meg két halálesetet is úgy, hogy megtévesszen halottkémet, esküdtbíróságot egyaránt. Több személynek kellett részt vennie a dologban, méghozzá leleményes és elszánt embereknek. Azokat a papírokat mindenáron meg akarják szerezni, függetlenül attól, kinél vannak éppen. Ebből a megvilágításból már nem nehéz rájönni, hogy a K-K-K nem egy személy monogramja, hanem egy társaságnak a jelzése.

- De milyen társaságé?

- Sohasem hallott még... - Sherlock Holmes itt előrehajolt, és lehalkította a hangját - sohasem hallott még a Ku-Klux-Klanról?

- Nem én.

Holmes lapozni kezdett a térdén fekvő könyvben. - Itt van - mondta egy pillanat múlva -, "Ku-Klux-Klan: A név első fele a puska závárzatának különös csattanását (kju-klax) utánozza. Ez a félelmetes titkos társaság a déli államok szövetségének egykori katonáiból alakult a polgárháború után, és igen gyorsan kialakította helyi szervezeteit az ország több részében, főleg Tennesseeben, Louisianában, Észak- és Dél-Karolinában, Georgiában és Floridában. Hatalmát politikai célok érdekében alkalmazta, elsősorban a néger szavazókat terrorizálta, valamint meggyilkolta vagy elűzte az országból azokat, akik a társaság nézeteit ellenezték. Erőszakos merényleteiket rendszerint valamilyen figyelmeztetés előzte meg, amelyet a kiszemelt személynek valamilyen különös, de már ismertté vált formában küldtek el: egyes helyeken tölgyfalevelet, másutt dinnye- vagy narancsmagot alkalmaztak. Egy ilyen üzenet kézhezvétele után az áldozat előtt két út állt: vagy nyilvánosan megtagadta addigi tevékenységét, vagy elmenekült az országból. Aki dacolni próbált, a halál menthetetlenül utolérte, s rendszerint igen különös, váratlan formában. A társaság oly tökéletesen volt szervezve, és olyan módszeresen dolgozott, hogy alig tudni olyan esetről, amikor valaki büntetlenül szembeszegülhetett volna velük, vagy sikerült volna a gaztettek elkövetőit kinyomozni. A szervezet jó néhány éven át virágzott, noha az Egyesült Államok kormánya és a déli társadalom jobb körei mindent elkövettek ellene. Végül aztán 1869-ben egészen hirtelen összeomlott a mozgalom, bár elszórtan azóta is előfordultak az előbbiekhez hasonló esetek."

- Megfigyelheti - tette le Holmes a könyvet -, hogy a társaság váratlan feloszlása egybeesik azzal az időponttal, amikor Openshaw eltűnt Amerikából az iratokkal együtt. Ez egyaránt lehetett ok és okozat. Nem csoda, ha néhány nyughatatlan szellem a család nyomába eredt. Képzelhető, mennyi kompromittáló adatot tartalmazhatott az a jegyzék és a napló egy-két déli előkelőségről, és lehetnek egypáran, akik addig nem alszanak nyugodtan, amíg vissza nem szerzik.

- Tehát akkor az a lap, amelyet láttunk...

- Az is pontosan olyan, amilyenről szó van. Ha jól emlékszem, ez állt rajta: "Narancsmagok elindítva A-nak, B-nek, C-nek", vagyis, a társaság elküldte nekik a figyelmeztetést. Aztán a következő bejegyzések szerint A és B "el vannak intézve", vagyis meghaltak, vagy elhagyták az országot, végül pedig "látogatás C-nél", amely, félő, C számára balul ütött ki. Nos, most már bízom benne, kedves doktorom, hogy némi fényt derítünk erre a sötét históriára, és úgy hiszem, addig az ifjú Openshaw számára egyetlen lehetőség az, amit tanácsoltam neki. Ma este már úgysem tehetünk semmit, úgyhogy legyen szíves, adja ide a hegedűmet, és próbáljunk meg fél órára elfeledkezni erről a gyalázatos időről és embertársaink még gyalázatosabb szokásairól.


Reggelre kiderült az ég, és a nagyvárost borító ködfátyolon át tompán áttört a napsugár. Sherlock Holmes már reggelizett, amikor lejöttem.

- Ugye megbocsátja, hogy nem vártam meg - üdvözölt. - Úgy hiszem, sok dolgom lesz ma, ha tisztázni akarom a fiatal Openshaw ügyét.

- Milyen lépéseket tervez? - kérdeztem.

- Ez nagyrészt attól függ, milyen eredményt hoznak első tapogatózásaim. Lehet, hogy mégiscsak le kell utaznom Horshambe is.

- De nem oda megy először?

- Nem, a Cityben kezdek. Ha kávét is kér, csengessen a szobalánynak!

Amíg a reggelimre vártam, felvettem a még érintetlen, összehajtogatott újságot az asztalról, és belenéztem. Tekintetem az egyik cikkre tévedt, és jeges borzongás futott végig a testemen.

- Holmes! - kiáltottam. - Elkésett!

- Jaj! - tette le a csészéjét. - Tartottam ettől. Hogyan történt? - Nyugodt volt a hangja, de láttam, hogy mélyen megrendíti a dolog.

- Csak megakadt a szemem az Openshaw néven, és még csak a címet olvastam el: "Tragédia a Waterloo híd közelében." De felolvasom az egészet. "Tegnap este kilenc és tíz óra között a Waterloo híd közelében szolgálatot teljesítő Cooke közrendőr segélykiáltást, majd egy loccsanást hallott. A vihar és a rendkívüli sötétség miatt azonban a mentés teljességgel lehetetlen volt, bár több járókelő megpróbált segíteni. Végül a vízirendőrséget riadóztatták, amely kifogta a tetemet. A szerencsétlenül járt férfi, mint az a zsebében lévő borítékról kiderült, John Openshaw, horshami illetőségű fiatalember. Feltételezhető, hogy a Waterloo pályaudvarról induló utolsó vonathoz sietett, a koromsötétben eltévedt, és az egyik stég oldaláról a vízbe esett. A holttesten erőszak nyoma nem látszott, úgyhogy a szerencsétlen ember minden kétséget kizáróan véletlen balesetnek esett áldozatul. E tény ismételten felhívja a hatóságok figyelmét a folyóparti kikötőhelyek állapotára."

Néhány percig szótlanul ültünk mindketten. Holmest még sohasem láttam ennyire megrendültnek és lesújtottnak.

- Ez a büszkeségembe gázolt, Watson - szólalt meg végül. - Kicsinyes érzés, tudom, de sérti a hiúságomat. Ez mostantól az én személyes ügyem, és ha az Úristen erőt ad hozzá, elkapom ezt a bandát. Ez a fiatalember segítségért fordult hozzám, én pedig egyenesen a halálba küldtem. - Felugrott a székről, sápadt arca kipirult, izgatottan fel-alá járkált a szobában, és hosszú, vékony kezét idegesen, szinte öntudatlanul ütögette össze.

- Agyafúrt gonosztevők! - kiáltott fel végül. - Hogyan tudták lecsalni oda? A rakpart nem is esik útba az állomás felé. A hídon nyilván még ilyen rossz időben is túl sokan voltak ahhoz, hogy ott próbálkoztak volna. De meglátjuk, Watson, ki nevet a végén. Indulok.

- A rendőrségre?

- Nem, én magam leszek a rendőrség. Majd ha megszőttem a hálót, elkaphatják ők a legyeket, de addig nem.

Egész nap elfoglalt a munkám, és csak késő este értem vissza a Baker Streetre. Sherlock Holmes még nem jött haza. Már majdnem tíz óra volt, amikor sápadtan, nyúzottan megérkezett. Egyenesen a kredenchez ment, letört egy darab kenyeret, mohón bekapta, és egy nagy korty vízzel leöblítette.

- Látom, éhes - szóltam.

- Kopog a szemem. Reggeli óta elfelejtettem enni.

- Nem evett semmit?

- Egy falatot se. De nem is értem rá ezzel törődni.

- És hogy halad?

- Jól.

- Nyomon van?

- A kezemben vannak. Az ifjú Openshaw halála nem sokáig marad megbosszulatlanul. Mit szólna hozzá, Watson, ha a saját sátáni csapdájukba ejtenénk őket? Mindent kieszeltem!

- Hogyan?

Kivett egy narancsot a szekrényből, gerezdekre szedte, és az asztalra nyomta belőlük a magokat. Ötöt beletett egy borítékba, és a lehajtólap belső oldalára ráírta: "J. O. nevében: S. H." Azután leragasztotta és megcímezte: "James Calhoun kapitánynak, a Lone Star nevű hajón, Savannah, Georgia."

- Ez fogja várni a kikötőben, amikor hazaér - mondta Holmes kuncogva. - Nem hiszem, hogy egy szemhunyást is aludna aznap éjjel. Érezni fogja ő is, mint a fiatal Openshaw, hogy közel a vég.

- De ki ez a Calhoun kapitány?

- A bandavezér. Majd sorra kerítem a többit is, de elsőnek őt!

- Hogyan jutott a nyomára?

Holmes egy adatokkal, nevekkel teleírt papírlapot húzott elő a zsebéből.

- Egész nap a Lloyd biztosítóház jegyzékeit és régi iratait böngésztem. Utánanéztem minden hajó további útvonalának, amely 83 januárjában és februárjában érintette Pondicherryt. A számításba jöhető hajók közül harminchat volt bejegyezve ezekben a hónapokban. Egyikük, a Lone Star azonnal fölkeltette a figyelmemet, mert az egyik amerikai államot így is szokták nevezni.

- Azt hiszem, Texast.

- Lehet, nem tudom. De ez nem is fontos, csak az, hogy a hajó amerikai.

- És azután?

- Átnéztem a dundeei jegyzékeket, és amikor megláttam, hogy a Lone Star ott horgonyzott 1885 januárjában, a gyanúm egyből bizonyossággá változott. Utána megérdeklődtem, hogy a napokban milyen hajók kötöttek ki London kikötőjében.

- És?

- A Lone Star a múlt héten érkezett. Lementem az Albert-dokkhoz, és megtudtam, hogy a hajót a kora reggeli dagállyal levontatták a folyón a tengerre, mert indulni szándékozik haza, Savannah-ba. Táviratoztam Gravesendbe, és értesültem róla, hogy a Lone Star már egy ideje elhaladt előtte. Ráadásul keleti szél fúj, úgyhogy biztosan elhagyta már a Goodwin-zátonyokat is, és valahol Wight szigetének a közelében lehet.

- Akkor most mit fog tenni?

- Lefülelem a jómadarat, ne féljen. Utánanéztem: csak Calhoun és két cimborája amerikai a hajón, a legénység többi tagja német és finn. Azt is tudom, hogy tegnap este mindhárman elhagyták a hajót. Az a dokkmunkás mondta, aki a berakodásukat irányította. Mire a vitorlásuk Savannah-ba ér, a postahajó már régen ott lesz a levéllel, az ottani rendőrség pedig a táviratomból értesül róla, hogy az említett három urat nagyon várják ideát mint egy bizonyos gyilkossági ügy vádlottait.

Valami kiszámíthatatlan tényező azonban rendszerint közbejön még a legtökéletesebb emberi terv esetében is; John Openshaw gyilkosai sem vehették kézhez a narancsmagokat soha. Nem tudták meg, hogy valaki, aki ugyanolyan ravasz és elszánt, mint ők maguk, rájött a kilétükre. Az őszi napéjegyenlőség körüli viharok, mint mondtam, nagyon hevesek és hosszan tartók voltak abban az évben. Sokáig vártuk, hogy valami hírt kapjunk a savannah-i Lone Starról, de nem jött semmi. Végül tudomásunkra jutott, hogy valahol, messze, a nyílt óceánon egy hajó törött tatgerendáját látták hánykódni a hullámok között, és ez a két betű volt rávésve: L. S. A Lone Star sorsáról ennél többet sohasem fogunk megtudni.


Nikowitz Oszkár fordítása

 

 

VI
A FERDE SZÁJÚ

 

Isa Whitney, a néhai Elias Whitneynek, a St. George Teológiai Kollégium igazgatójának, a hittudományok doktorának a fivére, az ópium rabja volt. Tudomásom szerint egy diákkori bolondság volt az oka, hogy rákapott: az egyetemen olvasta ugyanis De Quincey fejtegetéseit saját álmairól és képzeteiről, mire, hogy ő is hasonló érzeteket váltson ki magából, a pipadohányt ópiumtinktúrával itatta át. Aztán persze rájött ő is, mint még annyian mások, hogy könnyebb a szokást fölvenni, mint lerázni; és a barátai, rokonai éveken át borzadállyal és szánakozással nézték, hogyan hatalmasodik el rajta a toxikománia. Ma már csak a romjait láthatjuk ennek a nemes embernek: egy örökké karosszékében kuporgó emberroncsot, akinek az arca sárga, felpüffedt, s pupillájára álmosan csukja le fittyedt szemhéját.

Egy este - 89 júniusában -, éppen az idő tájt, amikor már kezd ásítozni és az órára pislogni az ember, megszólalt a csengőnk. Felegyenesedtem a székemben, a feleségem pedig letette a kézimunkáját, és bosszús képet vágott.

- Biztosan beteghez hívnak - nézett rám. - Már megint el kell menned!

Morogva sóhajtottam, ugyanis csak nemrég értem haza, s elég fárasztó napom volt.

Lent ajtót nyitottak, pár rövid szót hallottunk, aztán gyors léptek kopogtak a padlón. Kivágódott az ajtó, és egy sötét ruhás, fekete fátylas nő rontott be a szobába.

- Bocsánatot kérek, hogy ilyen későn zavarok - kezdte, aztán egyszer csak nem tudott tovább uralkodni magán, előreszaladt, karját a feleségem nyaka köré fonta, és zokogva borult a vállára. - Borzasztó bajban vagyok! - szipogta. - Csak egy kicsit segítsen valaki!

- Nahát! - emelte fel a feleségem a nő fátylát. - Kate Whitney! Hogy megijesztettél, Kate! El sem tudtam képzelni, hogy te vagy az, amikor beléptél!

- Nem tudom, mitévő legyek, azért jöttem egyenesen hozzád. - Ez általában így ment. A feleségem úgy vonzotta a bajba került embereket, mint fény a bogarakat.

- Nagyon édes vagy, hogy eljöttél. Most iszol egy kis vizes bort, kényelembe helyezed magad, és elmondasz mindent. Vagy küldjem el Jamest lefeküdni?

- Nem, nem. A doktor úr tanácsára és segítségére is szükségem van. Isáról van szó. Már két napja nem jött haza. Úgy aggódom érte.

Nem először beszélt velünk a férje bajáról - velem mint orvossal, a feleségemmel pedig mint barátnőjével és egykori iskolatársával. Nyugtatgattuk, vigasztaltuk mindennel, ami eszünkbe jutott: kérdeztük, tudja-e, hol a férje? Elképzelhető-e, hogy vissza tudnánk vinni hozzá?

Igen, ezt el tudta képzelni. Biztos értesülései voltak arról, hogy a férje az utóbbi időben, ha rájött a happáré, egy ópiumbarlangot keresett fel a város keleti végén. Ez idáig a tobzódásai csak egy napra korlátozódtak, és estére, összetörten és reszketve ugyan, de legalább mindig hazatért. Most azonban már negyvennyolc órája tartja hatalmában a mámor, és egész biztosan a kikötői alja nép között szívja magába a mérget, vagy mély álmát alussza, amíg a szer hatása el nem múlik. Kate Whitney biztos volt benne, hogy a férje az Upper Swandam utcában levő "Arany-rúd"-ban van, de hát mit tehet ő? Hogyan állíthatna be egy gyönge fiatalasszony egy ilyen helyre, és hogyan cibálja ki a férjét a sok haramia közül?

Adva volt tehát az eset, melynek, persze, csak egy megoldása lehet: nem tudnám-e én elkísérni őt oda? Sőt, ha meggondoljuk, egyáltalán, mi szükség van ott őrá? Én vagyok Isa Whitney orvosa és bizalmasa, és ilyen minőségemben befolyást tudok gyakorolni rá. Jobb lesz, ha egyedül megyek. Szavamat is adtam a hölgynek, hogy két órán belül kocsival hazaküldöm a férjét, ha csakugyan ott találom, ahol mondja. Így aztán tíz perc múlva karosszékem és meghitt nappali szobám helyett máris egy konflisban ültem, amely Kelet-London felé röpített különös megbízatásomra, bár azt is gyanítottam, hogy később még különösebbre is fordulhat a dolog.

Vállalkozásomat azonban kezdetben semmi sem nehezítette. Az Upper Swandam utca egy ütött-kopott házsor a London Bridge-től keletre, a folyó északi felén sorakozó nagy rakodóhelyek mögött. Egy ócskás és egy pálinkamérés között találtam meg a keresett ópiumbarlangot; meredek lépcsősor vezetett le egy nagy fekete nyíláshoz, amely csakugyan egy barlang szájára emlékeztetett. Szóltam a kocsisnak, hogy várjon meg, és elindultam lefelé a lépcsőn, melynek közepét már egészen homorúra koptatta a kába lábak szakadatlan jövés-menése. Imbolygó olajlámpa világította meg az ajtókilincset. Benyitottam, és egy hosszú, alacsony helyiségben találtam magam, ahol a sűrű, nehéz, barna ópiumfüstben teraszosan egymás fölött - mint egy kivándorlóhajó orrfedélzetén - fapriccsek sorakoztak.

A félhomályban lassacskán különös, elképzelhetetlen pózokban fekvő alakok rajzolódtak ki szemem előtt. Görnyedten, felhúzott térddel, fejüket hátravetve, de állukat valahogy a plafon felé csavarva hevertek mozdulatlanul, csak egy-két fénytelen szempár fordult a belépő felé. A sötét priccsek mélyén kis piros fénypontok csillogtak, hol fényesen, hol halványabban, aszerint, hogy a parázsló méregadag felizzott vagy elhamvadt a fémpipák tégelyeiben. A legtöbben csendben feküdtek, egy páran azonban motyogtak magukban, és néhányan beszélgettek is egymással. Ezek a furcsa, mély hangú, monoton társalgások néha erőteljesebbé váltak: ilyenkor mindegyik dörmögte a magáét, nem sokat hederítve rá, mit mond a másik, majd hirtelen elhalkultak és elhallgattak. A helyiség túlsó végében egy fém parázstartóban faszén égett, előtte egy háromlábú sámlin magas, sovány öregember ült, és állát a két öklére, könyökét a két térdére támasztva bámult a tűzbe.

Amint beléptem, egy sápadt képű maláj szolga sietett elém egy pipával és egy adag ópiummal, s buzgón terelt egy üres priccs felé.

- Köszönöm, nem maradok - mondtam. - Egy barátom van itt, Isa Whitney. Vele szeretnék beszélni.

Jobbra tőlem valaki felkiáltott, és mocorogni kezdett, s ahogy arra meresztgettem a szemem, a sűrű füstben megpillantottam Whitneyt. Sápadt volt, nyúzott, ápolatlan, és hitetlenkedve bámult rám.

- Te jó ég! Ez Watson! - szólalt meg. Szánalmas állapotban volt, minden idegszála vitustáncot járt. - Nahát, Watson! Hány óra van?

- Mindjárt tizenegy.

- És milyen nap van ma?

- Péntek, június tizenkilencedike.

- Jóságos ég! Én azt hittem, szerda van. De hát szerda is van! Mit ijesztgeti az embert? - Karjára borult, és magas, vékony hangon zokogni kezdett.

- Mondom, hogy péntek van, jóember. A felesége két napja várja, hogy hazamenjen. Szégyellheti magát.

- Szégyellem is. De maga téved, Watson, mert én csak pár órája vagyok itt, három pipát vagy négyet szívtam el, most nem is tudom, mennyit. De hazamegyek magával. Nem akarom Kate-et megijeszteni. Szegény kicsi Kate! Nyújtsa ide a kezét, segítsen! Kocsival jött?

- Igen, kint várakozik.

- Akkor én abba beszállok. De azt hiszem, itt még tartozom valamivel. Nézzen utána, mennyivel tartozom, Watson. Nem érzem valami jól magam. Egyedül semmit sem tudnék most elintézni.

Elindultam előre a két dupla priccs-sor közötti keskeny sávon, hogy megkeressem a főnököt, s közben visszatartottam a lélegzetemet, hogy a bódító, butító füstből minél kevesebb jusson a tüdőmbe. Amint a parázstartónál ülő magas alak mellé értem, enyhe rántást éreztem a kabátomon, és suttogást hallottam: - Haladjon tovább, aztán nézzen vissza!

A szavakat egészen tisztán hallottam. Lenéztem. Senki mástól nem származhattak, mint a mellettem ülő öregembertől, de az most is ugyanolyan elmélyülten ült, soványan, görnyedten, arca ezer ráncban a kortól, két térde közül egy ópiumpipa csüngött le, mintha már a fáradtságtól nem bírná kézben tartani. Két lépést tettem, azután visszanéztem. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy föl ne kiáltsak megdöbbenésemben. Az öregember úgy fordult, hogy arcát senki se láthassa, csak én. Vonásai kiteltek, ráncai eltűntek, kifejezéstelen tekintetébe visszatért a fény, és álmélkodó ábrázatom láttán szélesen vigyorogva nem más ült a tűz mellett, mint Sherlock Holmes. Alig látható mozdulattal intett, hogy menjek közelebb, majd amikor ismét félig a többiek felé fordította arcát, már ugyanaz a szenilis trotli volt, mint az imént.

- Holmes! - suttogtam. - Mi a csodát keres maga ezen a bűntanyán?

- Még halkabban! - szólt rám. - Nagyon jó fülem van. Ha hajlandó a kedvemért lerázni azt a kótyagos barátját, nagyon szívesen elcsevegnék magával.

- Vár a kocsi odakint.

- Küldje vele haza ezt az alakot. Nem kell tartania attól, hogy valami ramazurit csinál, ahhoz már túl ványadt. És azt is javaslom, hogy küldjön a kocsissal egy üzenetet a feleségének, melyben közli, hogy velem akadt össze. Várjon meg odakint, öt perc múlva ott leszek.

Sherlock Holmes kéréseit mindig nehéz volt visszautasítanom, hiszen mindegyiket a végletekig szabatosan és világosan, ellenállhatatlanul nyugodtan és határozottan terjesztette elő. Ez esetben ráadásul magam is úgy éreztem, hogy ha már egyszer bedugtam Whitneyt a kocsiba, a küldetésemet gyakorlatilag teljesítettem, egyebekben pedig jobb programot nem is kívánhatnék magamnak, mint hogy barátom mellett legyek, miközben ő nyilván valamelyik újabb rendkívüli esetét bogozgatja. Néhány rövid perc alatt megírtam az üzenetet haza, kifizettem Whitney számláját, kikísértem a kocsihoz, és néztem, hogy a kocsis elhajt vele a sötétben. Rövid idő múlva egy roskatag alak jött elő az ópiumbarlangból, és elindultunk együtt az utcán. Sherlock Holmes két háztömbnyit remegő lábbal és hajlott háttal csoszogott mellettem, aztán gyorsan körülnézett, kiegyenesedett, és felszabadultan nevetni kezdett.

- Gondolom, Watson - kezdte -, ön most erősen gyanítja, hogy az ópiumszívást is beiktattam a kokaininjekciók és egyéb gyarlóságaim mellé, amelyekről oly gyakran kifejti nekem orvosi álláspontját.

- Nem tagadom, meglepődtem, amikor ott találtam.

- Hát még én!

- Én egy ismerősöm után jöttem.

- Én meg egy ellenségem után.

- Ellensége után?

- Igen, egy eredendő ellenségem vagy talán inkább eredendő prédám után. Röviden, Watson: egy igen figyelemreméltó nyomozás kellős közepén vagyok, és reméltem, hogy ezeknek a kótyagosoknak az összefüggéstelen fecsegése valamilyen használható nyomot fog adni a kezembe, amint már néhányszor korábban is. Ha felismertek volna most ebben a lyukban, az életem nem ért volna egy hajítófát sem, ugyanis az a gazember hindu tulajdonos bosszút esküdött ellenem a régebbi szaglászásaimért. Van az épület végében, egészen a Paul-dokk sarkánál egy aknanyílás, amely ha beszélni tudna, sok furcsát mondhatna arról, mit eresztettek már le rajta sötét éjszakákon.

- Micsoda? Csak nem hullákra gondol?

- De bizony azokra, kedves Watson! Igen gazdag emberek lennénk, ha csak száz fontot kapnánk minden szerencsétlen után, akit ebben a barlangban már a halálba küldtek. Gyilkos, alávaló csapda az az aknanyílás, és, sajnos, az az érzésem, hogy Neville St. Clair is itt tűnt el, és nem is kerül elő soha többé. De már akcióba léptem! - Két mutatóujját a foga közé dugta, éleset füttyentett, amire a távolból ugyanolyan füttyjel válaszolt, majd röviddel utána kerékzörgés és paták kocogása verte föl az éjszaka csendjét.

- Remélem, velem tart, Watson - mondta Holmes, miközben egy magas, kétkerekű fogat közeledett felénk, melynek oldallámpái két sárga aranycsóvát sugároztak előre a sötétben.

- Ha hasznomat tudja venni...

- Ó, egy megbízható társnak mindig hasznát veszi az ember. Egy krónikásnak pedig különösen. A Cédrus-rezidenciában kétágyas szobám van.

- Mi az a Cédrus-rezidencia?

- Mr. St. Clair háza. Ott lakom, amíg a nyomozást folytatom.

- És hol van ez a hely?

- Lee közelében, Kentben. Hét mérföldes kocsikázás áll előttünk.

- De még fogalmam sincs, miről van szó.

- Persze hogy nincs. De tüstént be fogom avatni a részletekbe. Pattanjon csak föl! Köszönöm, John, ma már nincs szükségünk a szolgálataira. Tessék, itt egy félkorona. Várjon rám holnap ugyanitt, tizenegy körül. Adja ide a gyeplőt! Hát akkor a viszontlátásra!

Holmes meglegyintette a lovat az ostorral, és áthaladtunk sötét, elhagyatott utcák véget nem érő során, mígnem egy széles hídra hajtottunk. A mellvéden túl, odalenn sötéten csillogott a lustán hömpölygő Temze. A túlparton ugyanazok a komor téglafalak fogadtak bennünket, a süket csöndet csak egy-egy rendőr súlyos, szabályos lépései és néhány megkésett korhely danászása és kurjongatása verte föl. Sötét felhőgomoly sodródott az égen, hasadékain itt-ott egy-egy csillag hunyorgott keresztül. Holmes csendben hajtott, fejét lógatva szemmel láthatóan erősen gondolataiba mélyedt, az én oldalamat pedig fúrta a kíváncsiság ott mellette ülve, vajon mi után folyhat ez az új nyomozás, amely ilyen keményen próbára teszi a képességeit. Mégsem mertem megzavarni gondolatait. Már jó néhány mérföldet megtettünk, és közeledtünk az elővárosi villák felé, amikor megrázta magát, és megvonta a vállát, majd pipára gyújtott, mint aki egyelőre megelégszik azzal, hogy jó ügy érdekében cselekszik.

- Magában megvan a hallgatni tudás nagy adománya, Watson! - szólalt meg. - Felbecsülhetetlen érték, ha ilyen társa van az embernek. Higgye el, számomra óriási dolog, hogy most van kihez beszélnem, hiszen a saját gondolataim nem túl kellemesek egymagamnak. Éppen azon morfondíroztam, mit mondjak annak a kedves kis hölgynek, amikor az ajtóban elébem áll.

- Megfeledkezik róla, hogy én még mindig nem tudok semmit az ügyről.

- Éppen elég időm lesz, hogy elmondjam a főbb részleteket, mielőtt Leebe érünk. Nevetségesen egyszerűnek tűnik az eset, és valahogy mégsem tudok találni egyetlen fogódzót sem. Nagyon sokfelé ágazik a szál, és nem tudom a végét a kezembe kaparintani. Megpróbálom világosan összefoglalni magának az esetet, Watson, hátha maga lát valami világosságot ott, ahol számomra egyelőre minden sötét.

- Akkor talán kezdje el!

- Néhány évvel ezelőtt, egész pontosan 1884 májusában, egy úr érkezett Leebe, nevezett Neville St. Clair, aki igen tehetős embernek tűnt. Vett egy nagy villát, nagyon szép parkot csináltatott köré, és általában igen nagy lábon élt. Lassanként összebarátkozott a környékbeliekkel is, és 1887-ben elvette egy helyi sörfőző lányát, aki azóta két gyermekkel ajándékozta meg. Állása nem volt, de több társaságnál is volt érdekeltsége, és minden reggel bement a városba, majd délután öt-tizennégykor indult vissza mindig a Cannon Streetről. St. Clair most harminchét éves, kiegyensúlyozott ember, jó férj, igen szerető apa, és mindenki kedveli, aki csak ismeri. Hozzátehetem még, hogy összes adóssága jelenleg, már amennyire meg tudtuk állapítani, nyolcvannyolc font és tíz shilling, ugyanakkor a Capital és Counties Bankban kétszázhúsz font betétje van. Semmi okunk tehát azt hinni, hogy pénzügyi gondok nyomasztották volna.

Hétfőn reggel Mr. Neville St. Clair a szokásosnál korábban indult a városba, megjegyezve indulás előtt, hogy két fontos ügyet is el kell aznap intéznie, és hogy a kisfiának hoz majd egy doboz építőkockát. A felesége, egészen véletlenül éppen ugyanazon a napon, tehát hétfőn, röviddel a férje távozása után kapott egy táviratot, amely arról értesítette, hogy egy kis értékcsomagot vehet át az Aberdeen Hajótársaság irodájában. A hölgy egyébként már várta a csomagot. Miután elég jól ismeri Londont, bizonyára tudja, hogy a társaság irodája a Fresno Streeten van, amely az Upper Swandam utcából nyílik, vagyis onnan, ahol ma este összetalálkoztunk. Mrs. St. Clair megebédelt, és elindult a Citybe. Vásárolt valamit, aztán továbbment a társaság irodájához, átvette a csomagját, és pontosan négy-harmincötkor szelte át a Swandam utcát, útban vissza az állomás felé. Eddig tudott követni, ugye?

- Tökéletesen.

- Talán még emlékszik rá, hogy hétfőn szokatlanul meleg volt, így Mrs. St. Clair is lassan lépkedett, közben állandóan figyelve, hátha talál egy kocsit, ugyanis egyáltalán nem tetszett neki a környék, ahol járt. Ahogy így megy a Swandam utcán, egyszer csak egy kiáltást hall felülről, és halálra váltan látja, hogy egy második emeleti ablakból a férje néz rá, és mintha még intene is neki. Az ablak nyitva volt, és a nő tisztán látta a férje arcát, amelyen, szerinte, szörnyű zaklatottság tükröződött. Kétségbeesetten intett a feleségének, aztán oly hirtelen eltűnt az ablakból, mintha valami ellenállhatatlan erő rántotta volna hátra.

Volt még egy sajátos körülmény, amelyet az éles női szem azonnal észrevett: mégpedig, hogy a férje ugyanolyan fekete kabátot viselt, mint amilyenben elindult otthonról, alatta azonban nem volt sem gallér, sem nyakkendő.

Abban a hiszemben, hogy a férje valami bajban van, a hölgy lerohant a lépcsőn - a ház ugyanis éppen az ópiumbarlang épülete volt, ahol most jártunk -, keresztülszaladt az elülső helyiségen, és megpróbált felmenni az emeletre vezető lépcsőn. A lépcső alján azonban útját állta az az elvetemült hindu, akit már említettem magának, és hátralökte, aztán egy dán alkalmazottja segítségével kituszkolta az utcára. Mrs. St. Clair az aggodalomtól és sejtelmektől félőrülten rohanni kezdett az utcán, és ritka szerencsés véletlen folytán mindjárt a Fresno Streeten egy rendőrjárőrbe botlott, sőt, egy felügyelő is volt velük. Ez két emberével visszakísérte őt a házhoz, ahol a tulajdonos ismételt tiltakozása ellenére felmentek abba a szobába, ahol Mr. St. Clairt látta a felesége. Férjének azonban semmi nyoma nem volt. Sőt, az egész emeleten nem találtak senkit, csak egy visszataszító külsejű nyomorékot, aki minden bizonnyal ott is lakik. Ez és a hindu egymásra licitálva esküdöztek, hogy egész délután nem járt senki más az utcára néző szobában. Olyan határozottan tagadtak, hogy a felügyelő megingott, és már-már hajlott rá, hogy azt higgye: Mrs. St. Clair érzékcsalódás áldozata, amikor a nő sikoltva az asztalon lévő fadobozhoz ugrott, és feltépte a fedelét. Építőkockák hullottak ki belőle. Csakis az a játék lehetett, amelyet St. Clair a kisfiának ígért.

Ez a felfedezés és a nyomorék szemmel látható zavara meggyőzte a felügyelőt, hogy csakugyan komoly az ügy. Alaposan átvizsgálta a szobákat, és minden jel arra mutatott, hogy förtelmes bűntényt követtek el. Az utca felőli szoba, amely nappalinak volt berendezve, kis hálószobába nyílt, amely az egyik kikötői dokk hátára nézett. A dokk és a hálószobai ablak között egy keskeny sáv van, amely alacsony vízállásnál száraz, de dagálykor legalább négy és fél láb magasan víz borítja. A hálószobaablak széles, és alulról fölfelé nyílik. Az ablakkorláton vérnyomok látszottak, és néhány elszórt vércsepp volt a hálószoba fapadlóján is. Az első szobában pedig, egy függöny mögé behányva, megtalálták Mr. Neville St. Clair minden ruháját, a kabátja kivételével. Mindene ott volt: cipője, zoknija, kalapja, órája. A ruhákon nem látszott dulakodás nyoma, másfelől Neville St. Clair hollétére nézve sem adtak támpontot. Nyilván az ablakon át kellett távoznia, hiszen más kijáratra nem bukkantak, a rosszat sejtető vérfoltok az ablakkereten pedig igen kétségessé tették, hogy úszva menekülhetett volna, hiszen a tragédia időpontjában éppen a legmagasabb volt a vízállás.

Most nézzük azt a két gazembert, akinek a jelek szerint szoros köze van az ügyhöz. A hindu előélete igencsak sötét - mivel azonban Mrs. St. Clair elmondása alapján ő már pár másodperccel a férj ablakjelenete után ott volt a lépcső alján, legfeljebb csak mint bűntárs szerepelhetett ebben az ügyben. Védekezése természetesen azon alapul, hogy nem tud semmiről, lakójának, Hugh Boone-nak viselt dolgairól sincs tudomása, és semmiképpen sem tud számot adni arról, miként kerültek oda az eltűnt úr ruhái.

Ennyit az indiai tulajdonosról. Most nézzük ezt a sunyi nyomorékot, aki az ópiumbarlang második emeletén lakik, és aki minden bizonnyal utoljára látta Neville St. Clairt. A neve Hugh Boone, és förtelmes képét mindenki ismeri, aki gyakran megfordul a Cityben. Hivatásos koldus, bár, hogy elkerülje a rendőrségi zaklatást, színleg viaszgyufát árul. A Threadnedele Street bal oldalán, ahogy egy kicsit haladunk befelé, mint bizonyára észrevette, van egy kis beszögellés az egyik falban. Itt ül ez a szerzet minden nap, törökülésben, ölében a pár szál gyufája, és mivel meglehetősen szánalmas látványt nyújt, csak úgy ömlik az alamizsna a szutykos bőrsapkába, amely mellette fekszik a járdán. Én többször megfigyeltem már ezt az alakot, még mielőtt sejtettem volna, hogy egyszer még hivatalból is megismerkedünk, és igencsak meglepődtem, milyen bőségesen arat viszonylag rövid idő alatt. A külseje ugyanis olyan szembeötlő, hogy mindenki felfigyel rá, aki elmegy mellette. Bozontos, narancssárga haja van, sápadt képét borzalmas sebhely torzítja el, amely úgy forrt össze, hogy egészen kifordítja a felső ajka végét. Álla akár egy buldogé, tekintete átható, szeme pedig fekete, ami a haja színe miatt különösen feltűnő. Mindezek a külső jegyek erősen kiemelik a többi közönséges kéregető sorából, de megkülönbözteti tőlük az esze is, mert mindig kész megfelelni, ha valamelyik járókelő esetleg csipkelődő megjegyzést vet oda neki. Ez tehát az az ember, akiről most már tudjuk, hogy az ópiumbarlangban lakik, és hogy ő látta utoljára azt az urat, akit keresünk.

- De hát nyomorék ember! - mondtam. - Mire ment volna egyedül egy életerős férfival szemben?

- Ő csak annyiban nyomorék, hogy sántítva jár, egyéb tekintetben azonban erős, jól táplált férfinak látszik. És orvosi tapasztalataiból ön is nyilván tudja, Watson, hogy az egyik végtag gyengeségét gyakran a többinek rendkívüli ereje egyenlíti ki.

- Folytassa, kérem, az elbeszélést!

- Mrs. St. Clair elájult, amikor meglátta a vérnyomot az ablakpárkányon, és egy rendőr hazavitte kocsin, mivel a jelenléte már úgysem lehetett volna segítségükre a nyomozásban. Barton felügyelő, aki a nyomozást vezeti, alaposan átvizsgálta a helyszínt, de nem talált semmit, ami fényt derítene a rejtélyre. Elkövették azt a hibát, hogy nem tartóztatták le Boone-t azonnal, és így lehetővé tették neki, hogy néhány percig szót váltson cinkosával, a hinduval. A hibát hamarosan korrigálták, amennyiben Boone-t megfogták és megmotozták, de nem találtak nála semmit, ami ellene szólna. Igaz, voltak vérnyomok a jobb ingujján, de megmutatta a gyűrűsujját, amely a körménél be volt vágva, és elmondta, hogy az vérezte össze az ingét. Azt is hozzátette, hogy kevéssel azelőtt ott támaszkodott az ablaknál, és az ott talált vérnyomok is kétségkívül ugyanabból a forrásból származnak. Határozottan tagadta, hogy valaha is látta volna Neville St. Clairt, és megesküdött, hogy a ruhák ottléte számára is ugyanolyan rejtély, mint a rendőrség számára. Amikor emlékeztették, hogy Mrs. St. Clair saját szemével látta a férjét az ablakban, kijelentette, hogy a hölgy vagy álmodott, vagy őrült. Heves tiltakozása ellenére bevitték a rendőrségre, a felügyelő pedig a helyszínen maradt, abban a reményben, hogy az apállyal lehúzódó víz talán felfed valami használható nyomot.

Fel is fedett, bár aligha mondható, hogy azt találták volna a sáros kikötői padkán, amire félve számítottak. Neville St. Clair kabátja maradt ott, amint a víz elvonult, nem Neville St. Clair maga. És mit gondol, mit találtak a kabát zsebeiben?

- El sem tudom képzelni.

- Nem is hiszem, hogy kitalálná: minden zsebe tele volt tömve fél- és egypennysekkel. Négyszázhuszonegy egypennys és kétszázhetven félpennys volt összesen a kabátban. Nem csoda, hogy nem sodorta el a víz. Egy tetemmel azonban egészen más a helyzet. A ház és a dokk között nagyon erős a sodrás. Elég valószínűnek látszik, hogy míg a súlyos kabát ott maradt, a lemeztelenített testet a folyóba vitte az ár.

- De hát minden egyéb ruháját megtalálták a szobában. Mi értelme lett volna csak a kabátot ráadni?

- Annak semmi, de lehet, hogy a tényeket tévesen értelmezzük. Tegyük fel, hogy ez a Boone kilökte Neville St. Clairt az ablakon, és nincs emberi szem, aki láthatta volna a tettét. Mi lenne a következő lépése? Természetesen azonnal eszébe jutna, hogy meg kell szabadulnia az áruló ruhadaraboktól. Elkapja a kabátot, és éppen ki akarja dobni, de rájön, hogy így fönnmarad a vízen, és nem süllyed el. Kevés ideje van, mert már hallja a huzakodást odalenn, amikor a feleség megpróbál felmenni, és talán már azt is hallja indiai cinkosától, hogy a rendőrök errefelé sietnek az utcán. Egyetlen pillanatot sem vesztegethet. Odarohan ahhoz a titkos helyhez, ahol a koldulása gyümölcsét gyűjtögeti, és beletömi az összes felmarkolt aprópénzt a kabát zsebeibe, hogy az biztosan elsüllyedjen. A kabátot kidobja, és ugyanezt tenné a többi ruhadarabbal is, de már hallja odalenn a léptek zaját, és csak annyi ideje van, hogy becsukja az ablakot, mielőtt a rendőrség megérkezik.

- Ez valóban keresztülvihetőnek hangzik.

- Hát, jobb híján, egyelőre fogadjuk el kiinduló elméletnek. Boone-t, amint mondtam, letartóztatták, és bevitték a rendőrségre, de semmit sem találtak az előéletében, ami ellene szólna. Évek óta ismerik mint hivatásos koldust, de élete, úgy látszik, nagyon csendes és ártalmatlan. Egyelőre itt tart az ügy, és itt vannak a válaszra váró kérdések, nevezetesen: mit keresett Neville St. Clair az ópiumbarlangban, mi történt vele, mialatt ott volt, hol van most, és mi köze van Hugh Boone-nak az eltűnéséhez? Ezek ma is ugyanolyan megoldatlanok, mint a kezdet kezdetén. Bevallom, nem tudok a praxisomból felhozni olyan esetet, amely első látásra ilyen egyszerűnek tűnt, majd később ennyire bonyolultnak bizonyult volna.

Mialatt Sherlock Holmes részletezte ezeket a nem mindennapi eseményeket, áttrappoltunk London peremkerületén, majd elhagytuk az utolsó szórványos házakat is, és utunkat már mindkét oldalon tipikus vidéki sövénykerítés szegélyezte. Holmes éppen befejezte az elbeszélését, amikor két gyéren lakott falun haladtunk keresztül, ahol néhány ablakból még világosság szűrődött ki.

- Lee külterületén vagyunk - közölte útitársam. - Három angol megyét érintettünk rövid kocsikázásunk alatt: Middlesexből indultunk, áthaladtunk Surrey egyik sarkán, és Kentben fejezzük be az utunkat. Látja azt a fényt a házak között? Az a Cédrus-rezidencia, és ott ül a lámpa mellett egy aggódó hölgy, aki nyilván már meg is hallotta a lódobogást.

- De miért nem a Baker Streetről vezeti a nyomozást? - érdeklődtem.

- Mert számos vizsgálódást a helyszínen kell elvégeznem. Mrs. St. Clair egy szobát a rendelkezésemre bocsátott, és nyugodt lehet, a barátomat és kollégámat nagyon szívesen fogja látni. Nem szívesen állok elébe, Watson, hiszen semmi hírem sincs a férjéről. Na, itt is vagyunk! Hó-ha, hó!

Egy nagy villa előtt álltunk meg, amely egy park közepén állt. Egy istállófiú futott elő, megfogta a ló fejét, én pedig leugrottam, és követtem Holmest a házba vezető keskeny, kavicsos, kacskaringós feljárón. Ahogy közeledtünk, kinyílt az ajtó, és egy alacsony, szőke nő állt meg a nyílásban. Könnyű muszlinruha volt rajta, nyakán és ujján fodros dísszel. Alakjának körvonalai határozottan kirajzolódtak a lakás fényében, egyik keze még a kilincsen, a másikat izgalmában félig felemelte, teste kicsit előredőlt, arcát előrenyújtotta, ajka kissé szétnyílt, szeme kérdőn fürkészett bennünket. Maga volt a megtestesült kíváncsiság.

- Nos? - kiáltott felénk. - Nos? - Reményteljes kiáltása, amely a két személynek szólt, sóhajtásba süllyedt, amikor meglátta, hogy barátom a fejét rázza, és megvonja mindkét vállát.

- Nincs jó híre?

- Semmi.

- Hát rossz?

- Az se.

- Hála istennek! De fáradjanak be! Ön bizonyára kimerült, hosszú lehetett ez a mai nap!

- Ez az úr a barátom, dr. Watson. Rendkívül nagy segítségemre volt számos esetemnél, és egy szerencsés véletlen lehetővé tette, hogy magammal hozzam, és őt is bevonjam a nyomozásba.

- Nagyon örülök, hogy eljött! - üdvözölt a hölgy, és melegen megszorította a kezem. - Bizonyára megbocsátja, ha a házban ma nincs minden úgy, mint kellene, hiszen tud arról, milyen váratlan csapás ért bennünket.

- Kedves asszonyom! - mondtam. - Én katonaviselt ember vagyok, de ha nem az volnék is, annyit nagyon jól látok, hogy itt semmi szükség a bocsánatkérésre. Nagyon boldog leszek, ha bármiben segíthetek, akár önnek, akár a barátomnak.

- Most pedig, Mr. Sherlock Holmes - szólalt meg a hölgy, miután beléptünk a kivilágított ebédlőbe, ahol hideg vacsora várt bennünket az asztalon -, szeretnék néhány egyenes kérdést feltenni önnek, és azt kérem, ön is adjon egyenes választ.

- Természetesen, asszonyom.

- Az érzelmeimmel ne törődjön. Nem vagyok hisztérika, nem szoktam ájuldozni. Egyszerűen csak szeretném hallani az ön véleményét. Az őszinte véleményét.

- Konkrétan miről?

- Lelke legmélyén hisz ön abban, hogy Neville még életben van?

Sherlock Holmes szemmel láthatóan zavarba jött ettől a kérdéstől.

- Őszintén mondja meg! - ismételte a nő. Holmes hátradőlt a fonott karosszékben. Mrs. St. Clair pedig előtte állt a szőnyegen, és nem vette le a szemét a barátomról.

- Egészen őszintén, asszonyom: nem.

- Tehát úgy véli, hogy halott?

- Igen.

- Meggyilkolták?

- Azt nem állítom. Talán.

- És melyik napon halt meg?

- Hétfőn.

- Akkor meg kell kérnem, hogy valamit magyarázzon meg nekem, Mr. Holmes. Hogyan lehetséges, hogy én ma levelet kaptam tőle?

Sherlock Holmes úgy ugrott fel a székből, mintha áramütés érte volna.

- Micsoda!? - üvöltötte.

- Igen, ma. - A nő mosolyogva lengetett előtte egy cédulát.

- Megnézhetem?

- Hát persze.

Holmes mohón kikapta a kezéből, kisimította az asztalon, majd közel húzta a lámpát, és a fényénél alaposan szemügyre vette. Én is felálltam a székemről, és a válla fölött belenéztem. Borítékja közönséges, durva volt, Gravesendben adták föl aznap, illetve pontosabban előző nap, hiszen már jócskán éjfél után jártunk.

- Durva, darabos írás - dörmögte Holmes. - Ez nyilván nem a férje keze írása, asszonyom.

- Nem, de ami belül van, az az övé.

- Azt is látom, hogy aki megcímezte a borítékot, annak el kellett mennie megkérdeznie a címet.

- Ezt honnan látja?

- A név, amint látja, teljesen fekete, vagyis ott a tinta magától száradt. A többi már szürkés, ami azt jelenti, hogy itatóst használtak. Ha egyszerre írták volna az egészet, és utána itatják fel, semmi sem lenne olyan határozottan fekete. Ez az ember leírta a nevet, aztán némi szünet következett, mielőtt a címet is leírta volna, ami csak azt jelentheti, hogy önmagától nem tudta. Kis dolog, természetesen, de hát semmi sem olyan lényeges, mint ezek az apró részletek. De nézzük a levelet! Á, ebben a borítékban volt még valami!

- Igen, egy gyűrű. A férjem pecsétgyűrűje.

- És biztos benne, hogy ez a férje kézírása?

- Igen, az ő egyik kézírása.

- Hogyhogy az "egyik"?

- Ilyen a sietős írása. Egyáltalán nem hasonlít a rendes kézírására, de ezt is jól ismerem.

- "Édesem, ne légy megrémülve. Minden rendbe jön. Súlyos félreértés forog fenn, és időbe telik, míg minden tisztázódik. Várj türelemmel. Neville." Ceruzával írta, nyolcadrét, vízjel nélküli könyv-előzéklapon. Hm. Gravesendben adta postára ma valaki, akinek koszos volt a hüvelykujja. Hah! És ha nem tévedek, a borítékot egy megrögzött bagós ragasztotta le. Önnek tehát semmi kétsége afelől, asszonyom, hogy ez a férje keze írása?

- Semmi kétségem. Ezeket a szavakat Neville írta.

- Az írást pedig ma adták postára Gravesendben. Nos, Mrs. St. Clair, a sűrű felhők kezdenek oszladozni, bár azt még nem merném mondani, hogy a veszély elmúlt.

- De biztosan él a férjem, Mr. Holmes?

- Igen, hacsak nem egy nagyon ügyes hamisítással van dolgunk, amellyel félre akarnak vezetni bennünket. A gyűrű végül is nem bizonyít semmit. Le is vehették az ujjáról.

- Nem, nem! Ez az ő írása, az övé, az övé, az övé!

- Rendben van. Lehetséges azonban, hogy hétfőn írta, és csak ma adták postára.

- Az lehet.

- Ha pedig így van, azóta sok minden történhetett.

- Nem, nem szabad a hitemet elvennie, Mr. Holmes! Én tudom, hogy a férjemnek nincs semmi baja. Köztünk olyan erős az érzelmi kapocs, hogy tudnám, ha valami rossz történt volna vele. Aznap reggel, amikor utoljára láttam, csak egy kicsit vágta meg magát a fürdőszobában, én máris rohantam föl hozzá az ebédlőből, mert biztosan tudtam, hogy valami történt. Gondolja, hogy ha ilyen semmiségre reagálok, a halálát ne érezném meg?

- Én már túl sokat láttam ahhoz, hogy ne tudnám: egy nő megérzései többet érhetnek, mint egy analitikus gondolkodó következtetései. Ezzel a levéllel is kétségkívül az ön álláspontjának bizonyítékai szaporodnak. Ha viszont él a férje, és levelet is tud írni, akkor miért nem jön haza?

- El sem tudom képzelni. Ez nekem is érthetetlen.

- Hétfőn, mielőtt elment, nem tett valami megjegyzést?

- Nem.

- És ön meg volt lepődve, amikor meglátta a Swandam utcában?

- Nagyon is.

- Nyitva volt az az ablak?

- Igen.

- Tehát szólhatott volna magához?

- Hát persze.

- De ha jól tudom, csak egy bizonytalan kiáltást hallatott?

- Igen.

- Ön úgy vélte, hogy az segélykiáltás?

- Igen. Intett is nekem.

- De az is lehet, hogy csak meglepetésében kiáltott föl. Megrökönyödhetett, hogy önt ott látja, és önkéntelenül felemelte a kezét.

- Ez is lehetséges.

- És ön úgy vélte, hogy aztán hátrarántották?

- Mert olyan hirtelen eltűnt.

- Esetleg hátraugorhatott. Nem látott senki mást a szobában?

- Nem, de az a szörnyű alak bevallotta, hogy ott volt, az a hindu pedig ott állt a lépcső alján.

- Pontosan. A férje, amennyire ön látta, a rendes ruházatát viselte?

- Igen, de gallér és nyakkendő nélkül. Tisztán láttam a meztelen nyakát.

- Beszélt önnek valaha a Swandam utcáról?

- Soha.

- Nem látszott rajta soha, hogy ópiumot szívott volna?

- Soha.

- Köszönöm, Mrs. St. Clair. Ezek a legfőbb részletek amelyeket szerettem volna tisztázni. Most bekapunk egypár falatot, azután nyugovóra térünk, holnap ugyanis valószínűleg igen mozgalmas napunk lesz.

Nagy, kényelmes, dupla ágyas szobát bocsátottak rendelkezésünkre, s én le is feküdtem azonnal, mivel igen elcsigázott ez az éjszakai kaland. Sherlock Holmes azonban olyan ember, aki napokig, sőt akár egy héten át megvan pihenés nélkül, amikor valamilyen megoldatlan ügy foglalkoztatja; ilyenkor latolgatja, újracsoportosítja a tényeket, megvizsgálja valamennyit minden szemszögből, amíg fényt nem derít a rejtélyre, vagy kénytelen belátni, hogy még mindig nem áll elegendő adat a rendelkezésére. Az előkészületekből hamarosan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy most is ülve fogja tölteni az éjszakát. Levette a zakóját és a mellényét, nagy, kék háziköntöst öltött, aztán összegyűjtötte a szobában a párnákat: a díványpárnát, a vánkost az ágyából, az ülőpárnát a karosszékből. Ezeket egymásra rakva keleties heverőt csinált magának, törökülésben rátelepedett, maga mellé tett egy uncia finom dohányt és egy doboz gyufát. Így ült a lámpa halvány fényében, s egy öreg gyökérpipát pöfékelve üresen bámult a plafon sarkára. Nem mozdult, csak a kék füst bodorodott fölfelé körülötte. A lámpa fénye élesen kirajzolta sasorrát, határozott vonásait. Így ült, amikor elszenderedtem, és így ült akkor is, amikor egy hirtelen kiáltása fölébresztett. A nyári nap fénye már besütött a szobába. A pipa még mindig a szájában lógott, a füst még mindig bodorodott fölfelé, a szoba telis-tele volt dohányfüsttel, és az éjjel kikészített dohánykupacból már egy grammnyi sem maradt.

- Felébredt, Watson? - kérdezte.

- Igen.

- Benne van egy kis reggeli kocsikázásban?

- Természetesen.

- Akkor öltözzék! Még senki sincs talpon a házban, de tudom, hol alszik az istállófiú, és mindjárt előkészíti nekünk a fogatot.

Kuncogott magában, amint ezeket mondta, szeme hunyorgott, s mintha kicserélték volna; egyáltalán nem hasonlított előző esti gondterhelt önmagára.

Öltözés közben az órámra néztem. Nem csoda, hogy még senki sem volt ébren, hiszen csak négy óra múlt huszonöt perccel. Alig fejeztem be az öltözést, amikor Holmes már visszajött a hírrel, hogy a fiú elkezdte befogni a lovat.

- Egy apró elméletemet szeretném próbára tenni - mondta, miközben a cipőjét húzta. - Az az érzésem, Watson, hogy ön most Európa egyik legnagyobb bolondja előtt áll. Megérdemelném, hogy innen a Charing Crossig rugdossák az alfelemet. De azt hiszem, most már kezemben az ügy kulcsa.

- És hol az a kulcs? - kérdeztem mosolyogva.

- A fürdőszobában - válaszolta. - Igen, igen, nem tréfálok - folytatta, látva hitetlenkedő ábrázatomat. - Éppen most voltam ott, ki is hoztam azt a bizonyos kulcsot, és betettem ebbe az útitáskába. Jöjjön, öregem, hadd lássuk, beleillik-e a zárba?

Olyan halkan lépkedtünk lefelé, ahogy csak tudtunk, és kiléptünk a csillogó reggeli napsütésbe. Befogott kocsink már az úton állt, mellette, a ló fejénél, a félig felöltözött istállófiú. Mindketten felugrottunk, és sebesen elhajtottunk London irányába. Néhány zöldséget szállító falusi szekér már úton volt a nagyváros felé, de az út két szélén fekvő házak olyan csendesek és kihaltak voltak, mint egy álombéli város.

- Bizonyos tekintetben egyedülálló volt ez az eset - kezdte Holmes, s az ostorral galoppra ösztökélte a lovat. - Bevallom, hogy kezdetben olyan sötétben jártam, akár egy vakondok, de még mindig jobb, ha az ember későn jön rá valamire, mintha nem jön rá soha.

A városban a legkoraibb pacsirták éppen akkor kezdtek álmosan kinézni az ablakon, amikor a Surrey felőli oldal utcáin hajtottunk. Végigmentünk a Waterloo Bridge útján, átkeltünk a folyón, aztán a Wellington Streeten robogtunk egy darabig, majd jobbra fordultunk a Bow Streetre. Sherlock Holmest ott jól ismerték a rendőrségnél, az ajtónál álló két közrendőr szalutált neki. Az egyik megfogta a lovunkat, míg a másik az épületbe vezetett bennünket.

- Ki az ügyeletes? - kérdezte Holmes.

- Bradstreet felügyelő, uram.

- Á, Bradstreet! Jó reggelt! - Magas, vállas, ellenzős sapkás, zubbonyos rendőr jött felénk a kőkockás folyosón. - Pár szót szeretnék váltani magával, nyugodt körülmények között.

- Semmi akadálya, Mr. Holmes! Fáradjon be a szobámba!

Kicsi, puritán berendezésű szobája volt; az asztalán egy hatalmas könyv feküdt, a falon telefon lógott. A felügyelő leült az asztala mögé.

- Miben segíthetek, Mr. Holmes?

- A miatt a koldus miatt jövök, Boone miatt, akit azzal gyanúsítanak, hogy köze van Mr. Neville St. Clair, lee-i lakos eltűnéséhez.

- Igen. Behozták, és a további nyomozás idejére itt marad vizsgálati fogságban.

- Igen, tudom. Szóval itt van!

- Igen, a cellájában.

- Nyugodtan viselkedett?

- Semmi bajunk nem volt vele. Csak nagyon piszkos a csirkefogó.

- Piszkos?

- Igen, csak a kezét volt hajlandó megmosni, az arca olyan fekete, mint egy kéményseprőé. Na, majd ha lezárul az ügye, kap egy rendes börtönfürdőt, az biztos, és ha látná, maga is azt mondaná, máris alaposan rászolgált.

- Nagyon szeretném látni.

- Csakugyan? No, ennek semmi akadálya! Jöjjön csak! A táskáját nyugodtan itt hagyhatja.

- Nem, köszönöm, inkább magammal viszem.

- Ahogy óhajtja. Erre legyen szíves! - azzal végigvezetett minket egy folyosón, kinyitott egy rácsos ajtót, lement előttünk egy csigalépcsőn, és megállt egy fehérre meszelt folyosón, amelynek két oldalán ajtók nyíltak egymással szemben.

- Jobbra a harmadik ajtó az övé - mondta a felügyelő. - Itt van, tessék! - azzal csendben kinyitott az ajtó felső részén egy kis nyílást, és benézett.

- Alszik - közölte. - Innen nagyon jól lehet látni.

Mindketten a rácshoz hajtottuk a fejünket. A fogoly arccal felénk fordulva mélyen aludt, s egyenletesen, lassan lélegzett. Középtermetű ember volt, durva ruházata megfelelt a foglalkozásának, kabátja rongyai közül színes ing kandikált elő. Amint a felügyelő mondta, rettenetesen koszos volt, de az arcát borító mocsok sem tudta palástolni visszataszító rútságát. Széles, kitüremkedő, régi sebhely húzódott a szemétől az álláig, s felső ajkát egész kifordítva fölfelé húzta, úgyhogy három foga állandóan kilátszott. Kócos, vörösesszőke haja egészen a homlokába és a szemébe lógott.

- Valódi szépség, mi? - mondta a felügyelő.

- Tényleg ráférne egy kis mosdás - jegyezte meg Holmes. - Én ezt eleve sejtettem, és bátorkodtam hozni kelléket is hozzá. - Kinyitotta az útitáskáját, és nagy ámulatomra elővett belőle egy hatalmas fürdőszivacsot.

- Haha! De vicces ember maga! - heherészett a felügyelő.

- Ha most lenne szíves nagyon halkan kinyitni az ajtót, mindjárt sokkal illőbb fazont csinálnék neki.

- Tulajdonképpen miért ne? - mondta a felügyelő. - Így nem mondhatni, hogy a Bow Street-i fogda dísze volna. - Kulcsát óvatosan elfordította a zárban, és csendben mindhárman beléptünk a cellába. Az alvó fordult egyet, aztán az új pózban szunyókált tovább. Holmes lehajolt, megnedvesítette a szivacsát a vizeskancsóban, aztán kétszer erőteljesen végighúzta hosszában és keresztben a fogoly arcán.

- Hadd mutassam be önöknek - kiáltotta - Mr. Neville St. Clairt a Kent megyei Leeből!

Soha életemben nem volt még részem ilyen látványban. A férfi arca úgy hámlott le a szivacs nyomán, mint fáról a háncs. Eltűnt a durva, barnás szín. Eltűnt a rettenetes sebhely, az arcot átszelő var és a kifordult ajak, amely azt a szörnyű vigyort képezte. Holmes lerántotta a kócos hajat, és ott ült előttünk az ágyon egy szomorú képű, sápadt, finom külsejű férfi, akinek fekete haja és sima arca volt. Álmosan törölgette a szemét, és zavarodottan pislogott körbe. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy leleplezték, felüvöltött, és arccal a párnára dobta magát.

- Magasságos ég! - kiáltotta a felügyelő. - Ez tényleg az eltűnt ember! Megismerem a fényképéről.

A fogoly megfordult, és az arcára volt írva, hogy már nem törődik semmivel, a sorsára bízza magát. - Hát legyen! - mondta. - Mondják meg, kérem, mivel vádolnak?

- Azzal, hogy elintézte Mr. Neville St. Cla... De hát magát nem lehet ezzel vádolni, hacsak nem öngyilkossági kísérletért fogják perbe! - eszmélt föl vigyorogva a felügyelő. - Nahát, huszonhét éve vagyok a testületnél, de ez az eset aztán tényleg viszi a pálmát.

- Ha én vagyok Mr. Neville St. Clair, akkor világos, hogy nem történt bűntény, tehát engem törvénytelenül tartanak fogva.

- Bűntény nem történt, de visszaélés annál inkább - mondta Holmes. - Jobban tette volna, ha mindent elmond a feleségének.

- Nem a feleségem miatt titkolóztam, hanem a gyerekek miatt - sóhajtott a fogoly. - Isten engem úgy segéljen, nem akartam, hogy szégyelljék az apjukat. Jaj, istenem! Micsoda szégyen! Most mit csináljak?

Sherlock Holmes leült mellé az ágyra, és barátságosan megveregette a vállát.

- Ha bíróság elé kerül az ügy - mondta Holmes -, akkor aligha tudja elkerülni a leleplezést. Ha azonban sikerül meggyőznie a rendőrséget arról, hogy ön ellen nincs miért eljárást indítani, semmi okot nem látok rá, hogy a részletekkel a sajtó is foglalkozzék. Bradstreet felügyelő, gondolom, följegyez mindent, amit ön elmond nekünk, és eljuttatja a megfelelő szerveknek. Így az ügye nem is fog bíróság elé kerülni.

- Áldja meg magát az Isten! - kiáltotta lelkesen a fogoly. - Inkább vállaltam volna a börtönt, sőt, akár a kivégzést is, mintsem a gyalázatos titokra fény derüljön, és a gyerekeim egy ilyen szégyenbélyeggel éljenek.

Maguk hallják elsőként a történetemet. Az apám iskolaigazgató volt Chesterfieldben, ahol én is kitűnő nevelést kaptam. Ifjúkoromban sokat utaztam, aztán színészkedtem egy darabig, majd újságíró lettem az egyik londoni esti lapnál. Egy nap a szerkesztőm megbízott azzal, hogy írjak egy cikksorozatot a nagyvárosi koldusokról. Elvállaltam. És ekkor kezdődött el az én kálváriám.

Úgy gondoltam, a cikkeimhez szükséges adatokat csak úgy tudom megszerezni, ha én is megpróbálkozom a koldulással. Színész koromban, természetesen, jól megtanultam a kikészítést, sminkelést, sőt, színészkörökben híres is voltam erről a képességemről. Most fölhasználtam ezt a tudományomat. Befestettem az arcomat, és, hogy még szánalmasabb benyomást keltsek, nagy sebhelyet csináltam magamnak, aztán kifordítva felhúztam az ajkam sarkát, és egy vékony, testszínű ragasztószalaggal rögzítettem. Aztán vörös parókát raktam fel, megfelelően felöltöztem, és letelepedtem a City egyik legforgalmasabb részén, színleg mint gyufaárus, valójában mint koldus. Hét órán keresztül kéregettem, és este, amikor hazamentem, nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy nem kevesebbet, mint huszonhat shillinget és négy pennyt szedtem össze.

Megírtam a cikkeimet, és aztán jó darabig nem is gondoltam az egészre, amikor egyszer, nem sokkal azután kezességet nem vállaltam egy barátomért, és bírósági végzést nem kaptam, hogy fizessek ki huszonöt fontot. Végképp tanácstalan voltam, hogy honnan szerezzek ennyi pénzt, aztán hirtelen támadt egy ötletem. Két hét haladékot kértem a hitelezőtől, az alkalmazóimnál szabadságért folyamodtam, és azalatt elmaszkírozva kéregettem a Cityben. Tíz nap alatt összejött a pénz, és kifizettem az adósságot.

Nos, nyilván el tudja képzelni, milyen nehéz volt ismét rászánnom magam a kemény munkára heti két fontért, amikor tudtam, hogy ennyit egy nap alatt is megkereshetek, méghozzá úgy, hogy csak egy kis festéket kell kennem az arcomra, aztán kiteszem magam mellé a sapkámat, és ülök nyugodtan. Sokáig küzdött bennem a büszkeség és a pénz vágya, de végül győzött a mohóság. Fölhagytam az újságírással, és attól kezdve nap mint nap kint ültem azon a sarkon, amelyet először kiválasztottam magamnak. Igyekeztem szánalmat kelteni szörnyű ábrázatommal, és minél több rézpénzt bezsebelni. Egyetlen embert avattam be a titkomba, egy rossz hírű lebuj tulajdonosát a Swandam utcában, ahol szobát béreltem, s ahonnan reggel mint szurtos koldus utamra indultam, este pedig mint jól öltözött, nagyvilági ember léptem ki. Ezt az alakot, aki mellesleg hindu, jól megfizettem a szobáért, így tudtam, hogy a titkomat bizton megőrzi.

Hamarosan láttam, hogy igen tekintélyes összegeket tudok megtakarítani. Nem akarom azt mondani, hogy London utcáin bármelyik koldus meg tudna keresni évi hétszáz fontot, és ez még kevesebb is, mint az én átlagos bevételem, de én kivételesen előnyös helyzetben voltam azzal, hogy jól tudtam maszkírozni magam, és könnyedén "riposztoztam", amit a gyakorlatban egyre tökéletesítettem, és így lassanként egészen elfogadott alakja lettem a Citynek. Csak úgy özönlöttek a sapkába a pennyk egész nap, néha egy-egy ezüstpénz is, és nagyon rossz napnak számított az, amikor kevesebbet szedtem össze két fontnál.

Ahogy gazdagodtam, egyre növekedtek az ambícióim is. Házat vettem vidéken, sőt végül meg is nősültem, de igazi foglalkozásomról továbbra sem volt sejtelme senkinek. Kedves feleségem csak annyit tudott, hogy a Cityben van érdekeltségem. Hogy miféle, azt nem is gondolta.

Hétfőn aznapra már végeztem, és éppen átöltöztem az ópiumbarlang fölötti szobámban, amikor kinéztem az ablakon, és legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy a feleségem áll az utcán, és egyenesen énrám néz. Felkiáltottam a meglepetéstől, és kezemet azonnal az arcom elé kaptam, azután tüstént rohantam a hinduhoz, és a lelkére kötöttem, hogy senkit föl ne engedjen hozzám. Hallottam a feleségem hangját odalentről, de tudtam, hogy úgysem jöhet föl. Gyorsan ledobtam a ruháimat, belebújtam kuldusgúnyámba, kifestettem magam, és fölvettem a parókámat. Még egy feleség szemét is megtéveszti az ilyen tökéletes maszk. Azután azonban eszembe jutott, hogy esetleg át fogják kutatni a szobámat, és a ruháim elárulnak. Felrántottam az ablakot, és a hirtelen mozdulattól ismét felsértettem az ujjamon azt a kis vágást, amelyet reggel a fürdőszobában ejtettem magamon. Fogtam a kabátomat, melynek a zsebei tele voltak rézpénzekkel, ugyanis éppen előtte ürítettem ki a bőrtáskámat, amelyben a napi keresetemet tartottam. Kilódítottam az ablakon, és láttam, amint elsüllyed a Temzében. Már dobtam volna utána a többi ruhát is, de abban a pillanatban hallottam, hogy a rendőrök rohannak fel a lépcsőn, néhány perccel később pedig letartóztattak mint Neville St. Clair gyilkosát. Bevallom, sokkal jobban megkönnyebbültem, mintha azonosítottak volna.

Nem tudom, van-e még valami, amit meg kellene magyaráznom. Eltökélt szándékom volt, hogy megőrzöm az álarcomat és jelmezemet, amíg csak lehet, ezért nem mosakodtam. Miután tudtam, hogy a feleségem rettenetesen fog aggódni, lehúztam a gyűrűmet, rábíztam a hindura, és amíg a rendőrök nem figyeltek rám, pár sort is firkantottam a feleségemnek, hogy ne aggódjék.

- Ő azt a levelet csak tegnap kapta meg - mondta Holmes.

- Szentséges ég! Micsoda borzalmas hét lehetett ez a számára!

- A rendőrség figyeltette azt a hindut - szólt közbe a felügyelő. - Meg tudom érteni, hogy nem volt könnyű neki észrevétlenül postára adni a levelet. Valószínűleg odaadta valamelyik matróz törzsvendégének, aki pár napig megfeledkezett róla.

- Biztosan így volt - biccentett jóváhagyólag Holmes.

- Semmi kétségem afelől, hogy így volt. De önt soha nem zaklatták a koldulásért?

- Nagyon gyakran, de mit számított nekem egy kis bírság?

- Ennek azonban most már véget kell vetni - mondta Bradstreet. - Ha azt akarja, hogy a rendőrség eltussolja a dolgot, Hugh Boone-nak el kell tűnnie.

- Én erre már megesküdtem a legünnepélyesebb esküvéssel!

- Ebben az esetben, azt hiszem, valószínűleg semmilyen lépést nem kell foganatosítanunk. Ha viszont ismét az utcán találjuk, minden napvilágot lát. Önnek pedig nagyon hálásak vagyunk, Mr. Holmes, hogy tisztázta ezt az ügyet. Bár tudnám, hogyan csinálja!

- Ezt történetesen úgy csináltam - felelte Holmes -, hogy felültem öt párnára, és elszívtam egy uncia dohányt. Azt hiszem, Watson, ha most a Baker Streetre hajtunk, éppen idejében érkezünk a reggelihez...


Nikowitz Oszkár fordítása

 

 

VII
A KÉK KARBUNKULUS

 

Karácsony második napjának reggelén azzal a szándékkal kerestem fel barátomat, hogy az ünnep alkalmából átadjam neki jókívánságaimat. A pamlagon hevert mályvaszínű háziköntösében, a pipatartó karnyújtásnyira a jobb oldalán, a keze ügyében pedig egy halom, egymásra hajigált reggeli lap, amelyeket nyilván azon frissiben tanulmányozott át. A heverő mellett egy szék állt, támlájának egyik csücskén egy igencsak viseltes és gyanús küllemű, szakadt nemezkalap szomorkodott. A szék ülőkéjén fekvő csíptető és nagyítólencse arról tanúskodott, hogy a kalapot szándékosan helyezte el Holmes a szék támláján a fent említett módon, hogy minél jobban szemügyre vehesse.

- Látom, elfoglalt - törtem meg a csendet -, a világért sem akarnám zavarni.

- Egy csöppet sem zavar, sőt, boldoggá tesz, barátom, hogy megoszthatom magával a legfrissebb felfedezéseimet. A lelet, mondhatni, egészen triviális - itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.

Elhelyezkedtem az egyik karosszékben, és a kandalló barátságosan ropogó tüzénél melengettem a kezem. Kemény fagyra ébredtünk ugyanis aznap reggel, és az ablakokat vastagon belepték a jégvirágok.

- Gondolom, ártatlan külseje ellenére vérfagyasztó titkokat rejt - mutattam a kalap felé -, no de jő Sherlock Holmes, és akkor jaj a bűnözőknek, mert lesz nagy bánat és fogaknak csikorgatása!

- Ugyan, ugyan - nevetett Holmes -, maga túloz, barátom. Szó sincs bűntényről, mindössze arról, hogy bizarr dolgok történhetnek ott, ahol négymillió ember lökdösődik pár négyzetmérföldnyi területen. Ebben a sűrű embertömegben minden előfordulhat, meglepő és különös véletlenek, amelyek azonban még nem merítik ki a bűntény fogalmát. Volt már ilyenben tapasztalatunk, nemdebár?

- Olyannyira - feleltem -, hogy az általam lejegyzett utóbbi hat ügy közül háromban nyoma sem volt törvénybe ütköző bűncselekménynek.

- Ahogy mondja. Nyilván az Irene Adler-féle ügyre céloz; de ott volt Mary Sutherland kisasszony különös esete is vagy éppenséggel a ferde szájú férfi históriája. Nos, semmi kétség, ez az ártatlan kis kaland is ugyanebbe a csoportba sorolható. Ugye ismeri Petersont, a túloldalon lakó küldöncöt?

- Ismerem.

- Ő ejtette el ezt a ritka zsákmányt.

- Tehát övé a kalap?

- Dehogy, dehogy! Csak ő találta meg! A tulajdonosa ismeretlen. Könyörgök, Watson, ne úgy tekintsen a leletre, mint egy kiszolgált fejfödőre. Vegye úgy, hogy ez szellemi csemege, megfejtésre váró rejtvény! De mindenekelőtt hadd mondjam el, hogyan került ide. Karácsony napjának reggelén érkezett hozzám egy jókora hízott liba társaságában, amely azóta már kétségkívül ropogósra sült Petersonék tűzhelyének sütőjében. Lássuk tehát a száraz tényeket. Karácsony napjára virradóra, úgy hajnali négy óra tájt Peterson, akiről köztudott, hogy talpig becsületes és egyenes férfiú, éppen hazafelé tartott egy kis vidám, baráti muriról. A Tottenham Court Roadon bandukolt, amikor a távoli gázlámpa fényénél egy magas alakot pillantott meg, aki a mozgásából ítélve nem állt egészen biztosan a lábán. Egy nagy fehér libát cipelt a vállán átvetve. Amint az ismeretlen elért a Goodge Street sarkára, a sötétből néhány utcai vagány ugrott elő. Dulakodni kezdtek. Az egyik bandatag leverte a libás férfi fejéről a kalapot, mire az felemelte a sétapálcáját, hogy azzal védje magát. Vadul forgatni kezdte a feje fölött, és közben egy óvatlan mozdulattal betörte a mögötte lévő kirakatüveget. Peterson futni kezdett a kis csoport felé, hogy az ismeretlent megvédelmezze támadóitól, de a férfi, meglátva, hogy egy egyenruhás alak rohan feléje, a betört kirakatüveg fölötti rémületében a földre ejtette a libáját, nyakába szedte a lábát, és egy pillanat alatt eltűnt a környező kis utcák valamelyikében. Ahogy Petersont meglátták, a vagányok is eliramodtak. Így a mi emberünk győztesként hagyta el a csatateret egy viharvert kalap és egy gáncstalan előéletű hízott karácsonyi liba társaságában.

- Amelyeket minden bizonnyal visszaszolgáltatott jog szerinti tulajdonosának.

- Szeretve tisztelt barátom, hiszen épp itt a bökkenő! Való igaz, hogy a szárnyas bal lábához erősített kártyán az állt: "Mrs. Henry Baker részére," és az is igaz, hogy a H. B. monogram tisztán olvasható a kalap bélésén. Mivel azonban több ezer Baker lakik a városban, akik közül nagy valószínűséggel több száz a Henry névre hallgat, bizony nem könnyű feladat visszaszolgáltatni e tárgyakat jogos tulajdonosuknak.

- No és mit tett Peterson?

- Feltételezve, hogy engem még az efféle dolgok is érdekelnek, karácsony reggelén áthozta hozzám a kalapot és a libát. A libát egészen ma reggelig itt tartottam, amikor is azonban, a fagyos idő ellenére, bizonyos jelek arra mutattak, hogy nincs más hátra, haladéktalanul el kell fogyasztani. A becsületes megtaláló tehát hazavitte a jól fejlett madarat, hadd teljesedjék be rajta mostoha végzete. A karácsonyi vacsorájától imigyen megfosztott úr kalapját pedig továbbra is én őrzöm.

- A tulajdonos nem tett közzé hirdetést?

- Nem.

- De hát akkor miből tudja azonosítani a kilétét?

- Csak abból, amit kikövetkeztetek.

- Miből, a kalapjából?

- Ahogy mondja.

- Ugyan, Holmes, maga tréfál! Mi érdekeset tudhatna meg ebből a kiérdemesült tökfödőből?

- Tessék, itt a nagyítóm. A módszereimet már ismeri. Próbálja meg kikövetkeztetni, miféle ember lehet, aki ezt a kalapot a fején viselte.

A kezembe vettem ezt a kalapra emlékeztető valamit, és meglehetősen bánatos képpel forgatni kezdtem. Egy egészen közönséges fekete fejfedő volt a szokásos kerek karimával; afféle keménykalap, de mondhatom, a legelnyűttebbek közül való. A bélés valaha piros selyem lehetett, amely sokat veszített a színéből az idők folyamán. A gyártó neve nem volt benne, csak, ahogy már Holmes megállapította, a H. B. monogram volt odafirkantva az egyik oldalon.

A karimáját átlyukasztották egy helyen a kalapgumi tartója számára, de csak a tartó volt meg, a gumi már leszakadt. Mindent egybevetve a kalap rongyos volt, istentelenül poros, és több folt éktelenkedett rajta, habár úgy tűnt, a gazdája tett némi kísérletet arra, hogy eltüntesse a kifakult részeket, mert fekete tintával bedörzsölte őket.

- Én nem látok rajta semmi különöset - mondtam, és visszaadtam Holmesnak a kalapot.

- Dehogynem lát, Watson, lát maga mindent. Csakhogy a látottakból nem hajlandó levonni a következtetéseket. Ahhoz maga túl bátortalan.

- Akkor hát, könyörgök, árulja el, mire következtet ebből a kalapból?

Holmes fölkapta a leletet, és hosszan, elmélyülten nézte, a tőle megszokott elemző tekintettel.

- Lehet, hogy túl kevés, amit sugall, s némely következtetésem csak halvány és bizonytalanul körvonalazott. Ugyanakkor van néhány, amely csekély jóindulattal is legalább valószínűnek ítélhető. Az például, hogy a gazdája nagy tudású és művelt férfiú, már puszta ránézésre megállapítható. Az utóbbi három évet leszámítva meglehetős jómódban élt, de a jó szerencse elhagyta, és most rossz napokat lát. Előrelátó, gondos ember, habár ez a tulajdonsága is megkopott mostanában, és a jelleme sajnos hanyatló tendenciát mutat. Ez a morális regresszió, amely romló anyagi helyzettel párosul, azt sejteti, hogy valamely káros szenvedély rabja lett. Feltehetően az ital kerítette hatalmába. Ezzel magyarázható az a nyilvánvaló tény is, hogy a felesége elhidegült tőle.

- Na de Holmes!

- Mindazonáltal még most sem hiányzik belőle némi tartás és méltóság - folytatta Holmes, ügyet sem vetve tiltakozásomra. - Íróasztalnál dolgozik, visszavonultan él, a fizikai erőnléte csapnivaló; középkorú, a haja erősen őszül, csak pár napja, hogy frissen vágatta; nem otthon, hanem borbélynál, ahol mésztejjel dörzsölték be a fejbőrét. Ezek a legkézenfekvőbb tények, amelyeket így első ránézésre megállapíthatunk. Ja, igen, még az is nyilvánvaló, hogy az otthonában nem gázlámpával világítanak.

- Nahát, Holmes, ez a legjobb móka, amit valaha is hallottam.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, hogyan jutottam ezekre a következtetésekre?

- Hát jó. Belátom, hogy ostoba vagyok, és töredelmesen beismerem, hogy nem tudom követni magát, barátom. Példának okáért, honnan veszi azt, hogy ez a fickó művelt ember?

Válaszképpen Holmes a fejébe csapta a tökfödőt. Az lecsúszott a homlokán, és megállapodott az orra nyergén.

- Ez csupán űrmérték kérdése - mondta. - Ekkora koponyában kell már, hogy legyen valami!

- Na és a romló anyagi helyzet?

- Ez a szélen felhajtott lapos karima három éve volt divatban. A lehető legkitűnőbb minőség volt akkoriban. Nézze csak meg a finom ripszszalagot és a puha piros selyembélést! Ha valaki három éve megengedhetett magának egy ilyen drága kalapot, de azóta is ugyanazt hordja, az, barátom, biztosan lecsúszott ember.

- Igen. Ez így világos, valóban. Na de az előrelátás? Meg a morális regresszió?

Sherlock Holmes felnevetett.

- Vegyük az előrelátást! - mondta, és ujját a kalapgumitartó kis fémkarikájára helyezte. - Ilyeneket csak rendelésre tesznek a kalapra. Ismeretlen barátunknak van ilyen, tehát megrendelte, ami bizonyos mértékű előrelátásra vall, mivel külön erőfeszítést tett azért, hogy megóvja magát és kalapját a szél váratlan támadásától. A gumi azonban, mint látjuk, időközben leszakadt, és barátunk ezt már nem pótolta új kalapgumival, ami, ha csak közvetve is, mégis azt mutatja, hogy morális tartása csökken. Másfelől viszont megkísérelte, hogy a nemezre ejtett foltokat a lehetőségekhez mérten eltüntesse, ezért pacsmagolta be fekete tintával. Ez annak a jele, hogy még nem veszett ki belőle teljesen az önbecsülés.

- Meg kell vallanom, az érvelése meggyőzően hangzik.

- A további részletek, miszerint az úr középkorú, a haja erősen őszül, nemrég nyiratkozott, és mésztejjel dörzsöli be a fejbőrét, egyértelműen igazolódnak, ha kicsit közelebbről megvizsgálja a bélést. A nagyító alatt számtalan lenyírt kis hajszálvég látható, nyilvánvalóan a borbély ollójáról kerültek oda. Mindegyik ragad kissé, és a mésztej illata érződik rajtuk. A por pedig, figyelje csak meg alaposan, nem az utca nyers, szürke pora, hanem inkább az a puha, bolyhos barna por, amely a lakások falain belül gyűlik össze; ami azt mutatja, hogy a kalap javarészt a lakásban lóg egy fogason. A bélésen felfedezhető nedvesség bizonyítja, hogy e ruhadarab viselője sokat verejtékezik, ami annak a biztos jele, hogy a szervezete erősen legyengült.

- Na de a felesége... Azt honnan veszi, hogy a felesége elhidegült tőle?

- Ezt a kalapot, barátom, hetek óta nem kefélték ki. Az a szerencsétlen férfiember, és ezt jól vésse a fejébe, kedves Watson, akit a felesége kienged az utcára olyan kalapban, amelyre többhetes por rakódott, joggal feltételezheti, hogy hitvese iránta táplált szeretete már nem a régi.

- Az is lehet, hogy agglegény.

- Csakhogy azt a libát azért vitte haza, hogy kibékítse vele a feleségét. Gondoljon a cédulára a liba bal lábán!

- Magának mindenre van válasza. De álljunk meg egy pillanatra! Azt ugyan miből okoskodta ki, hogy a gáz nincs bevezetve a lakásukba?

- Egy vagy két aprócska viaszfolt a véletlen műve is lehet akár. No de itt öt van, barátom, pontosan öt! Nincs kétség tehát afelől, hogy az illető egyén gyakran kerül kapcsolatba a viasszal; feltehetőleg esténként úgy baktat fel a lépcsőn, hogy az egyik kezében a kalapját szorongatja, a másikban pedig egy csöpögő gyertyát. Mert azzal ugyebár maga is egyetért, hogy a világítógáz ritkán hagy ilyen foltokat... Nos, meg van elégedve?

- Megint tökéletesen meggyőzött - mondtam nevetve. - De épp az imént mondta, hogy bűntényt nem követtek el, és nem is esett baja senkinek, egyedül csak az a szerencsétlen liba kallódott el. Akkor meg minek szentel annyi figyelmet a kalapnak?

Sherlock Holmes épp válaszolni készült, amikor felpattant az ajtó, és Peterson, a küldönc az izgalomtól lángvörös arccal berontott a szobába. A megdöbbenéstől alig tudott szólni.

- A liba, Mr. Holmes! A liba, uram! - hebegte.

- Hogy? Mi van már megint azzal a madárral, jóember, talán életre kelt, és kiröpült az ablakon? - kérdezte Holmes, és megpenderült a díványon, hogy alaposabban szemügyre vehesse a küldönc izgatott ábrázatát.

- Nézze csak meg, uram! Nézze, mit talált a feleségem a bögyében! - Azzal kinyújtotta a kezét, és nyitott tenyerének a közepén megcsillant egy szikrázó fényű kék kő; nem lehetett nagyobb egy babszemnél, de olyan tiszta volt és oly tündöklő, mint az eleven tűz.

Sherlock Holmes halkan füttyentett, majd felült.

- Jupiterre mondom, Peterson! Ez aztán a mesébe illő kincs! Tudja maga egyáltalán, mit tart a kezében?

- Gyémánt lehet ez, uram. De hogy drágakő, az bizonyos! Úgy vágja az üveget, mint kés a vajat.

- Sokkal több ez, mint egy közönséges gyémánt. Ez a gyémántok királya!

- Csak nem Morcar grófnő kék karbunkulusa? - kiáltottam fel.

- De bizony az. A Times minden áldott nap leközölte a róla szóló felhívást; abban pontosan leírták a nagyságát és formáját. Egyedülálló darab a világon. Még az értékét is csak találgatni lehet, egy azonban biztos, hogy az az ezer font, amely a becsületes megtaláló markát üti majd, tán még a huszadrésze sincs a piaci értékének.

- Még hogy ezer font?! Te magasságos Úristen! - A küldönc a székre roskadt, és kifejezéstelen tekintettel bámult hol rám, hol a barátomra.

- Ennyi a kitűzött jutalom, sőt, jó okom van azt hinni, hogy mivel bizonyos gyengéd érzelmi szálak fűzik a grófnőt ehhez a drágakőhöz, akár a fél vagyonát is rááldozná, csak hogy visszakapja a kék karbunkulusát.

- Ha emlékezetem nem csal, a Cosmopolitan-szállóból tűnt el - jegyeztem meg.

- Jól emlékszik. Egész pontosan öt nappal ezelőtt, december huszonkettedikén. Egy vízvezeték-szerelőt, John Hornert vádolják a lopással, azt állítják, ő tüntette el a követ a lady ékszeres ládikájából. A közvetett bizonyítékok alapján az ügyet az Esküdtszék elé terjesztették. Ha jól emlékszem, van is itt valami beszámoló az ügyről - mondta Holmes, és turkálni kezdett az újságok között, bele-belepillantva egyikbe-másikba. Végül az egyiket kisimította, félbehajtotta, és felolvasta a következő bekezdést:

"Ékszerrablás a Cosmopolitan-szállóban.

Bíróság elé állították John Horner huszonhat éves vízvezeték-szerelőt. A vád: folyó év december huszonkettedikén eltulajdonította Morcar grófnő ékszeres ládikájából a felbecsülhetetlen értéket képviselő kék karbunkulust. James Ryder, a szálloda szobafőnöke tanúvallomásával támasztotta alá, hogy Horner az említett napon a szállodában járt, s ő személyesen vezette be Morcar grófnő lakosztályának öltözőszobájába, hogy ott a kályha rostélyának egyik meglazult rácsát megforrassza. Ryder ott is maradt Hornerral a szobában egy kis ideig, de azután elszólította a kötelessége. Amikor visszatért, meglepve látta, hogy Horner eltűnt, a szekretert felfeszítették, és a kis szattyánbőr ládika, amelyben a grófnő - ahogy ez később kitudódott - a kedvenc ékszereit tartotta, üresen feküdt a fésülködőasztalon. Ryder azonnal riasztotta a rendőrséget, és Hornert még aznap este elfogták. A drágakövet azonban sem nála, sem a szálláshelyén nem találták meg. Catherine Cusack, a grófnő szobalánya kijelentette, hogy tisztán hallotta Ryder kétségbeesett kiáltását, amikor az a rablást felfedezte. A kiáltásra ő is a szobába futott, ahol az előbbi tanú által leírt gyászos állapotokat találta. Bradstreet felügyelő a Különleges Ügyek Osztályáról tanúsította, hogy amikor Hornert letartóztatta, az őrjöngve ki akarta tépni magát a karjai közül, mindegyre tiltakozott a vád ellen, és ártatlanságát bizonygatta. A vádlott ellen már folytattak korábban eljárást rablás bűntette miatt, de a bíróság megtagadta, hogy a két ügyet összevonva tárgyalja, így az esetet az Esküdtszékhez továbbítják. Horner az egész tárgyalás alatt rendkívül zaklatottan viselkedett, a határozat kihirdetése közben elájult, így ki kellett vinni a teremből."

- Hm. Hát röviden ennyit a bírósági tárgyalásról - mondta Holmes, és az újságot félresöpörte. - A mi dolgunk most nem kevesebb, mint hogy felderítsük az eseményeket, amelyek egy kifosztott ékszerládikától elvezetnek egy Tottenham Court Road-i illetőségű liba begyéig. Látja, kedves Watsonom, előbbi fejtegetéseink a kalpagról most merőben új megvilágításba kerültek. Jelentőségük megnőtt, és most már maga sem állíthatja, barátom, hogy ártatlan játékról lenne szó csupán. A drágakő itt van; ez a kő a libából származik, a liba pedig Mr. Henry Bakertől; attól az úrtól, akinek rémséges kalapja és még számos más jellemzője van, melyekkel már épp eleget untattam magát. Most tehát minden erőnkkel azon kell legyünk, hogy ezt az urat felleljük, és megtudakoljuk tőle, vajon mi szerepe van ebben a nem mindennapi történetben. Először a legegyszerűbb eszközhöz kell folyamodnunk, ez pedig a következő: felhívást teszünk minden esti lapba, kivétel nélkül. Amennyiben ez csődöt mond, más módszerhez kell folyamodnunk.

- Hogy szóljon a felhívás?

- Adjon, kérem, ceruzát meg egy darab papírt. Nos, tehát: "Jelentkezzék, aki a Goodge Street sarkán elhagyott egy hízott libát meg egy fekete nemezkalapot H. B. monogrammal. Mindkettő átvehető ma este hat-harminckor a Baker Street 221/B alatt." Rövid és velős, nem igaz?

- Az. De biztos, hogy elolvassa?

- Legyen nyugodt, minden esti lapot át fog böngészni. Ne feledje, barátom, őt nagy veszteség érte. Nyilván oly nagy volt a rémülete, amikor akaratán kívül betörte a kirakatüveget, hogy csak a menekülésre gondolt. Később azonban már bánta, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedett, és veszni hagyta a karácsonyi libáját. Tessék, Peterson, ugorjon el ezzel a hirdetőirodába, és tétesse be az esti lapokba!

- Melyekbe, uram?

- Legyen a Globe, a Star, Pall Mall, James's, Evening News, Standard, Echo és amelyik még az eszébe jut.

- Meglesz, uram. Na és a drágakő?

- Ja, igen, az egyelőre nálam marad. Köszönöm, Peterson, elmehet. Vagy várjon csak! Vegyen egy hízott libát visszafelé jövet, és hozza be ide hozzám. Kárpótolnunk kell a kedves Baker urat, ha már az ő libája mások gyomrába vándorolt.

Miután a küldönc távozott, Holmes a fény felé tartotta a csillogó drágakövet.

- Csinos kis darab - mondta. - Nézze csak, hogy villódzik, micsoda tüze van! És hányan kárhoztak már el miatta! Minden igazán értékes drágakő a Sátán portékája. A régebbi ékszerek köveinek minden egyes kristálylapjához véres emlék tapad. Ez a kő még nincs húszéves. Dél-Kínában, az Amoj folyó partján bukkantak rá, és arról nevezetes, hogy a karbunkulusok minden tulajdonságát magán viseli, kivéve azt, hogy nem rubinvörös, hanem kék. Fiatal kora ellenére már elég gyászos múltja van. Két brutális gyilkosság, egy vitriolos támadás, egy öngyilkosság és számos rablás - mindez e negyven szemernyi szénkristály miatt. Ki gondolná, hogy ez a szemrevaló kis csecsebecse a bűnnek és erőszaknak szálláscsinálója? Most elzárom a páncélszekrényembe, aztán majd írok pár sort a grófnőnek, melyben közlöm, hogy nálunk van a karbunkulus.

- Gondolja, hogy ez a Horner valóban ártatlan?

- Azt nem tudhatom.

- Akkor esetleg annak a másiknak, Henry Bakernek lehet valami köze a dologhoz?

- Szerintem sokkal valószínűbb az a feltételezés, hogy Henry Baker is tökéletesen ártatlan, és sejtelme sem volt, hogy a nála lévő liba többet ér, mintha a csőrétől a talpáig színaranyból lenne. Ezt különben be is bizonyíthatom magának, mégpedig nagyon egyszerűen. Nem kell más, csak hogy ismeretlen ismerősünk jelentkezzék a hirdetésre.

- És addig? Addig semmit sem tehetnénk?

- Semmit.

- Ebben az esetben én meglátogatom a betegeimet. De este visszajövök abban az időpontban, melyet a felhívásban megjelölt. Szeretnék jelen lenni ennek a zavaros ügynek a kibogozásánál.

- Örömmel látom. Hétkor vacsorázom, mint tudja. Erdei szalonka lesz ma, úgy hiszem. Erről jut eszembe! Okulva a közelmúlt különös eseményeiből, talán nem haszontalan megkérnem Mrs. Hudsont, hogy vizsgálja meg a madár begyét...

Kicsit hosszabban időztem egyik betegemnél, így az óra már elütötte a fél hetet, amikor ismét a Baker Streetre értem. Ahogy a ház felé közeledtem, egy magas férfit pillantottam meg kockás skót sapkában, állig gombolt kabátban. Az utcán állt és várakozott a bejárati ajtó fölötti legyezőablakon át kiszűrődő fényben. Épp akkor nyílt ki az ajtó, amikor odaértem, így együtt vezettek be minket Holmes szobájába.

- Mr. Henry Baker, nemde? - kérdezte Holmes, és a karosszékéből fölemelkedve azzal a szívélyes és derűs jóindulattal üdvözölte a vendéget, amelyre egyedül csak ő képes. - Parancsoljon, Mr. Baker, húzódjék a tűz mellé. Csípős hideg van ma este, és ha nem tévedek, az ön vérkeringése inkább a nyári időjáráshoz szokott. Foglaljon helyet. Kedves Watson, mennyire örülök, épp jókor érkezett! Ez itt az ön kalapja, Mr. Baker?

- Igen, uram, az enyém. Semmi kétség!

Magas férfi volt; arányos testalkat, busa fej, nyílt tekintet, intelligenciát sugárzó arc. Az állát dús, őszesbarna, hegyesre fésült szakáll keretezte. Az orcáján és az orrán látható enyhe pír, no meg a keze remegése alátámasztotta Holmes feltételezését, ami az illető úr káros szenvedélyét illeti. Színehagyott fekete szalonkabátja nyakig begombolva, gallérja feltűrve, sovány csuklója csupaszon lógott ki a kabát ujjából. Ingujjnak, kézelőnek nyoma sem látszott. Lassan, szaggatottan beszélt, gondosan megválogatva a szavakat. Egészében véve tiszteletre méltó ember benyomását keltette, akitől azonban az utóbbi időben elpártolt a jó szerencse.

- Már néhány napja letétben vannak nálunk ezek a dolgok - mondta Holmes. - Arra vártunk ugyanis, hogy esetleg felhívást tesz közzé a lapokban, a pontos címével. Még most sem értem, vajon miért nem tette meg?

Látogatónk kissé szégyenlősen elmosolyodott. - Tudják, uraim, mostanában kissé össze kell húznom magamat, nem áll otthon számolatlanul a pénz. Biztosra vettem, hogy az útonállók, akik megtámadtak, magukkal vitték a libám, még a kalapom is. Reménytelennek tűnt, hogy valaha is megtaláljam őket, így meg sem kíséreltem; nem akartam fölösleges kiadásokba verni magam.

- Ez teljességgel érthető. Ami különben a libát illeti, azt kénytelenek voltunk elfogyasztani.

- Azt mondja, megették? - Látogatónk ültében félig felemelkedett az izgalomtól.

- Igen, de higgye el, kevés öröme telne benne, ha nem így teszünk. Szereztünk azonban önnek egy másikat, ott van a komódon. Súlyra épp akkora, mint az öné volt, és hibátlan, friss áru. Úgy vélem, az eredeti célnak ez is megfelel.

- Ó, hogyne, hát persze! - felelte Mr. Baker megkönnyebbült sóhajjal.

- Természetesen megőriztük az ön néhai szárnyasának a tollait, lábát, begyét és más efféléket. Úgyhogy, ha netán igényt tart rájuk...

Mr. Baker szívből felnevetett: - Habár megőrizhetném e tárgyakat emlékeztetőül egy különös éjszakára - mondta -, de ezen kívül igazán nem tudom, mihez kezdhetnék egy hajdani kedves ismerős szétszórt földi maradványaival. Ön rendkívül figyelmes, uram, de engedelmével én inkább friss barátságot kötnék. Mégpedig azzal az ígéretes példánnyal, amely a komódon nyugszik.

Sherlock Holmes gyors pillantást vetett rám, és vállát könnyedén megrándította.

- Parancsoljon tehát, itt a kalapja és a libája - mondta. - Hadd fárasszam azonban még egy kéréssel, ugye, megengedi? Boldoggá tenne, ha elárulná, hol tett szert arra a másik libára. Tudja, én afféle műkedvelő ornitológus vagyok, és ilyen szép szárnyast már régen láttam. Ezért érdekelne, hogyan került az ön birtokába az a jószág.

- Készséggel elárulom, uram - szólt Mr. Baker, aki közben felállt, és újonnan szerzett tulajdonát a hóna alá vette. - Néhány munkatársammal egyetemben én is gyakori vendég vagyok a British Museum melletti Alpha kocsmában. Napközben be-benézünk oda, hiszen értik az urak. Ebben az esztendőben a mi szeretett házigazdánk, név szerint Mr. Windigate, Libaklubot alapított. A klub tagjai heti pár penny ellenében karácsonyra egy szép hízott libát kapnak. Mély hálával tartozom önöknek, uraim, amiért ennyit fáradoztak. Ez a kis skót sapka ugyanis sem a koromhoz, sem az évszakhoz nem illik.

Azzal ünnepélyes arccal, szertartásosan biccentett mindkettőnknek, és kivonult a szobából.

- Ennyit tehát Mr. Bakerről - mondta Holmes, miután becsukta mögötte az ajtót. - Teljesen bizonyos, hogy a világon semmit sem tud az egész ügyről. Éhes, Watsonom?

- Nem különösebben.

- Akkor azt javaslom, hogy az estebédet halasszuk ezúttal éjszakára, és kövessük a nyomot, amíg még friss.

- Indulhatunk.

Ugyancsak harapós volt az idő, úgyhogy felöltőnket állig gomboltuk, és meleg sálakba burkolóztunk. A felhőtlen égen hideg fénnyel szikráztak a csillagok, és a járókelők lehelete megannyi kis füstfelhőként csapódott ki a levegőben. Lépéseink hangja visszhangzott a falakon, ahogy végigmasíroztunk az orvosnegyeden, a Wimpole Streeten, a Harley Streeten, majd a Wigmore Streeten keresztül ki egészen az Oxford Streetig. Mindössze negyedórába telt, és máris ott voltunk Bloomsburyben, az Alpha csapszéknél. Kedélyes kiskocsma ez a Holborn felé vezető utcák egyikének a sarkán. Holmes belökte az ajtót, és két pohár sört rendelt a barázdált arcú, fehér kötényes kocsmárostól.

- Ha a söre is olyan, mint a libái, akkor biztos nem fogunk csalódni - mondta.

- A libáim? - nézett nagyot a kocsmáros.

- Bizony, azok. Tudja, trafikáltunk kicsit Mr. Bakerrel, aki a maguk Libaklubjának a tagja.

- Ó, így már értem. Csakhogy azok nem az én libáim voltak, édes uram.

- Valóban nem? Akkor kiéi?

- Hát az úgy volt, hogy vettem belőlük két tucatot, kinn a Covent Garden piacon.

- Vagy úgy! Ismerek ott néhány kereskedőt. Szabad az árus nevét?

- Breckinridge a becsületes neve.

- Őt éppen nem ismerem. Most pedig ürítem poharam a maga és háza népe egészségére. Minden jót és jó éjszakát!

- Nos, ami Mr. Breckinridge-et illeti - folytatta Holmes, miközben kabátját gombolgatva kilépett a fagyos utcai levegőre -, ne feledje, Watson, bármilyen ártalmatlannak tűnik is ez a libaügy, ha nem járunk a végére, egy ártatlan embert legalább hétévi fegyházbüntetés sújthat miatta. Az is előfordulhat persze, hogy vizsgálódásunk majd csak megerősíti a bűnösségét, nem tudhatjuk még. Az azonban bizonyos, hogy egész sor részletnek kell utánanéznünk, ami a rendőrség figyelmét furcsa mód elkerülte. Az ölünkbe pottyant egy bűnügy, Watson, nem adhatjuk fel a harcot, bármily zord is lesz a vég! Jobbra át, barátom, arccal a piac felé! Díszlépés, indulj!

Átvágtunk a Holbornon, végigmentünk az Endell Streeten, és a sok kis kacskaringós, sötét utcán át kijutottunk a Covent Garden mögötti piacra. Az egyik legnagyobb stand fölött ott díszelgett Breckinridge neve. A tulajdonos - egy meglehetősen közönséges külsejű férfi, akinek durva arcvonásait a formára nyírt pofaszakáll még csak jobban kiemelte - éppen az inasának segített feltenni a zsalukat és becsukni a bódét.

- Jó estét kívánok. Cudar hideg van, igaz? - köszönt rá Holmes. Az árus bólintott és fürkésző pillantást vetett a barátomra.

- Látom, eladta az összes libáját - folytatta Holmes, és rámutatott az üres márványpultra.

- Holnap akár ötszázat is vehet, ha akar.

- Az nekem már késő.

- Akkor menjen át ahhoz a standhoz, ahol a gázlámpa ég. Nekik még biztos van néhány.

- De nekem önt ajánlották, személyesen.

- Ugyan kicsoda?

- Az Alpha csapszék tulajdonosa.

- Aha, emlékszem. Vagy két tucatot adtam el neki.

- Ráadásul a legjobb minőségű szárnyasok közül. Megtudhatnám, honnan szerezte be őket?

Legnagyobb meglepetésemre, ez az ártatlan kérdés iszonyú dühbe gurította az árust. Az állát felszegte, kezét csípőre vágta, és emelt hangon követelte:

- Na, ki vele, mit akar tőlem az uraság! Bökje ki gyorsan, mert nincs sok időm!

- Már megmondtam az előbb. Tudni szeretném, honnan valók azok a libák, amelyeket az Alphának szállított.

- Én viszont nem szeretném, ha maga azt tudná, megértette?

- Hát hogyne. Végtére is nem olyan fontos. Azt azért mégsem értem, miért kell ennyire felpaprikázódni egy ilyen kis semmiség miatt.

- Még hogy nem érti? Pedig maga se érezne másként, ha annyit zaklatnák, mint engemet. Én felvásárlom jó pénzért a szép, friss árut, eladom, aztán végeztem is, a többi már nem az én gondom. Most meg folyton csak azt hallom: "Hol vannak a libák?", meg "Kinek adta el a libákat?", meg "Mennyi pénzt akar értük?". Az ember gyereke azt hinné, hogy nem is akadt más liba a környéken, akkora hűhót csapnak körülöttük.

- Biztosíthatom, hogy nekem semmi közöm azokhoz, akik önt a kérdéseikkel ostromolják - jegyezte meg Holmes, s a szája szögletén mosoly bujkált. - Csak annyi történt, hogy elvesztettem egy fogadást. De változatlanul fenntartom a véleményemet, lévén, hogy szárnyasügyben szakértő vagyok, és egy ötöst teszek rá, hogy azt a libát, amit én ettem, vidéken hizlalták.

- Hát akkor búcsút mondhat az ötösének, mert ezek itt mind városi libák voltak - csapott le rá az árus.

- Az teljességgel lehetetlen!

- Én már csak tudom.

- Csakhogy én nem hiszek önnek.

- Velem akar vitatkozni az úr? Hiszen én kölyökkorom óta libákkal foglalkozom. Az összes liba, amit az Alphának küldtem, városi nevelés. Ez úgy igaz, mint ahogy itt állok!

- Ezt sose fogja elhitetni velem.

- Akar fogadni rá?

- Bár ez olyan, mintha kihúznám a zsebéből a pénzt, mivel biztos vagyok az igazamban, ha ilyen konok, nem bánom, teszek rá egy aranyat. De csakis azért, hogy jól megleckéztessem!

Az árus gúnyosan elvigyorodott.

- Hozd ide a könyveket, Billy fiam! - mondta.

A fiú már ugrott is, és egy vékony kis füzetet meg egy nagy, zsíros fedelű, piszkos könyvet hozott oda. Mindkettőt letette a márványlapra, a bódé plafonjáról lelógó lámpa fényébe.

- Na, maga nagyokos! - mondta az árus. - Azt mondtam ugyan, hogy eladtam az összes libámat, de mindjárt megmutatom, hogy egy jókora példány még van itt a bódéban... Lássa ezt a kis füzetet itt?

- Látom.

- Ebbe van azoknak a neve, akiktől én vásárolok. Lássa már? Nahát. Ezen az oldalon vannak a vidéki szállítóim. Azok a számok, amiket a nevük mellett lát, azt mutatják, hol vannak bejegyezve a főkönyvbe. Namármost. Lássa ottan a másik oldalt, ami piros tintával van írva? Hát azok meg a városi tenyésztők. Nézze csak meg a harmadik nevet, aztán olvassa fel szépen nekem!

- Mrs. Oakshott, Brixton Road 117; a száma 249-es - olvasta fennhangon Holmes.

- Ahogy mondani méltóztatik. Na, most keresse meg azt a számot a főkönyvben. Üsse csak fel, hamar.

Holmes megkereste a számot a főkönyvben.

- Itt az áll: Mrs. Oakshott, Brixton Road 117, szárnyas- és tojástermelő.

- Az utolsó szállítmánya?

- December huszonkettedikén huszonnégy darab liba hét shilling hat pennyért.

- Helyes. Na látja. És mi áll alatta?

- Eladva Mr. Windigate-nek az Alpha csapszékbe tizenkét shillingért.

- Ehhez meg mit szól, még most is olyan nagy a szája?

Sherlock Holmes savanyú képpel előhúzott egy aranyat a zsebéből, levágta a pultra, majd olyan mély megvetéssel fordult el az árustól, hogy az szavakkal le sem írható. Pár lépéssel arrébb megállt egy lámpaoszlop alatt, és a rá oly jellemző hangtalan nevetésre fakadt.

- Aki így nyíratja az oldalszakállát, és akinek akkora az önérzete, hogy majd szétveti a mellényét, azt mindig rá lehet venni egy fogadásra. Állítom, hogy ha leteszek elé száz fontot, nem adott volna ilyen pontos és kimerítő információt, mint így, hogy azt hitte, jól megverhet a fogadásban. Nos, kedves Watson, úgy érzem, kalandos nyomozásunk a végéhez közeledik. Most egyetlen dolgot kell eldöntenünk: még ma este meglátogassuk-e ezt a bizonyos Mrs. Oakshottot, vagy halasszuk ezt az élvezetet inkább holnapra! Nyilvánvalóan kiderült abból, amit ez a bárdolatlan fickó mondott, hogy rajtunk kívül mások is érdeklődnek az ügy iránt, ezért én azt javaslom...

Holmes nem fejezhette be a mondatot, mert hirtelen hangos lárma és veszekedés hangja ütötte meg a fülünket, mely épp abból a bódéból szűrődött ki, ahonnan egy perce távoztunk. Amikor megfordultunk, egy patkányképű kis embert pillantottunk meg a lámpa sárga fényében. Breckinridge, az árus ott állt a bódé ajtajában, és vadul rázta öklét az előtte görnyedő alak felé.

- Elegem volt magából meg a libáiból, hallja-e? - ordította. - Az ördög tenné már el magukat mind valahová! Ha nem hagy nekem békét az ostoba fecsegésével, hát én biz' isten magára uszítom a kutyám! Ha Mrs. Oakshott idejön személyesen, neki majd válaszolok, de magának mi dolga ezzel? Talán magától vettem én azokat a libákat?!

- Nem, de értse meg, az egyik akkor is az enyém volt! - siránkozott a kis ember.

- Akkor menjen Mrs. Oakshotthoz, és kérdezze meg őtet!

- De hiszen ő küldött ide magához.

- Akkor menj a kaporszakállú úristenhez, te csibész, de én már torkig vagyok veled! Na, takarodj innen, de rögtön!

Dühösen előrelépett ütésre emelt kézzel, mire a kis vézna alak eltűnt a sötétben.

- Ha nem tévedek, a Brixton Roadra már nem is kell elmennünk - suttogta Holmes. - Jöjjön, barátom, derítsük ki, ki is lehet ez a fickó!

A kivilágított bódék körül nyüzsgő embertömegen átvergődve Holmes gyorsan beérte áldozatát, és megkocogtatta a vállát. Az hátrapenderült, és a gázlámpa fényénél tisztán láttam, hogy minden csepp vér egy pillanat alatt kifut az arcából.

- Ki maga? És mit akar tőlem? - kérdezte reszkető hangon.

- Bocsásson meg, uram - mondta Holmes nyájasan. - Véletlenül tanúja voltam a kereskedővel folytatott vitájának. Talán én segítségére lehetek ebben az ügyben.

- Miért? Ki maga? Hogyan tudhatna maga bármit is erről az egészről?

- Sherlock Holmes a becses nevem. Az én dolgom az, hogy mindent tudjak, amit mások nem tudnak.

- De erről biztosan semmit nem tud.

- Botor beszéd. Tökéletesen ismerem az ügyet. Ön, uram, arra kíváncsi, hogy hová kerültek azok a libák, amelyeket Mrs. Oakshott a Brixton Roadról eladott az itt árusító Mr. Breckinridge-nek, aki pedig továbbadta őket Mr. Windigate-nek, az Alpha csapszék tulajdonosának, akitől pedig a libák a klub tagjaihoz kerültek, melynek Mr. Henry Baker is tagja.

- Nem is tudja, milyen régóta keresem önt, uram! - kiáltott fel a kis ember, és reszkető kezét Holmes felé nyújtotta. - El nem mondhatom, mennyire fontos nekem ez a dolog.

Sherlock Holmes intett egy kocsinak, amely épp mellettünk haladt el.

- Akkor azt javaslom, folytassuk inkább fűtött szobában a beszélgetést. Ez a piactér oly huzatos és barátságtalan. Ugye nem találja sértőnek, kedves újdonsült ismerősünk, ha megkérdem a nevét?

A férfi habozott egy pillanatig.

- John Robinson a nevem - felelte, és sanda pillantást vetett Holmesra.

- Nem, nem, kedvesem! A valódi nevét kérném! Inkognitóban mindig oly feszélyezett a társalgás.

Az ismeretlen halottsápadt arca hirtelen lángba borult.

- Hát jó. A valódi nevem James Ryder.

- Pontosan. James Ryder, szobafőnök a Cosmopolitan-szállóban! Kérem, szálljon be a kocsiba és hamarosan választ fog kapni mindenre, amit tudni kíván.

A vézna kis ember csak pislogott. Hol egyikünkre, hol a másikra nézett félig rémült, félig reménykedő tekintettel, mint aki még nem tudja pontosan, hogy váratlan szerencse vagy a biztos bukás vár-e rá. Végül beszállt a kocsiba, és fél óra múlva már ismét a Baker Street-i ház nappali szobájában voltunk. Utunk során egy szót sem szóltunk egymáshoz, de új ismerősünk ziháló lélegzete és sűrű kéztördelése sokat elárult a benne dúló viharról.

- Lám, már itt is vagyunk! - kiáltott fel Holmes vidáman, amint becsukta mögöttünk az ajtót. - Milyen kedélyes látvány ilyen zord időben a barátságosan ropogó kandallótűz! Ön, úgy látom, fázik, Mr. Ryder! Üljön ide, ebbe a fonott székbe! Engedelmével papucsot húzok, mielőtt tisztáznánk ezt a kis ügyet. Nos, tehát? Ön ugyebár arra kíváncsi, hogy mi történt a libákkal?

- Igen, uram.

- Vagy, egész pontosan, mi történt azzal a libával? Mert önt egy bizonyos szárnyas érdekli, ha nem tévedek. Fehér színű, a farkán fekete csíkkal.

Ryder megremegett az izgalomtól.

- Ó, uram - kiáltott fel. - Ön talán tudja, hova került?

- Ide, hozzánk.

- Ide?

- Igen, és mondhatom, barátom, rendkívüli példánya volt a fajtájának. Nem csodálom, hogy önt is ennyire izgatja a holléte. Tojt egy szép tojást is, azután, hogy kimúlt. A legcsinosabb, legcsillogóbb kis kék tojást, amelyet valaha is láttam. Ott őrzöm azóta is a házi múzeumomban.

Látogatónk rogyadozva fölemelkedett, és jobb kezével a kabátját gyűrögette. Holmes kinyitotta a páncélszekrényt, és kivette belőle a kék karbunkulust. A magasba tartotta. A drágakő úgy szikrázott, mint egy csillag, hűvös, vakítóan villódzó fénnyel. Ryder elkínzott arccal nézte. Úgy tűnt, nem tudja, mit tegyen: kiragadja Holmes kezéből, vagy eljátssza, hogy most látja először?

- A játszmának vége, Ryder! - szólalt meg Holmes csöndesen. - Szedje össze magát, ember, még a tűzbe zuhan! Segítse vissza a székbe, Watson! Minek akar az ilyen nyomorult kis féreg bűntényt elkövetni? Adjon neki egy korty konyakot! Így, ni! Most már emberibb színe van. Nyamvadt kis alak, annyit mondhatok.

Ryder egy pillanatra megingott, majdnem elzuhant, de a konyak magához térítette, és egy kis színt csempészett az arcára. Halálra rémült tekintettel bámult vádlójára.

- Szinte minden részletet ismerünk, Ryder, és a bizonyítékok is a kezünkben vannak, úgyhogy nem szükséges sokat beszélnie. De még az a kevés is hasznunkra válhat, hogy az ügyben teljesen világosan lássunk. Morcar grófnőtől hallott erről a kék drágakőről, Ryder?

- Nekem Catherine Cusack beszélt róla - felelte Ryder az izgalomtól rekedt hangon.

- Értem. A grófnő szobalánya. A könnyű és gyors meggazdagodás lehetősége kísértésbe ejtette, Ryder: ez már magánál sokkal különb emberekkel is előfordult. De maga nem válogatott túlságosan az eszközökben. Ha érdekli a véleményem, Ryder, én magát egy nyavalyás, undorító kis gazembernek tartom. A kocsmai pletykákból megtudta, hogy Hornernek már volt ügye a rendőrséggel, és úgy gondolta - nem is helytelenül -, hogy a gyanú majd rögtön ráterelődik. Mit csinált hát a tisztelt úr? Elintézte, hogy legyen egy kis munka a lady szobájában. Cusack, a bűntársa persze segédkezet nyújtott ebben is. Azután úgy rendezte, hogy Horner legyen, aki a javítást végzi. Majd amikor ő elment, felfeszítette az ékszeres ládikát, riasztotta a rendőrséget és rács mögé juttatta ezt a szerencsétlent. Azután pedig...

Ryder hirtelen a szőnyegre vetette magát, és átkulcsolta Holmes térdét.

- Az isten szent szerelmére, kegyelmezzen nekem! - sikoltotta. - Gondoljon az apámra! Vagy szegény édesanyámra! Megszakadna a szívük. Soha nem tettem ilyet ezelőtt, és többé nem is teszek, esküszöm mindenre, ami szent! Esküszöm! Csak ne vitessen a bíróság elé! Könyörögve kérem, csak azt ne!

- Üljön vissza a székébe! - csattant fel Holmes sztentori hangon. - Most bezzeg térden csúszik előttem, de nemrég gondolkodás nélkül a börtönbe küldött volna egy szerencsétlen ártatlan embert!

- Eltűnök innen, uram! Elhagyom az országot. Akkor megszüntetik ellene az eljárást.

- Hm. Erre majd még visszatérünk. De most halljam a történet további részleteit. Hogyan került a gyémánt a libába, és hogy került a liba a piacra? Figyelmeztetem, Ryder, ha nem mond igazat, meghal!

Ryder végighúzta a nyelvét kicserepesedett ajkán.

- Elmondok mindent, uram. Pontosan úgy, ahogy történt. Amikor Hornert letartóztatták, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha eltüntetem a drágakövet, amilyen gyorsan csak bírom. Azt ugyanis nem lehetett tudni, mikor támad a rendőröknek kedve, hogy esetleg az én szobámat és ruháimat is átkutassák. A szállóban sehol sem lett volna biztonságban a karbunkulus. Ezért úgy tettem, mintha valami megbízatásom lenne a városban, de aztán a nővérem háza felé vettem az utam. Egy Oakshott nevű emberhez ment férjhez, kinn laknak a Brixton Roadon. Libát hizlalnak és a piacra szállítják. Bárki jött szembe az úton, én abban rendőrt vagy detektívet láttam, és bár szeles, hideg este volt, patakokban csurgott rólam a veríték, mire a Brixton Roadra értem. A nővérem kérdezte is, hogy mi bajom, merthogy olyan sápadt vagyok, de én azt mondtam neki, ez csak azért van, mert nagyon megviselt az ékszerrablás körüli hercehurca benn a szállóban. Azután hátramentem az udvarba, hogy elszívjak egy pipa dohányt, és átgondoljam, mihez is kezdjek. Van egy barátom, Maudsleynak hívják a fickót, az rossz útra tért. Nemrég töltötte ki a büntetését Pentonville-ben. Emlékszem, egyszer elmagyarázta nekem, hogy is megy ez a tolvajoknál; hogyan szoktak megszabadulni a rablott holmitól. Tudtam, hogy rá számíthatok, nem csapna be, merthogy tudok róla egyet-mást. Elhatároztam hát, hogy elmegyek hozzá Kilburnbe, merthogy ott lakik, és elmondok neki mindent. Ő biztos tudja a módját, hogyan tudnék pénzt csinálni ebből a drágakőből. De hogyan jutok el odáig? Kivert a hideg, ha csak eszembe jutott, mit álltam ki a szállótól a nővérem házáig. Bármelyik percben megállíthatnak, átkutathatják a zsebeimet, és akkor megtalálják a követ. A falhoz dőlve álldogáltam ott, és néztem a libákat, ahogy sziszegve, gágogva totyogtak a lábam körül, amikor támadt egy ötletem. Úgy éreztem, ezzel még a legagyafúrtabb detektívet is megtéveszthetem.

A nővérem még korábban azt mondta, hogy karácsonyi ajándékba elvihetem a legszebb libájukat, a nővérem pedig mindig állja a szavát. Az volt a tervem, hogy még aznap elviszem a karácsonyi libámat, és majd abban elrejtve viszem el Kilburnbe a cimborámhoz a drágakövet. Kiválasztottam egyet, a legszemrevalóbbat. Szép, nagydarab liba volt, tiszta fehér, a farkán fekete csíkkal. A hátsó udvarban van egy kis csűr, oda húzódtam be vele. Kifeszítettem a csőrét, és lenyomtam a torkán a követ, amilyen mélyen csak bírtam. A liba nyelt egy nagyot, és én éreztem, ahogy a kő lecsúszik a gigáján keresztül a bögyébe. De a liba ellenkezett ám nagyon, verdesett a szárnyával, mindenáron igyekezett kiszabadulni a kezem közül. A zajra kijött a nővérem is, hogy megnézze, mi történt. Amint felé fordultam, az a dög kiugrott a kezemből, és sűrű szárnycsapkodás közepette már el is tűnt a többi közt.

"Hát te mit művelsz azzal a libával, Jamie?" - kérdezte a nővérem.

"Nem azt mondtad, hogy az egyik az enyém lehet karácsonyra? Csak azt néztem, melyik a legkövérebb" - dadogtam.

"Ó, hát a tiédet már rég kiválasztottuk. Még nevet is adtunk neki: Jamie libája, így hívtuk. Az a nagy fehér az, amott a túloldalon. Huszonhat van belőlük összesen, ebből egy a tied, egy a mienk, a többi meg megy a piacra."

"Igazán köszönöm, Maggie, de ha te nem bánod, én inkább azt vinném el, amelyik az előbb a kezemben volt."

"A másik legalább három fonttal súlyosabb" - mondta Maggie -, "és direkt neked hizlaltuk, mindig az kapta a legtöbb kosztot."

"Nem baj, én akkor is azt vinném el, mégpedig most azonnal" - feleltem.

"Hát jó, tégy, ahogy akarsz" - mondta Maggie egy kicsit sértődötten. - "Melyiket akarod akkor?"

"Azt a szép fehéret, amelyiknek fekete csík van a farkán. Ott van, éppen középen."

"No, ha annyira megtetszett, vágd le, és már viheted is."

Úgy tettem, ahogy a nővérem mondta, Mr. Holmes. El is vittem a libát Kilburnbe. Elmondtam a cimborámnak mindent, töviről hegyire, mert hát ő olyan fajta, aki előtt az ilyesmit nem kell eltitkolni. Úgy nevetett, hogy majd megszakadt bele, aztán fogott egy kést, és felbontotta a libát. És akkor megfagyott az ereimben a vér. A drágakőnek ugyanis nyoma sem volt. Tudtam, hogy valami borzasztó hibát követtem el. Otthagytam a libát, visszarohantam a nővéremhez, és azonnal a hátsó udvarba siettem. De ott már nem volt egyetlenegy liba sem.

"Hova lettek ezek innen, Maggie?" - kiáltottam.

"Hová, hová, hát elvitte őket a kereskedő, Breckinridge a Covent Garden-i piacról."

"Mondd, volt még egy libád, amelyiknek fekete csík volt a farkán? Tudod, olyan, amilyet én vittem magammal."

"Volt bizony, Jamie, kettőnek volt olyan csíkos a farka. Én se tudtam megkülönböztetni őket."

Így persze már mindent értettem, és futottam, ahogy csak a lábam bírta, ki a piacra, ehhez a bizonyos Breckinridge-hez. De mire odaértem, addigra ő már eladta az egész rakományt és nem volt hajlandó elárulni, hogy kinek, bárhogy könyörögtem neki. De már ezt maguk is hallották, a saját fülükkel. Akármit ígértem neki, hajthatatlan maradt. A nővérem azt hiszi;megháborodtam. Az igazat megvallva, szinte én magam is úgy érzem. És most, most én is megbélyegzett ember lettem, anélkül hogy csak egy pillanatra is részem lett volna a gazdagságban, amelyért pedig eladtam a lelkemet. Az Isten irgalmazzon szegény fejemnek!

Görcsös zokogásban tört ki, elgyötört arcát a kezébe temette.

Egy darabig csönd volt a szobában, csak a férfi ziháló lélegzete és Holmes ujjainak ütemes dobolása hallatszott. Aztán a barátom hirtelen felpattant, és kitárta az ajtót.

- Tűnjön el! - mondta fojtott hangon.

- Hogyan? Ó, uram, az ég áldja meg ezért!

- Egy szót se többet. Tűnjön el!

A férfi kirohant. Még hallani lehetett, ahogy a lépcsőn lefelé botorkál. Majd becsapódott az ajtó, és az utca kövezetén kopogtak egyre távolodó léptei.

- Végtére is, kedves Watsonom - mondta Holmes, és az agyagpipájáért nyúlt -, milyen meggondolásból kellene nekem támogatnom a rendőrség tökéletlen módszereit? Persze, ha Horner veszélyben volna, az más megvilágításba helyezné az ügyet. De ez a nyomorult már nem fog vallani ellene, és így a vádat elejtik. Tudom, így bűntárs lettem magam is, de ez volt az egyetlen út, hogy megmentsek egy lelket. Ez a fickó többet nem téved a tilosba. Ahhoz túlságosan nagy megrázkódtatást élt át. Ha most börtönbe kerül, akkor biztosan bűnöző lesz belőle. És különben is; karácsony van, a szeretet és megbocsátás ünnepe. A véletlen egy páratlan és bizarr esetet sodort az utunkba. A megnyugtató befejezés egyben jutalom is fáradozásunkért. És most, ha lenne oly jó, Watsonom, ugyan csöngessen már Mrs. Hudsonnak. Hadd vegye kezdetét az újabb nyomozás, melynek ezúttal is egy szárnyas lesz a tárgya!


Takácsy Gizella fordítása

 

 

VIII
A PETTYES PÁNT

 

Jegyzeteimet böngészgetve elmondhatom, hogy az elmúlt nyolc esztendő során szám szerint hetven-valahány különleges bűneset során volt szerencsém tanulmányozni nagyra becsült barátom, Sherlock Holmes módszereit. Feljegyzéseim arról tanúskodnak, hogy egy-két mulatságos esetet kivéve, többnyire tragikus, de legalábbis nem mindennapi ügyekbe bonyolódtunk. Banális, hétköznapi eset nem akad közöttük, s ez annál is inkább érthető, mivel barátomat nem a pénz utáni vágy, hanem a mesterség iránt táplált olthatatlan szenvedély sarkallta a munkára; következésképpen elhatárolta magát minden olyan megbízástól, amely nem kecsegtette valami páratlan, de legalábbis szokatlan részlettel. Mégis, erről a színes palettáról is aligha tudnék kiválasztani még egy olyan hátborzongatón különös esetet, mint amely a jól ismert Surrey grófságbéli földbirtokos család, a Stoke Moran-i Roylott família nevéhez fűződik. Az idő tájt történt, amikor még egy fedél alatt laktunk Holmes barátommal mint agglegények a Baker Streeten. Most azt kérdezhetnék, miért nem számoltam be már előbb az ügyről; nos, akkoriban a legmélyebb titoktartásra köteleztek minket, mely alól csupán a hölgy - kinek a fogadalmat tettük - néhány hónapja bekövetkezett halála oldozott fel. Épp ideje már, hogy napvilágra kerüljenek a tények, mert biztos forrásból tudom, hogy egyre duzzad a pletyka, és furcsa históriák keringenek dr. Grimesby Roylott haláláról. Ezek pedig még iszonyúbb színben festik le az esetet, mint amilyen az valójában volt.

1883-at írtunk, amikor egy kora áprilisi reggelen arra ébredtem, hogy Sherlock Holmes ott áll talpig felöltözve az ágyam mellett. Későn kelő embernek ismertem őt, ezért amikor a kandallópárkányon álló óra számlapjáról leolvastam, hogy mindössze egynegyed nyolc van, meglepve és talán kissé neheztelve is pislogtam rá, magam sem lévén az a megrögzött korán kelő.

- Vérzik a szívem, Watsonom, hogy ki kell ragadjam az álom karjaiból - mondta Holmes -, de vigasztalódjék: ez a csapás ma reggel egyformán sújtott többeket is. Először ugyanis Mrs. Hudsont verték föl, aki ezt sebtében továbbadta nekem, én pedig most magának.

- De mégis, mi történt? Ég a ház?

- Nem, barátom. Ügyfél érkezett. Egy ifjú hölgy, fölöttébb zaklatott állapotban, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a tanácsomat kérje, éspedig most azonnal. A nappaliban vár rám. Nos, amikor egy ifjú hölgy egyedül kódorog ilyen hajnali órán egy világvárosban, és alvó embereket képes kiugrasztani az ágyukból, gyanítom, hogy valami nagyon jelentős közlendője lehet. Ha pedig egy izgalmas ügy akadt az utunkba, nem kétlem, hogy maga is jelen akar lenni a felderítésénél az első perctől fogva. Hát ezért tartottam fontosnak, hogy felébresszem. Nos, mi a válasza?

- Az, drága barátom, hogy egyetlen percet se vesztegetek el!

Nagy gyönyörűségem telt benne mindig, ha részese lehettem Holmes páratlan szakmai bravúrral végrehajtott adatgyűjtésének. Csodáltam villámgyors következtetéseit, melyek a gyakorlatlan szemlélő számára szemfényvesztésnek tűnhettek volna, pedig kivétel nélkül mindig biztos logikai alapon nyugodtak, hisz a logika volt Holmes legfőbb fegyvere nyomozásai során. Sietve felöltöztem, és néhány perc múlva már követtem is barátomat a nappaliba. Egy fekete ruhás, sűrűn lefátyolozott arcú nő állt az ablakmélyedésben.

- Szép jó reggelt, asszonyom! - köszönt rá vidáman barátom. - A nevem Sherlock Holmes. Hadd mutassam be bizalmas jó barátomat és munkatársamat, dr. Watsont, előtte éppúgy nem kell titkolóznia, mint előttem. Örömmel látom, hogy Mrs. Hudson már be is gyújtott a kandallóba. Micsoda előrelátás! Kérem, húzódjék közelebb a tűzhöz! Azonnal hozatok önnek egy csésze forró kávét, hiszen egész testében reszket a hidegtől.

- Bárcsak úgy lenne! De nem a hidegtől reszketek - felelte halkan az ifjú hölgy, miközben a felszólításnak engedve a kandalló mellé telepedett.

- Akkor hát mitől?

- A félelemtől, Mr. Holmes, a rettegéstől!

Közben fölemelte fátylát, és mi megbizonyosodhattunk róla, hogy igazat beszél. Szánalomra méltó állapotban volt: az arca szürke és elnyűtt, nyugtalan tekintetéből rémület sugárzott. Olyan volt, mint egy meghajszolt vad. Arcvonásai és alakja után ítélve úgy harmincéves lehetett, de a haját már ősz szálak tarkították, az arca pedig fáradt volt és beesett. Sherlock Holmes végigfuttatta rajta gyors, de mindent elraktározó tekintetét.

- Ne féljen, kedvesem! - biztatta, s lágyan megérintette a hölgy karját. - Mi majd mindent rendbe hozunk, higgye el! Az első reggeli vonattal érkezett, ugyebár?

- Eszerint tudott az érkezésemről?

- Ó, dehogy! Csupán észrevettem, hogy amióta itt ül, egy retúrjegyet gyűröget a bal kezében. Azzal ment az állomásig, kerülő úton, ahol nagy volt a sár.

A hölgy felpattant, és rémülettel vegyes csodálkozással nézett a barátomra.

- Nincs ebben semmi ördöngösség, kedves hölgyem! - mondta Holmes mosolyogva. - A felsőkabátja bal ujján sárpettyek láthatók, pontosan hét helyen. A foltok még nedvesek. Egyetlen jármű van, amelyik ilyen sajátságos módon veri föl a sarat, éspedig a kétkerekű lovas kocsi, de ez is csupán akkor, ha az utas baloldalt, tehát a kocsissal ellentétes oldalon ül.

- Bárhonnan tudja is, tökéletesen úgy van, ahogy mondja, uram! - szólt a hölgy. - Jóval hat előtt indultam el otthonról, hat-húszkor értem Leatherheadbe, és az első reggeli vonattal érkeztem a Waterloo állomásra. Uram, könyörgök, segítsen, nem bírom így tovább, megháborodom, ha nem lesz ennek vége! Nincs senkim, akihez fordulhatnék. Egyvalaki van csupán, aki szívén viseli sorsomat, de ő, bár egyetlen támaszom, mégsem segíthet nekem a bajban. Drága emlékű édesanyám jó barátnéja, Mrs. Farintosh említette, hogy ön nagy segítségére volt nehéz óráiban. Tőle kaptam meg az ön címét. Ugye remélhetem, hogy segít nekem is, és eloszlatja ezt az iszonyú homályt, amely beárnyékolja életem? Pillanatnyi helyzetem nem engedi, hogy fáradozását méltón megjutalmazzam, de egy-két hónapon belül férjhez megyek, s akkor már lesz pénzem is. Ígérem, nem leszek hálátlan!

Holmes az íróasztalához lépett, és az egyik fiókból jegyzetfüzetet vett elő. Belemélyedt.

- Farintosh? - mormogta. - Hogyne, most már emlékszem! Egy opál fejék körül forgott az ügy. Magát még nem is ismertem ekkor, barátom - intett felém. - Biztosíthatom, kisasszony, hogy készséggel megteszek mindent önért, éppúgy, mint megboldogult édesanyja barátnéjáért. Ami pedig az ellenszolgáltatást illeti, egyelőre nem tartok rá igényt. A felmerülő költségek fedezésére szánt összeget akkor folyósítja, amikor az önnek a leginkább megfelel. És most kérem, mondjon el mindent részletesen, hogy pontos képet kapjunk az ügyről.

- Ó, egek! - sóhajtott fel a látogatónk -, hisz a helyzetem épp attól olyan hátborzongató, hogy amitől félek, meghatározhatatlan, s amire gyanakszom, szintúgy bizonytalan. Ha elmondom, talán önök is azt hiszik majd, csip-csup semmiség. Még ő is, akihez adott szavam köt és aki egyetlen támaszom és tanácsadóm, ő is hagymázas képzelgésnek tartja mindazt, amit elpanaszoltam neki. Sosem mondta ki, de én ezt hallom ki vigasztaló, nyugtató szavaiból, ezt látom a zavartan félrefordított tekintetén. De önről, Mr. Holmes, azt hallottam, hogy belelát az emberi lélek sötét rejtelmeibe is. Öntől várok hát tanácsot, hogyan kerülhetném el a rám leselkedő veszélyt.

- Feszülten várom minden szavát - felelte Holmes.

- A nevem Helen Stoner. A mostohaapámnál lakom, doktor Grimesby Roylottnál, aki az egyik legősibb angliai szász família utolsó élő sarja. A Stoke Moran-i Roylott családról van szó, Surrey grófság nyugati határából.

- Nekem is ismerős a név - bólintott Holmes.

- Valaha a legvagyonosabb családok közé tartoztak Angliában. A birtokaik északon egészen Berkshire-ig, nyugaton meg Hampshire-ig húzódtak. A múlt században azonban négy egymást követő feslett örökös léha és kicsapongó életmódjával elherdálta a vagyon nagy részét, míg aztán György régensherceg uralkodása idején az akkori örökös kártyaszenvedélye végső romlásba nem döntötte a családot. A vagyonból néhány hold földön kívül nem maradt más, csak a kétszáz esztendős családi kúria, de azt is súlyos jelzálog terheli. Az utolsó földesúr ott tengette életét, szegénységben és nyomorogva, mint afféle arisztokrata koldus. Az ő egyszülött fia, az én mostohaapám azonban már megértette, hogy alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez. Segítséget és anyagi támogatást kapott egyik rokonától, ami lehetővé tette, hogy orvosi diplomát szerezzen. Ezután Calcuttába utazott, ahol kitűnő szakmai tudása és határozott fellépése révén hamarosan a legkeresettebb orvosok közé került. De indulatosságával mindent tönkretett. Akkoriban sorozatosan betörtek a házába, és az egyik bennszülött inasra terelődött a gyanú. Roylott elkapta azt a szerencsétlen flótást és felindulásában agyonverte. Kis híja volt, hogy halálra nem ítélték, de így is több évet börtönben töltött. Csalódott és megkeseredett emberként tért haza Angliába. Dr. Roylott Indiában vette nőül az anyámat, aki ifjan megözvegyült, édesatyám korai halálával. Ő, Stoner vezérőrnagy, a Bengáli Tüzérség tisztje volt. Julia, az ikertestvérem és én csupán kétévesek voltunk, amikor anyánk újból férjhez ment. Atyánk bőkezűen gondoskodott anyánkról, körülbelül évi ezer font évjáradékot hagyott rá, de ő ezt a pénzt doktor Roylottra ruházta, amikor velünk együtt hozzá költözött. Egyetlen kikötése volt mindössze; házasságkötésünk esetén a doktornak évjáradékot kell folyósítania nekem és a nénémnek is. Drága édesanyám röviddel azután, hogy visszatértünk Angliába, meghalt egy vasúti szerencsétlenség során. Nyolc évvel ezelőtt történt ez a szörnyű baleset Crewe mellett. Akkor a mostohaapám, aki pedig eredetileg rendelőt akart nyitni Londonban, úgy döntött, hogy Stoke Moranbe költözünk, az ősi kúriába. Az anyánkról ránk maradt pénz gondtalan megélhetést biztosított mindannyiunknak, így hát nem lett volna akadálya, hogy békében és boldogan éljünk.

De a mostohaapám mintha kivetkőzött volna magából, teljesen megváltozott. Ahelyett, hogy eljárt volna a környék birtokosaihoz - akik pedig repeső szívvel várták, hogy viszontláthassák őt, és boldogok voltak, hogy újból benépesült az ősi kúria -, ki sem mozdult otthonról, vagy ha igen, annak is csupa gorombaság és veszekedés lett a vége. Mindenkibe belekötött, aki csak az útjába került. A téboly határát súroló dühkitörések, a zabolátlan szenvedély öröklődött a család férfitagjai közt, és én úgy hiszem, hogy a mostohaapám esetében a hosszú trópusi tartózkodás még csak rontott ezen. Egymást követték a botrányos jelenetek, a dulakodás, veszekedés. Két alkalommal a bíróság elé is került emiatt. Végül már ő lett a falu réme, menekültek előle az emberek, ha csak feltűnt valahol, azt ugyanis még nem említettem, hogy rendkívüli testi ereje van, és ha feldühítik, senki sem képes lefogni.

A múlt héten is szörnyű dolog történt: a falu kovácsmesterét hajította át a folyó mellvédjén, egyenesen be a vízbe. Csakis úgy tudtam elejét venni az újabb botránynak, hogy összegyűjtöttem minden pénzt, amit csak tudtam, és megpróbáltam lefizetni a kovácsot, hogy hallgasson. A mostohaapámnak nincs egyetlen barátja, jóakarója sem, nem fogad látogatókat, senki nem léphet a birtoka földjére, legföljebb az a néhány vándorcigány, akiknek engedélyt adott, hogy sátrat verjenek a szederbokrokkal és gazzal felvert birtokon. Cserébe azok is meghívják a sátrukba, együtt múlatja velük az időt, van úgy, hogy hetekre is eltűnik velük, és senki sem tudja, merre jár. Van még egy furcsa szokása: rajong az indiai vadakért. Egy ügynökségen keresztül szerzi be őket Indiából. Most például egy párduc és egy pávián sétál szabadon a parkban. A falubeliek ugyanúgy rettegnek tőlük, mint a mostohaapámtól.

Talán kiderült abból, amit elmondtam, hogy boldogtalan nővéremnek és nekem nem sok öröm jutott az életben. Személyzetünk nincs, mivel senki sem bírt megmaradni a házban, így sokáig minden munkát mi ketten láttunk el a ház körül. Julia csak harmincéves volt, amikor végső útjára kísértük, de a haja már őszült, éppúgy, mint az enyém.

- A nővére meghalt tehát?

- Épp most két éve. De éppen erről akarok önökkel beszélni. Megértik, uraim, hogy ilyen zord életkörülmények között aligha kerülhettünk korunkhoz és rangunkhoz illő társaságba. Van azonban egy nagynénikénk, édesanyám lánysorban maradt nővére, Honoria Westphail kisasszony, aki Harrow közelében lakik, így néha eleget tehettünk kedves meghívásának, és meglátogathattuk otthonában. Julia két és fél éve ott töltötte a karácsonyi ünnepeket. Megismerkedett egy tartalékos tengerész őrnaggyal, aki azonnal megkérte a kezét. A mostohaapám csak akkor szerzett tudomást a jegyességről, amikor Julia hazatért, de higgadtan fogadta a hírt, nem volt ellene kifogása. Aztán két héttel az esküvő kitűzött napja előtt történt az az iszonyú dolog, amely megfosztott utolsó támaszomtól is.

Sherlock Holmes, aki eddig csukott szemmel, karosszékében hátradőlve hallgatta a történetet, most résnyire kinyitotta a szemét, és fürkésző pillantást vetett a látogatóra.

- Nagyon kérem, egyetlen apró részletet se hallgasson el!

- Hogyan is tehetném, hiszen annak az éjszakának még most is kísért minden perce! A családi kúria épülete, mint már említettem, roppant ósdi és csupán egyetlen szárnya - a jobb oldali - lakható. A hálószobák ebben a szárnyban a földszinten vannak, a nappali szobák pedig a középső tömbben. A hálószobák közül az elsőt dr. Roylott lakja, a második a nénémé volt, a harmadik pedig az enyém. A szobák között nincs átjárás, de mindegyik ugyanarra a folyosóra nyílik. Nem tudom, követhető-e, amit mondok.

- A legteljesebb mértékben.

- Az előbb említett három szoba mindegyik ablaka a parkra néz. Azon a végzetes éjszakán dr. Roylott már korán visszavonult, bár a jelek szerint még nem tért nyugovóra, mivel a néném nem tudott megmaradni a saját szobájában, annyira zavarta a doktor erős indiai szivarjának füstje. Átjött hozzám, és egy darabig nálam üldögélt. Eljövendő esküvőjéről csevegtünk egy kicsit. Tizenegy órakor felkelt, hogy visszamenjen a szobájába, de az ajtónál megállt egy pillanatra, és visszanézett rám.

"Helen, drágám!" - mondta -, "te is hallottad már, hogy itt valaki füttyönget éjszaka?"

"Nem, még soha" - feleltem.

"Te biztosan nem fütyörészel álmodban, igaz?"

"Hát persze hogy nem, de miért kérded?"

"Mert az utóbbi néhány éjjel, mindig úgy hajnali három felé, halk, de tisztán hallható füttyszóra ébredek. Tudod, hogy rossz alvó vagyok, a legkisebb zaj is felriaszt. Nem tudom, honnan jön a hang, talán a szomszéd szobából, de az is lehet, hogy a parkból - gondoltam, megkérdezlek, hátha hallottad te is."

"Nem, én nem hallottam. Szerintem azok az átkozott csavargók, a vándorcigányok lármáznak éjszaka."

"Igen, ez könnyen lehet. Csak, tudod, azt nem értem, ha a park felől jön a hang, akkor hogy lehet, hogy te nem hallod soha?"

"Mert én mélyebben alszom, mint te, drágám."

"Igazad van, badarság az egész, nem is értem, miért tulajdonítok ekkora jelentőséget neki!" - azzal rám mosolygott, majd egy perccel később hallottam, ahogy magára zárja szobájának ajtaját.

- Igaz is - szólt közbe Holmes -, mindig magukra zárták az ajtót éjszaka?

- Igen, mindig.

- De miért?

- Talán emlékszik még, hogy említettem: a mostohaapám egy párducot és egy páviánt tart szabadon a parkban. Julia és én ezért zártuk magunkra az ajtót éjszaka.

- Így már tökéletesen értem. Folytassa, nagyon kérem!

- Nem jött álom a szememre azon az éjszakán. Balsejtelmek gyötörtek. Úgy éreztem, valami szörnyű szerencsétlenség lóg a levegőben. Mint már tudja, a néném és én ikrek voltunk. Ezernyi szállal kötődtünk egymáshoz, közös volt minden sóhajunk, minden gondolatunk. Vad, viharos éjszaka volt. Bömbölt odakinn a szél, és az eső csak úgy verte, csapkodta az ablakot. Majd hirtelen mintha kettényílt volna a mennybolt, egy velőtrázó női sikoly hasított bele az éjszakába. A nővérem hangja volt, megismertem. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam a kendőm, és kirohantam a folyosóra. Ahogy kinyitottam a szobám ajtaját, halk füttyszót hallottam, pontosan olyat, amilyenről Julia beszélt. Kicsivel később pedig egy csengő hangot, mintha egy fémtárgyat ejtettek volna a földre. Ahogy futottam a folyosón, a néném ajtajának zárjában megfordult a kulcs, majd az ajtó lassan, csikorogva kinyílt. A rémülettől dermedten álltam és vártam, miféle látvány tárul majd elém. Az ajtó nyílásában feltűnt a nővérem alakja, a folyosó gyenge lámpafényénél is láttam, hogy arca viaszfehér és a rettegéstől halálra vált; kezével mintha görcsösen segítségért fohászkodna, egész testében reszket és imbolyog, mint aki részeg. Hozzáfutottam és szorosan átöleltem, de abban a pillanatban megrogyott a térde, és erőtlenül a földre zuhant. A teste vonaglott, mint akit iszonyú kínok gyötörnek, s a keze és lába is fájdalmas görcsben rángatózott. Először azt hittem, nem is ismert föl engem, de amint fölé hajoltam, eszelősen felsikoltott: "Ó, Istenem! Helen! A pánt! A pettyes pánt!" - Láttam, hogy még mondani akar valamit, mert ujjával a levegőbe bökött, a doktor szobájának irányába, de ekkor újabb szörnyű roham vett erőt rajta, és egy rángógörcs a torkára forrasztotta a szót. Én erre a mostohaapám szobája felé futottam és hangosan hívtam, hogy segítsen, de csak pár lépést tehettem, amikor láttam, hogy futva jön ő is a szobájából, hálóköntösét magára kapva. Mire a nénémhez ért, az már önkívületben volt, és bár beleerőszakolt egy kis konyakot és gyógyszert is hozatott a faluból, minden erőfeszítés hiábavaló volt. Julia szeméből a fény lassan kihunyt, és elszállt belőle az élet, anélkül hogy egyetlen pillanatra is visszanyerte volna az eszméletét. Hát ilyen gyászos véget ért az én egyetlen, szeretett nővérem.

- Egy pillanat! - szólt közbe Holmes -, biztos benne, hogy azt a füttyszót és a fémes hangot valóban hallotta? Meg is esküdne rá, ha kell?

- Érdekes, ezt kérdezte tőlem a halottkém is a vizsgálat során. Én határozottan úgy emlékszem, hogy hallottam ezt a két hangot, de ne feledje, uram, odakinn tombolt a vihar, és a ház is olyan öreg, úgy recseg, nyikorog benne minden, hogy esetleg képzelődhettem is.

- Utcai ruhában volt a nénje?

- Nem, hálóruhában. A jobb kezében egy elhasznált gyufaszál, baljában pedig egy gyufásdoboz.

- Ami arra mutat, hogy valami fölébresztette álmából, és gyertyát akart gyújtani, hogy megnézze, mi az. Ez fölöttébb fontos adat. A halottkém milyen következtetésre jutott?

- Rendkívül körültekintő vizsgálatot végzett, miután dr. Roylottnak már amúgy is rossz híre volt a grófságban, de így sem tudott kielégítő magyarázatot adni arra, hogy mi okozhatta a néném szomorú halálát. Én a tanúvallomásomban megerősítettem, hogy az ajtó belülről zárva volt, az ablakok szintúgy. Az ablakokat különben régi, vaspántokkal megerősített zsaluk védik, ezeket is bereteszeltük minden este. A falakat végigtapogatták az utolsó hüvelykig, és a padlót is alaposan megvizsgálták. De semmi gyanúsat nem találtak. A kémény torka széles ugyan, de négy vastag keresztrúd eltorlaszolja benne az utat, ha valaki arra próbálkozna. Így szinte egészen bizonyos, hogy a nővérem egyedül volt, amikor utolérte a vég. Amúgy pedig semmiféle erőszaknak nem volt nyoma a testén.

- Nem lehet, hogy megmérgezték?

- Az orvosok ennek is utánanéztek, de nem tudtak kimutatni semmit.

- És ön, kisasszony, mit gondol: vajon mi okozhatta szerencsétlen sorsú nénje halálát?

- Én úgy hiszem, hogy valami iszonytató látvány megbénította a szívét, szörnyethalt a félelemtől. De hogy mi volt, ami halálra ijesztette szegényt, elképzelni sem tudom.

- Akkor is voltak éppen vándorcigányok a birtokukon?

- Ó, igen. Mindig lézeng arra néhány.

- Mivel magyarázza a pettyes pántra utaló szavait?

- Néha arra gondolok, talán csak lázálmában beszélt Julia, hiszen már félig önkívületben volt. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy bizonyos emberekre utalt, talán éppen az ott tanyázó vándorcigányokra. Ők viselnek ilyesmit, némelyikük pettyes pántot köt a fejére vagy a nyaka köré. Lehet, hogy ez a megfejtése utolsó szavainak.

Holmes megrázta a fejét. Arca mély elégedetlenséget tükrözött. - Ebbe most ne menjünk bele - dörmögte. - Kérem, folytassa inkább! Mi történt ezután?

- Két hosszú év telt el azóta, s az életem magányosabb lett, mint valaha. Egészen a múlt hónapig, amikor egy kedves, régi barátom megtisztelt azzal, hogy nőül kért. A neve Percy Armitage; ő Mr. Armitage fiatalabbik fia. A birtokuk Crane Waterben van, Readingtől nem messze. A mostohaapám nem ellenezte jegyességünket, így hamarosan egybekelünk. Áprilisra terveztük a kézfogót.

- De hát ekkora boldogság küszöbén miért fordult éppen most hozzám? - kérdezett közbe Holmes.

- Nos, két napja tatarozásba kezdtek az épület jobb szárnyán, és az én szobám falát is megbontották. Így át kellett költöznöm abba a szobába, amelyben Julia olyan borzasztó véget ért. Ugyanabban az ágyban kell aludnom is, amelyben ő feküdt. Képzelhetik hát, uraim, hogy megrémültem tegnap, amikor az éjszaka csöndjében hirtelen ugyanolyan halk füttyszóra riadtam, mint amilyen az ő halálának is előhírnöke volt. Kiugrottam az ágyból, meggyújtottam a lámpást, de semmi szokatlant nem láttam a szobában. A félelem mégsem hagyott nyugodni, ezért hát felöltöztem, kivártam a hajnalt, majd kisurrantam a házból. A Korona fogadónál lovas kocsira ültem, és azzal Leatherheadbe hajtattam, ahonnan aztán idevonatoztam, pusztán azért, hogy önt fölkeressem, és a tanácsát kérjem.

- Nagyon bölcsen tette! - mondta a barátom. - Mindent elmondott az imént?

- Mindent.

- Ezt nem hiszem, kedves kisasszony! Miért védelmezi még ezek után is a mostohaapját?

- De kérem! Hogy érti ezt?

Válasz helyett Holmes felhajtotta a fekete csipkefodrot, amely a hölgy csuklóját takarta. Öt elkékült folt éktelenkedett a bőrén: négy ujj és egy hüvelykujj durva nyoma.

- Tehát még bántalmazza is! - kiáltott fel Holmes.

A hölgy mélyen elpirult, és azonnal eltakarta meggyötört csuklóját.

- Komisz ember, tudom - szólalt meg halkan -, de talán maga sem tudja, mekkora erő szorult belé.

Hosszú csend következett ezután. Holmes a kezére támasztotta állát, és szótlanul bámult a lobogó tűzbe.

- Fölöttébb homályos ügy - szólalt meg végre. - Számtalan apró részlet még feltárásra vár. Tisztába kell jönnöm bizonyos dolgokkal. A stratégia kidolgozása csak azután következhet. Nincs vesztegetni való időnk. Amennyiben még ma meglátogatjuk önt Stoke Moran-i otthonában, végigjárhatjuk a szobákat a mostohaapja tudta nélkül?

- Úgy emlékszem, azt mondta, ma halaszthatatlan üzleti ügyben Londonba jön. Így hát távol lesz egész nap, senki sem fogja háborgatni önöket. Igaz, jelenleg van egy gazdasszony a háznál, de öreg, és kótyagos is egy kicsit, őt nem lesz nehéz eltávolítanom.

- Ez remek. Kedves Watsonom, ugye nincs ellenére egy kis kiruccanás?

- Ó, nem, dehogy.

- Akkor hát mindketten megyünk. Ön, kisasszony, mit szándékozik most tenni?

- Egy-két dolgot elintéznék, ha már itt vagyok a városban. De a déli vonattal hazamegyek, és várni fogom önöket.

- A kora délutáni órákban számíthat ránk. Nekem magamnak is van még itt néhány apró elintézni való ügyem. De ne siessen annyira, reggelizzék velünk!

- Köszönöm, de mennem kell. Most, hogy önökre bízhattam gyötrő gondomat, máris könnyebb szívvel búcsúzom. Számolni fogom a perceket, amíg újból találkozunk.

Arca elé vonta sűrű fátylát, és kisuhant a szobából.

- Nos, barátom, hogyan vélekedik erről az egészről? - kérdezte Holmes, miközben kényelmesen hátradőlt a karosszékében.

- Sötét ügy, és fölöttébb baljóslatú.

- Bizony sötét, és nagyon is baljóslatú.

- Ám ha a hölgy vélekedése helytálló, ami a falak és a padló sértetlenségét illeti, és ha valóban lehetetlen áthatolni az ajtón, az ablakon, illetve a kandalló kéményén, úgy a nővére minden kétséget kizáróan egyedül volt, amikor utolérte rejtélyes végzete.

- No de mivel magyarázza akkor az éjjeli füttyszót és a haldokló nő utolsó szavait?

- Sajnos, semmivel nem tudom megmagyarázni.

- Rakjuk csak össze a cserepeket: titokzatos füttyszó az éjszaka közepén; a birtokon tanyázó vándorcigányok, akik baráti viszonyban vannak a mi doktorunkkal; a doktor érdekeltsége abban, hogy mostohalánya házasságkötését megakadályozza; halvány utalás valamiféle pettyes pántra, és végül Helen Stoner kijelentése, miszerint a füttyszó mellett fémek csengését is hallotta, ami mellesleg akkor is keletkezhetett, amikor a zsalu egyik vaspántját visszaejtették a helyére; ha mindezt összefüggésbe hozzuk, talán már jó nyomon is vagyunk a rejtély megoldásához.

- De ugyan mit csinálhattak Juliával a cigányok, ha valóban őket gyanúsítja?

- Azt magam sem tudom.

- Nekem meglehetősen gyanús lenne az így felállított teória.

- Nekem is, Watsonom. Épp ezért utazunk el még ma Stoke Moranbe. Meg kell győződnöm arról, vajon kételyeink valós alapokon nyugszanak, vagy csupán képzelődünk. De mi ez, az ördögbe is?!

Ezt az ingerült megjegyzést az váltotta ki a barátomból, hogy az ajtó váratlanul felpattant, és egy irdatlan nagy termetű férfi rontott be a szobába. Ruházata a városi ember és a vidéki gazdálkodó öltözékének különleges keveréke volt; fekete cilinder, hosszú szalonkabát, térdig érő lábszárvédő. A kezében lovaglópálcát suhogtatott. Olyan magas és széles vállú volt, hogy alig fért be az ajtón. Naptól cserzett széles arcán ezernyi ránc. Durva vonásai kegyetlenségről árulkodtak. Gonoszság, rosszindulat sütött mélyen ülő szeméből is. Kampószerű, sovány orrával egy tépett, vén ragadozó madárra emlékeztetett.

- Melyikük az a Holmes? - szólalt meg ez a furcsa látomás.

- Én vagyok az, uram, de mivel ön a látogató, talán ön mutatkozzék be előbb - mondta nyugodtan Holmes.

- Én dr. Grimesby Roylott vagyok, Stoke Moran ura.

- Örvendek, doktor úr - szólt Holmes nyájasan. - Kérem, foglaljon helyet.

- Nem csevegni jöttem ide. Tudom, hogy a mostohalányom itt járt ma reggel. Követtem. Ki vele, mit mondott magának?

- Feltűnt önnek, milyen szokatlanul hűvös idén a tavasz?

- Halljam, mit locsogott magának az a lány? - üvöltötte a férfi magából kikelve.

- De úgy hallom, a krókuszok már mindenütt kibújtak a földből - folytatta a barátom egykedvűen.

- Hahá! Szóval levegőnek néz az úr! - kiáltott fel váratlan látogatónk, és egy lépést előrelépve fenyegetően megrázta lovaglóostorát. - Pedig könnyen megjárhatja! Ismerem én magát nagyon jól! Maga csirkefogó! Hallottam én már magáról éppen eleget! Mister Holmes, a bajkeverő!

Holmes arcát elöntötte a mosoly.

- Mister Holmes, a fogadatlan prókátor!

Holmes arcán egyre szélesebb lett a mosoly.

- Mister Holmes, a Scotland Yard mintanyomozója!

Holmes hangosan felkacagott.

- A stílusa, uram, egyenesen elbűvölő - mondta. - Ha távozik, legyen szíves becsukni az ajtót, mert így határozottan nagy a huzat.

- Majd elmegyek, ha elmondtam a magamét. Ne merészelje beleütni az orrát az én dolgaimba! Tudom, hogy Helen Stoner itt járt ma reggel, követtem egész idáig! Velem nem ajánlatos packázni! Ezt figyelje! - azzal hirtelen előrelépett, felkapta a piszkavasat, és hatalmas lapátkezével kétrét hajlította.

- Hát ehhez tartsa magát, mert nagyon megbánja, ha én egyszer a kezem közé kapom! - Vicsorgott dühében, majd a piszkavasat a kandallóhoz vágta, és köszönés nélkül kicsörtetett az ajtón.

- Bájos, szeretetre méltó ember, nem igaz? - nevetett Holmes. - Nos, én ugyan távolról sem vagyok ilyen atlétatermet, de ha nem foszt meg minket ily hamar a társaságától, megmutathattam volna neki, hogy hasonló mutatványra én is bármikor készen állok.

Azzal megragadta a piszkavasat, nagy levegőt vett, és egyetlen mozdulattal kiegyenesítette.

- Na és ahhoz a sértéshez mit szól, hogy engem is a rendőrség állományába sorol? Ez a kis incidens még vonzóbbá teszi számomra ezt az amúgy sem érdektelen ügyet. Remélem, azt a kedves hölgyet nem éri baj, most, hogy ez a faragatlan alak idáig követte! De épp ideje, kedves Watsonom, hogy csöngessünk a reggeliért! Utána én felkeresem a Londoni Orvosegyletet bizonyos adatok megszerzésének reményében, melyek nélkül aligha juthatunk előbbre.


Egy óra felé járt, amikor Sherlock Holmes visszatért felderítőútjáról. Egy ív kék színű papirost tartott a kezében, tele nevekkel, feljegyzésekkel és számokkal.

- Láttam a néhai hitves végrendeletét - magyarázta -, s hogy pontosan megtudjam, mi áll benne, kénytelen voltam a hajdani befektetések jelenlegi értékét is kiszámítani. A teljes évi jövedelem, amely az asszony halála idején úgy ezeregyszáz fontsterling körül mozgott, mára az árak ingadozása következtében évi hétszázötven fontsterlingre csökkent. Házasságkötésük esetén mind a két leányt kétszázötven font illeti meg. Ez azt jelenti, hogy ha mindkettő férjhez ment volna, a mi elragadó modorú Roylott doktorunknak igencsak össze kellett volna húznia a nadrágszíjat.[7] Sőt, mi több, egyetlen házasság is komoly érvágást jelentene neki. Nem volt tehát hiábavaló egész délelőtti fáradozásom, mivel megbizonyosodhattam afelől, hogy mindenféle férjhez menés megakadályozására a lehető legsúlyosabb indítékai vannak. Nos, Watsonom, nincs vesztegetni való időnk, különösen miután ez a finom úriember rájött, hogy érdeklődünk az ügyei iránt. Ha tehát elkészült, barátom, bérkocsit hívunk, és a Waterloo állomásra hajtatunk. Lekötelezne, ha a pisztolyát is a zsebébe csúsztatná. Egy Eley No. 2. igen hathatós érvnek szokott bizonyulni az olyan urak ellen, akik szeretnek csomót kötni a piszkavasra. Még egy fogkefe kell, és máris indulhatunk!

A Waterloo állomáson éppen elcsíptük a Leatherheadbe induló vonatot. Megérkezvén, a fogadónál béreltünk egy bricskát, és négy-öt mérföldet kocsiztunk Surrey szemet gyönyörködtető lankái között. Csodálatos idő volt, ragyogott a nap, csak néhány fodros bárányfelhő úszott az égen. A fákon és az út menti bokrok ágain pattanásig feszültek a friss, zöld rügyek, és a levegőt betöltötte a gyenge tavaszi esőtől ázott föld illata. Hogy mégis kissé nyomott hangulatban tettük meg utunkat az édes titkokkal terhes tavaszi tájban, annak egyedül baljóslatú küldetésünk volt az oka. Tudós elméjű barátom elöl ült, a kocsis mellett, karját összefonta a mellén, kalapját mélyen a szemébe húzta, és leszegett állal a gondolataiba mélyedt. De egyszerre fölkapta a fejét, megfordult, megkocogtatta a vállam, és egy kis liget felé mutatott.

- Oda nézzen!

A mezőn túl fával borított lankás vidék terült el. A dombtetőn kis berek. Az ágak közül egy több száz éves nemesi kúria szürke oromzata és tetőgerendája kandikált elő.

- Az lenne ott Stoke Moran? - kérdezte Holmes.

- Úgy van, uram. Az ott a doktor Grimesby Roylott nagyságos úr háza - felelte a kocsis.

- Ha jól sejtem, most éppen építkeznek ott. Minket éppen oda hívtak.

- A falu arra van, ni - mutatott a kocsis a mezőn túl, balra húzódó háztetők felé -, de ha az uraságok a kastélyba akarnak menni, hát akkor inkább vágjanak át itt a sövénynél, aztán csak menjenek toronyiránt, át a mezőn. Arra, amerre az a hölgy sétál.

- Aki minden bizonnyal maga Stoner kisasszony - jegyezte meg Holmes, kezét a tűző nap ellen a szeme elé tartva. - Igen, magának igaza van, barátom. Arra megyünk, amerre mondta.

Azzal leszálltunk a bricskáról, kifizettük a viteldíjat, és a lovak máris trappoltak vissza Leatherhead felé.

- Csak azért mondtam, hogy odahívtak minket - magyarázta Holmes -, mert bölcsebbnek tartom, ha ez a fickó úgy hiszi, hogy építészek vagyunk, vagy egyéb üzleti ügyben járunk erre. Így nem fog fölöslegesen pletykálkodni. Üdvözlöm, Miss Stoner! Amint látja, álltuk a szavunkat!

Reggeli látogatónk örömtől sugárzó arccal sietett felénk.

- Ó, Istenem, mennyire vártam már önöket! - kiáltott fel boldogan, és melegen kezet rázott velünk. - Minden a legtökéletesebben sikerült! Dr. Roylott Londonba ment, és csak késő este tér vissza onnan.

- Minket ma már megörvendeztetett a társaságával - felelte Holmes, és néhány szóval ecsetelte a reggel történteket. Stoner kisasszony arca fehérebb lett, mint a hó.

- Szentséges ég! - sikoltotta. - Akkor hát követett?

- Úgy tűnik.

- Ó, a ravasz róka, hát már sehol sem lehetek biztonságban tőle? De mit szól, ha hazatér?

- Óvatosnak kell lennie, hiszen most már egy nála is ravaszabb róka van a nyomában. Mindenesetre kegyed csak zárkózzék be a szobájába! Ha dr. Roylott netán tettlegességre vetemedne, vagy bármiképpen bántalmazná önt, úgy elvisszük a nagynénjéhez Harrow-ba. De most ne vesztegessük tovább az időt, vezessen, kérem, a szobákhoz, amelyekről beszélt!

A mohás, szürke kőépület magas középső tömbjét úgy vette körbe a jobb és bal oldali szárny, mint a rák testét a két ollója. Az egyik szárny ablakai összetöredeztek, s be voltak deszkázva. A tető is félig beroskadt ezen a részen; a látvány lehangoló volt. A központi tömb már kissé jobban mutatott, de lakhatónak és viszonylag gondozottnak egyedül a jobb oldali szárny látszott, frissen mosott függönyeivel és a kéményekből az ég felé tekergő barátságos kék füstjével. Nyilván ezt a szárnyat lakta a Roylott család. Igaz, az épületszárny túlsó végén állványok borították a helyenként megbontott falat, de mesterembereknek nyoma sem látszott.

Holmes fel s alá járkált a nyíratlan, elhanyagolt pázsiton, és elmélyült figyelemmel vizsgálgatta az ablak alatti földsávot.

- Ez az ablak ugyebár azé a szobáé, amelyikben ön szokott aludni, kisasszony? A középső szoba a nővéréé, és a legszélső, rögtön a központi épületszárny mellett pedig dr. Roylotté?

- Pontosan így van, de én most a középső szobában alszom.

- Amíg az önét rendbe hozzák, ha jól értettem. Mellesleg szólva nem hiszem, hogy ezen a szárnyon égető szükség lett volna bármiféle felújításra.

- Nincs is. Ez az egész csak arra kellett, hogy engem kiköltöztessenek a szobámból.

- Á! Merész, de jogos feltevés. Nos, igazítson ki, ha tévedek, de ugyebár ennek a traktusnak a túlsó oldalán fut végig az a bizonyos keskeny folyosó, amelyből ezek a szobák nyílnak? Gondolom, azon az oldalon is vannak ablakok.

- Igen, de azok mind olyan keskenyek, hogy ember át nem férne rajtuk.

- Mivel mindketten kulcsra zárták éjszakánként a szobájuk ajtaját, arról az oldalról úgysem juthatott volna be senki. Megkérhetem, kisasszony, hogy fáradjon be abba a szobába, amelyben mostanában alszik, és csukja be az ablaktáblákat?

Stoner kisasszony úgy tett, ahogy a barátom kérte. Amíg a szobába ért, Holmes alaposan megvizsgálta a nyitott ablaktáblákat, majd miután a kisasszony belülről bereteszelte, Holmes erejét megfeszítve megpróbálta kívülről felfeszíteni a zsalut, de sikertelenül. Még egy résnyi hely sem volt, ahová egy kés pengéjét becsúsztatva talán fel lehetett volna tolni a vaspántokat. Ezután nagyítóval szemügyre vette a csuklós pántokat, de azok is tömör vasból készültek, és legfeljebb kirobbantani lehetett volna őket a falból.

- Hm! - mormogta Holmes, és gondterhelten simogatta az állát -, elméletem kétségkívül módosításra szorul. Ezeken az ablakokon ugyanis teremtett lélek nem juthat át, ha a táblák csukva vannak. De tartsunk terepszemlét odabent is, hátha úgy okosabbak leszünk!

Egy eldugott kis oldalajtó vezetett a fehérre meszelt folyosóra, ahonnan a három hálószoba nyílt. Holmes kijelentette, hogy a harmadik szoba nem érdekli, így azonnal a középsőbe mentünk, vagyis abba, amelyikben Stoner kisasszony újabban az éjszakáit töltötte, és amelyben szerencsétlen nővére örökre lehunyta a szemét. Otthonos kis szoba volt: a mennyezete viszonylag alacsony; nagy, nyitott kandalló állt az egyik falnál, ahogy ez már az ilyen régimódi vidéki kúriákban szokásos. Az egyik sarokban egy gesztenyebarna szekreter, a másikban keskeny ágy, fehér takaróval leborítva, az ablaktól balra kecses toalettasztalka. Ezeken kívül két nádfonatú szék képezte a szoba bútorzatát. Egyetlen szögletes Wilton-szőnyeg feküdt a szoba közepén. A padlót és a falakat barna, szúette tölgyfa burkolat fedte, amely fakó színéből és számtalan repedéséből ítélve már bizonyára történelmi kort érhetett meg. Holmes az egyik széket a sarokba húzta, leült, és hosszan, csöndben nézelődött. Minden parányi részletet feltérképezett magában.

- Kinél szól az a csengő? - szólalt meg végül, és az ágy mellett lógó vastag csengőzsinórra mutatott, amelynek a bojtja a párnán feküdt.

- A gazdasszonynak lehet csengetni vele.

- Ez nem olyan régi, mint a többi berendezési tárgy.

- Ó, igen, csak pár éve, hogy beszerelték.

- Gondolom, a nénje kívánságára?

- Nem emlékszem, hogy valaha is használta volna. Mi mindig magunkat szolgáltuk ki.

- Valóban! Miért is lenne szükség itt egy ilyen díszes csengőzsinórra? Ugye, most megbocsátja, ha közelebbről is megtekintem a szoba padlóját?

Arccal a padlóra vetette magát, kezében a nagyítólencsével, és fürgén előre-hátra kúszott, gondosan vizsgálgatva a padló legparányibb repedéseit. Ugyanezt elvégezte azután a falat borító faburkolattal is. Majd átment a szoba másik végében álló ágyhoz, hosszan elidőzött mellette, alaposan szemügyre vette, és a falon is sokáig legeltette a szemét. Végül megragadta a csengőzsinórt, és nagyot rántott rajta.

- De hisz ez süket! - kiáltott fel.

- Nem szól a csengő?

- Nem bizony! Sőt, nincs semmiféle drótja! Ez fölöttébb különös. Ha jól megfigyelik, láthatják, hogy ahhoz a kis kampóhoz kötötték, amely a szellőztető nyílása fölött van.

- De furcsa! Én sosem vettem ezt észre!

- Különös, nagyon különös! - morogta maga elé Holmes, és rántott még egyet a zsinóron. - De van még ennek a szobának néhány különlegessége. Példának okáért micsoda hóbortos kőművesmester lehet az, aki az egyik szobából a másikba vezeti a szellőzőnyílást, amikor ugyanennyi erővel a szabadba is vezethette volna?

- Nemrég szerelték be azt is - szólt a kisasszony.

- Majdnem ugyanakkor, amikor a csengőzsinórt, igaz? - kérdezte Holmes.

- Igen, akkoriban több új dolog került a házba.

- Mégpedig nem is akármilyen dolgok: csengő nélküli csengőzsinór és egy olyan szellőző, amely nem szellőztet! De kegyes engedelmével, kisasszony, most megtekintenénk a doktor úr szobáját!

Dr. Grimesby Roylott szobája nagyobb volt, mint a mostohalányáé, de a berendezése ugyanolyan szerény. Egy tábori ágy, egy keskeny polc megrakva - többségükben műszaki - könyvekkel, az ágy mellett egy karosszék, a falnál egyszerű támlás szék, egy kerek asztal és egy jókora páncélszekrény - első látásra ezek tűntek a belépő szemébe. Holmes komótosan körbesétált a szobán, és önfeledt érdeklődéssel vizsgálgatott minden részletet, semmi sem kerülte el a figyelmét.

- Ebben mi van? - kérdezte hirtelen, miközben megkopogtatta a páncélszekrény oldalát.

- A mostohaapám üzleti papírjai.

- Ó! Ön tehát látta már belülről is?

- Egyszer csupán, pár éve. Úgy emlékszem, akkor tele volt iratokkal.

- Nem lehet, hogy egy macska van odabenn?

- Ugyan már! Micsoda különös ötlet!

- Tényleg? Akkor ezt mivel magyarázza? - azzal egy tejjel teli tálkát emelt fel a páncélszekrény tetejéről.

- De hiszen nem tartunk macskát a háznál. Csak az a pávián van itt meg a párduc.

- Ja persze! Végtére is a párduc szintén macskaféle, csak éppen nagyobbacska. Épp ezért nem hiszem, hogy beérné ennyi tejecskével. De már csak egy dolog van, amire kíváncsi vagyok.

A támlás székhez lépett, lehajolt, és gondosan megvizsgálta az ülőkéjét.

- Köszönöm. Nekem ennyi elég - jelentette ki, miközben felemelkedett, és a nagyítólencsét a zsebébe csúsztatta.

- Hohó! De van itt még egy figyelemre méltó lelet! - A tárgy, ami barátomat ennyire izgalomba hozta, egy rövid nyelű kutyakorbács volt. Az ágy lábánál függött a falon. Érdekes módon azonban ennek a korbácsnak a végére hurkot kötöttek.

- Nos, Watsonom, maga mit gondol erről?

- Ez egy egészen közönséges kutyakorbács. Csak éppen azt nem értem, miért van rajta az a hurok.

- Mert így már nem is egészen közönséges, ugye? Jaj, teremtő Istenem, milyen gyarló és gonosz is a világ! S ha egy pallérozott elme tudását a bűn szolgálatába állítja, iszonyú dolgokat vihet véghez! Azt hiszem, idefenn eleget láttam, Stoner kisasszony, engedelmével most megtekinteném a parkot.

Még sosem láttam a barátom arcát ennyire feldúltnak, szemöldöke vonalát ily sötétnek, mint amikor most kiléptünk a házból. Csendben róttuk az utat, fel s alá a parkban, sem én, sem a kisasszony nem szóltunk, nehogy megzavarjuk őt gondolataiban. Vártuk, hogy merengéséből majd visszatér közénk.

- Csak arra kérem, kisasszony: kövesse pontosan az utasításaimat, ne térjen el azoktól semmiben! - szólalt meg hirtelen.

- Úgy teszek, ahogy ön kívánja.

- Nem tétovázhatunk tovább! Figyelmeztetem: az élete függhet attól, hogyan hajtja végre az utasításaimat!

- Biztosíthatom, uram, hogy a kezébe helyeztem sorsomat!

- Először is: szükséges, hogy a barátom és én az éjszakát az ön szobájában töltsük.

Stoner kisasszony és jómagam megrökönyödve bámultunk Holmesra.

- Igen, igen, jól hallották: ennek így kell lennie. Rögvest elmagyarázom, miért. Ha nem tévedek, az ott nem messze a falu fogadója.

- Igen, a Korona.

- Helyes. Rálátni onnan az ön ablakára?

- Hogyne, természetesen.

- Este, ha a mostohaapja hazatért, vonuljon mihamarabb vissza a jelenlegi szobájába, fejfájásra hivatkozva. Majd, amikor úgy hallja, hogy ő is nyugovóra tért, menjen az ablakhoz, húzza el a reteszt, nyissa ki a spalettát, és az égő lámpást tegye a párkányra. Ez lesz nekünk a jel. Aztán vegyen magához mindent, amire szüksége lehet, és halkan, ismétlem, nagyon halkan menjen át a saját szobájába, ahol azelőtt mindig aludt. Bár most ott nagy a felfordulás, egy éjszakát csak át tud vészelni baj nélkül.

- Hát hogyne, persze!

- A többi már a mi dolgunk.

- De mégis mit tesznek, az istenért?

- Megboldogult nővére szobájában töltjük az éjszakát, ahol az utóbbi napokban ön is aludt, hogy kideríthessük, mi okozhatja azt a furcsa zajt, amely megzavarta éjszakai nyugalmát.

- Úgy érzem, Mr. Holmes, ön már ismeri a titok nyitját - mondta Stoner kisasszony, és kezét esdeklőn Holmes karjára tette.

- Talán igen.

- Akkor, az isten szerelmére kérem, árulja el, hogyan halt meg az én Juliám!

- Szívesebben tenném ezt akkor, ha már határozottabb bizonyítékok vannak a birtokomban.

- Legalább azt mondja meg, helytálló-e a feltevésem, miszerint Juliát a váratlan ijedelem okozta sokk ölte meg?

- Nem, ezt nem hiszem. Szerintem sokkal kézzelfoghatóbb oka volt a halálának. De most, kedves kisasszony, el kell búcsúznunk öntől, mert ha a doktor váratlanul betoppan, és minket itt talál, a tervünk végleg meghiúsul, és utunk hiábavaló volt. Isten önnel, legyen bátor, és ha úgy tesz, ahogy mondtam, bízhat benne, hogy megóvjuk az életveszélytől, mert most az leselkedik önre!

Szerencsére nem volt semmi akadálya, hogy Holmes és jómagam kivegyünk egy lakosztályt a Korona fogadóban. A szobák az emeleten voltak, s az ablakunkból épp ráláttunk a fasorra meg a Stoke Moran-i kúria jobb oldali, lakott traktusára. Alkonyatkor láttuk, amint Grimesby Roylott hazahajt a kocsiján. Hatalmas termete mellett eltörpült a bakon ülő kocsis nyiszlett kis figurája. A fiú csak nehezen tudta kinyitni a nehéz kovácsoltvas kaput, amelyen túl a kúriához vezető fasor kezdődött. Már hallottuk is a doktor ordítozását, és láttuk, amint az indulattól szederjes arccal rázza öklét a szerencsétlen fickó felé. A kocsi tovahajtott végre, és nem sokkal ezután halvány fény villant a fák lombja között, amint a nappali szobában meggyújtották a lámpást.

- Nos, Watsonom - szólalt meg Holmes, ahogy ott üldögéltünk az egyre sűrűsödő alkonyi homályban -, nem tudom, jól tettem-e, hogy elhoztam magát ide ma este. Nincs kizárva, hogy veszélybe kerülünk.

- Rám mindig számíthat, barátom.

- Ezt jólesik hallanom. A jelenléte igen fontos nekem.

- Akkor pedig ne kételkedjék abban, hogy itt a helyem.

- Köszönöm, barátom, mélyen lekötelez!

- Veszélyt emlegetett az imént. Maga bizonyára olyat is látott a szobákban, amit én nem vettem észre. Ugye így van?

- Nem hinném, talán csak több dologra következtettem. De maga is látott mindent, amit én.

- Én semmi érdemlegeset nem vettem észre a csengőzsinóron kívül. De hogy az miféle célt szolgálhat, annak a megfejtése meghaladja képességeimet.

- A szellőztetőre tán csak emlékszik?

- Hogyne, de én nem látok semmi kivetnivalót vagy akár különlegeset abban, hogy a két szoba között legyen egy ilyen nyílás. Hisz olyan szűk, hogy még egy patkány is alig férne át rajta.

- Én már akkor tudtam, hogy a két szobának egymásba nyíló szellőztetője van, amikor még a színét sem láttuk Stoke Moran kies lankáinak.

- Ugyan már, Holmes!

- Pedig így van, barátom! Emlékszik, amikor Stoner kisasszony említette, hogy a nővére nem tudott elaludni, mert zavarta a doktor erős indiai szivarjának füstje? Ebből gyerekjáték volt kitalálni, hogy a két helyiség közt van valamiféle összeköttetés. De az is biztos volt, hogy csak alig észrevehető, kis nyílásról lehet szó, máskülönben feltűnt volna a helyi nyomozóknak a halottkém által elrendelt vizsgálat során. Mi következik ebből? Az, hogy az összeköttetés csakis egy szellőzőnyílás lehet.

- De miféle galibát okozhatna egy közönséges szellőzőnyílás?

- A dátumok közti véletlen egybeesés mindenesetre különös megvilágításba helyezi az ügyet. Csináltatnak egy új szellőztetőt, aztán felszereltetnek egy csengőzsinórt, majd a hölgy, aki épp abban a szobában fekszik az ágyban, meghal. Magának ez nem különös egybeesés?

- Én még most sem látok semmi összefüggést.

- Az ágyon sem vett észre semmi szokatlant?

- Nem én.

- A padlóhoz van erősítve. Mozdíthatatlan. Látott már maga padlóhoz szögelt ágyat valaha az életében?

- Nem hinném.

- A hölgy tehát nem változtathatta meg az ágya helyét. Azért, hogy az mindig ugyanolyan szögben helyezkedjék el a szellőztetőhöz, no meg a kötélhez képest. Igen, a kötélhez, mert hogy nem csengőzsinórnak készült, az egészen bizonyos.

- Holmes! - kiáltottam fel izgatottan -, most már magam is sejtem, mire céloz! Az utolsó percben érkeztünk, hogy megakadályozzunk egy mesterien kidolgozott és hátborzongatóan ördögi bűntényt!

- Jól mondja: mesteri és hátborzongató. Ha egy orvos a bűn útjára lép, király lesz a gyilkosok között. Mert hidegvérű és tanult. Palmer és Pritchard eddig legyőzhetetlennek tűnt a szakmában, de ez a sátáni alak túltesz rajtuk. Őszintén remélem, Watson, hogy mi viszont túlteszünk még rajta is. De lesz még elég borzalomban részünk, mire felvirrad a nap, úgyhogy azt javaslom, borítsunk most fátylat erre a szomorú ügyre, és egy pipa illatos dohány mellett fecsegjünk inkább vidámabb dolgokról.

Úgy kilencre járhatott az idő, amikor a fák közt átszűrődő fény kialudt, és a Roylott-kúria teljes sötétségbe borult. A következő két óra csendben, eseménytelenül telt el, majd hirtelen, pontban tizenegykor, fény villant az egyik ablakban.

- Ez nekünk szól! - mondta Holmes, és talpra ugrott -, a középső szobában lámpást gyújtottak!

Kifelé menet pár szóval elmagyarázta a fogadósnak, hogy egy kedves környékbeli ismerősünkhöz megyünk vizitbe ezen a kései órán, és meglehet, hogy ott is töltjük az éjszakát. Egy perccel később már kinn is voltunk a sötét országúton. Metsző szél vágott az arcunkba, és a csillagtalan éjszakában csak az a halványan pislákoló sárga kis fénysugár vezérelt baljós utunkon.

Nem volt nehéz bejutnunk a birtok területére, hiszen a parkot szegélyező magas kőfalon számos rés tátongott. A fák között osonva hamarosan kiértünk a ház előtt húzódó gyepre, és már éppen készültünk, hogy bemásszunk az ablakon, amikor a bokrok sűrűjéből váratlanul elénk pattant egy kis élőlény. Első látásra rút kis torzszülöttnek gondolta volna az ember. A hátára hemperedett, kalimpált a lábaival, majd ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, el is tűnt a sötétben.

- Magasságos ég! - suttogtam. - Maga is látta ezt, barátom? Holmes arckifejezéséből ítélve a látvány őt is éppúgy megdöbbentette, mint engem. Izgalmában úgy megszorította a csuklómat, hogy majdnem felszisszentem. De aztán halkan felnevetett, és a fülembe súgta: - Ne feledje, barátom, ez egy rendes háztartás. Itt még páviánt is tartanak. Hát persze! Teljesen kiment a fejemből, hogy a doktor milyen különös háziállatokat tart. A páviánon kívül még ott van a párduc is. Ki tudja, mikor ugrik az is a nyakunkba? Mit tagadjam, mélyen megkönnyebbültem, amikor Holmes példáját követve a cipőmmel a kezemben végre benn találtam magam a szobában. Barátom nesztelenül behajtotta a zsalukat, a lámpást az asztalra helyezte, és körbefuttatta tekintetét a szobán. Minden pontosan a helyén volt, ahogy a napvilágnál láttuk. Holmes lábujjhegyen odaóvatoskodott hozzám, és tölcsért formálva a kezéből, súgott valamit a fülembe, de annyira halkan, hogy én is alig hallottam a szavait: - A legcsekélyebb zaj is végzetes lehet a tervünkre nézve. - Bólintottam, jelezve, hogy értem, amit mond.

- El kell oltanom a lámpást, mert a szellőzőnyíláson átszűrődhet a fény.

Ismét bólintottam.

- El ne bóbiskoljon, mert örökre elalhat, ha nem vigyáz! A pisztolyát tartsa kéznél, ki tudja, nem lesz-e szükségünk rá. Én az ágy szélére ülök, maga pedig foglalja el azt a széket ott.

Elővettem a revolverem, és letettem magam elé az asztal sarkára. Holmes egy hosszú nádpálcát is hozott magával, amelyet most odafektetett az ágyra maga mellé. Egy doboz gyufát és egy szál gyertyát is odakészített. Ezután eloltotta a lámpást, majd sötétség borult a szobára.

Hogyan is feledhetném el azt a lidérces virrasztást? Néma csönd volt a szobában, még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Áthatolhatatlan volt a sötétség, én mégis jól tudtam, hogy pár lépésre tőlem ott ül Holmes, a várakozástól pattanásig feszült idegekkel, csakúgy, mint jómagam. A redőny mégoly parányi fénysugarat sem engedett be, tökéletes sötétségben várakoztunk. Odakint néha felrikoltott egy-egy éjjeli madár, egyszer meg közvetlenül az ablakunk alatt elnyújtott üvöltés hangzott fel, amiből megtudtuk, hogy a párduc éjszakai sétára indult a parkban. Távolról idehallatszott a falusi templom toronyórájának hangja, amely minden fertályórában jelezte az időt. Milyen hosszúnak tűntek ezek a negyedórák! Tizenkét óraütés, azután egy, kettő, végül három, és mi még mindig ott ültünk a sötétben, várva, hogy megtörténjék, aminek történnie kell.

És ekkor, egy röpke pillanatra, fény villant fel a szellőzőnyílás másik oldalán. A fény azonnal kialudt ugyan, de ott maradt az égő olaj és a felforrósodott fém nehéz szaga. A másik szobában valaki meggyújtott egy tolvajlámpást. Halk neszezés hallatszott, majd minden újból elcsendesült, habár a szag egyre erősebb lett. Jó fél óráig ültünk így feszülten fülelve. Akkor egyszer csak egy másik hangot hallottunk; halk, lágy sziszegést, mint amikor a teáskannából áramlik ki a gőz. Abban a minutumban, hogy ez felhangzott, Holmes felugrott az ágyról, gyertyát gyújtott, és a nádpálcával vadul csépelni kezdte a csengőzsinórt.

- Látja ezt, Watson? - üvöltötte. - Látja maga is? - Én bizony semmit sem láttam. Amikor Holmes meggyújtotta a gyertyát, halk és elnyújtott füttyszót hallottam, de a világosságtól elszokott szemem a hirtelen támadt fénybe belekáprázott, és így sajnos nem tudtam kivenni, mit csapkod Holmes a pálcájával olyan ádázul. Azt azonban jól láttam, hogy arca halottsápadt, s undort és rettegést tükröz. Végül abbahagyta a csapkodást, de a szemét nem vette le a szellőzőnyílásról. Ekkor az éjszaka dermedt csendjébe iszonyatos üvöltés hasított bele. Moccanni sem bírtam a rémülettől, ehhez hasonló hangot még soha nem hallottam. Az üvöltés egyre hangosabb lett; sikoltó fájdalom, nyüszítő félelem és tomboló düh keveredett benne. Később azt mesélték, hogy lenn a faluban, sőt még a távolabbi tanyákon is a legmélyebb álmukból riadtak fel az emberek erre a borzalmas kiáltásra. A jeges rémület minket is megdermesztett, csak álltunk ott szó nélkül, egymásra nézve, míg az utolsó hangfoszlányokat is elvitte a szél, és ismét jótékony csend borult a házra.

- Mit jelentsen ez, Holmes? - ziháltam.

- Csak annyit, hogy a játszmának vége - felelte ő -, s ki tudja, talán jobb is így. Fogja a pisztolyát, Watson, most átmegyünk a doktor szobájába.

Komor arccal meggyújtotta a lámpást, és kilépett a folyosóra. Én követtem. Kétszer megkopogtatta a doktor szobájának ajtaját, de válasz nem érkezett. Akkor lenyomta a kilincset, és belépett. Én a sarkában, kezemben a csőre töltött és kibiztosított pisztollyal.

Leírhatatlan látvány fogadott odabenn. Az asztalon egy tolvajlámpás állt, a fedele félig felhajtva, így a fénye élesen megvilágította a páncélszekrényt, melynek ajtaja nyitva állt. Az asztalnál egy széken ült dr. Grimesby Roylott, hosszú szürke hálóköntösben, mely szabadon hagyta meztelen bokáját és karmazsinszínű török papucsba bújtatott lábát. A térdén feküdt az a korbács, amelyet már korábban említettem. A fejét fölszegte, üres tekintete a mennyezetre szegeződött. A homloka körül egy különleges, sárga színű pánt volt, helyenként barna pettyekkel. Úgy tűnt, hogy ez a furcsa pánt szorosan simul a fejéhez. A doktor nem reagált a belépésünkre, nem szólt és nem is moccant.

- A pánt! A pettyes pánt! - suttogta Holmes.

Egy lépést előreléptem. Abban a pillanatban az a furcsa fejdísz megmozdult, és a doktor hajának bozontjából egyszeriben előtűnt egy undorító kígyó lapos, rombusz alakú feje és lüktető nyaka.

- Mocsári vipera! - kiáltott fel Holmes -, India legveszedelmesebb mérges kígyója! Nem kellett hozzá tíz másodperc, és végzett vele a harapása. Igaz a mondás, mely szerint aki kard által öl, kard által hal meg, s hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. De lökjük vissza ezt az ocsmány hüllőt a barlangjába, és siessünk Stoner kisasszonyhoz, mert neki most mielőbb biztos menedékre és nyugalomra van szüksége. Azután pedig haladéktalanul értesítjük a helyi rendőrséget a történtekről!

Miközben ezeket mondta, óvatosan lekapta a halott férfi térdéről a kutyakorbácsot, majd a hurkot ügyesen a kígyó nyakára dobta, és lassan lefejtette a doktor fejéről ezt a halálos "pántot". Aztán a karját mereven maga elé tartva a páncélszekrényhez vitte, behajította, majd abban a minutumban rá is csapta a páncélozott ajtót.


Ez tehát dr. Grimesby Roylott halálának igaz története. Elbeszélésem már így is túl hosszúra nyúlt, ezért nem fárasztom önöket annak ecsetelésével, hogyan közöltük a lesújtó hírt Roylott szerencsétlen mostohaleányával; miként kísértük el a reggeli vonattal szeretett nagynénjéhez Harrow-ba, és miként jutott az alapos, ámde hihetetlenül lassú hivatalos rendőri vizsgálat végül arra az eredményre, hogy a doktort végzetes baleset érte, amelyért egyedül ő a felelős, mivel óvatlanul játszadozott egyik veszedelmes háziállatával. Amit még az ügyről tudni illik és érdemes, azt Sherlock Holmes mondta el nekem másnap a vonaton, útban hazafelé.

- Először teljesen elhibázott elméletet állítottam föl - mondta -, ami megint csak azt bizonyítja, hogy sosem szabad hiányos adatokból kiindulni. A szerencsétlen sorsú Julia Stoner utolsó szavaiban említett "pettyes pánt", amely nyilván annak a furcsa látomásnak a leírása volt, mely a gyufa felvillanó fényénél hirtelen a szeme elé tárult, és a birtokon tanyázó vándorcigányok, akik, mint tudjuk, gyakran viselnek a fejükön vagy a nyakuk körül pettyes kendőt, vagy éppen pánttal díszítik a hajukat - nos, barátom, ez a két adat együtt elég volt ahhoz, hogy tévútra tereljen. Csupán az szól mentségemre, hogy azonnal átértékeltem a helyzetet, mihelyst a helyszínen világossá vált előttem, hogy bármiféle veszély fenyegette is az illető szoba lakóját, az semmiképp sem jöhetett az ablak vagy az ajtó felől. Ahogy már akkor is volt szerencsém említeni magának, barátom, a figyelmemet rögtön megragadta a szellőzőnyílás, no meg a csengőzsinór, amely az ágy mellett csüngött. Amint megtettem apró, ámde távolról sem jelentéktelen felfedezésem, miszerint a csengőzsinórhoz semmiféle csengő nem tartozik, és hogy az ágyat a padlóhoz erősítették, azon nyomban felébredt bennem a gyanú, hogy az a zsinór vagy kötél csupán arra szolgál, hogy a szellőzőnyíláson keresztül valami átkússzék ebbe a szobába, és a kötélen lecsúszva az ágyba jusson. Mi másra gondolhattam volna, mint egy kígyóra? Miután ezt összekapcsoltam azzal az adattal, miszerint a doktor előszeretettel veszi körül magát Indiából származó vadállatokkal, úgy éreztem, nem járhatok rossz nyomon. Kézenfekvőnek tűnt, hogy egy keleti gyógymódokban jártas, ravasz és könyörtelen ember olyan méreghez forduljon, melyet a halottkém vizsgálata aligha mutathat ki. Az ő szempontjából még az is a kígyóméreg mellett szólt, hogy az szinte azonnal hat. Halottkém legyen a talpán az is, aki észreveszi azt a két parányi pontocskát az áldozat testén, amelyből kiderülhetne, mi okozta a halálát. Azután a füttyszó is gondolkodóba ejtett. A kígyónak nyilván vissza kell térnie gazdájához, nehogy a kiszemelt áldozat a hajnali derengő fényben meglássa véletlenül. A doktor betanította a kígyót, nyilván a tányérkában lévő tej segítségével, hogy az füttyszóra azonnal térjen vissza hozzá. Az általa legmegfelelőbbnek vélt órában átdugta a viperát a szellőzőnyíláson, abban a tudatban, hogy az majd bizonyára lecsúszik a zsinóron, egyenesen be az ágyba. Abba nem lehetett biztos, hogy meg is marja az ott alvó embert, esetleg Julia esetében is egy héten át kísérletezett, de azt biztosra vehette, hogy a marásra előbb-utóbb sor kerül.

Mindezt már azelőtt tudtam, mielőtt a doktor szobájába betettem a lábam. Aztán megvizsgáltam a székét. Sárnyomok voltak rajta, tehát arra állt, hogy elérje a szellőzőnyílást. A páncélszekrény, a tejjel teli tányér és a hurokkal ellátott kutyakorbács eloszlatták utolsó kételyeimet is. Az a fémes hang, amelyet Stoner kisasszony hallott, nyilván akkor keletkezett, amikor a mostohaapja sietve rácsapta a páncélszekrény ajtaját annak borzalmas lakójára. Minekutána magamban így elrendeztem mindent, sürgősen megtettem a legszükségesebb lépéseket, hogy az ügyet minél előbb eljuttassam végkifejletéhez. Mihelyt meghallottam annak az undorító féregnek a sziszegését - amely bizonyára a maga figyelmét sem kerülte el, barátom - abban a pillanatban gyertyát gyújtottam és rátámadtam.

- És ezzel visszakergette a másik szobába a szellőzőn át.

- Sőt, mi több, fel is korbácsoltam támadó ösztönét a nádpálcám éles suhintásaival. Ezért támadta meg az első embert, aki az útjába akadt. Így, ha közvetve is, én vagyok felelős dr. Grimesby Roylott haláláért. De nem hinném, barátom, hogy ezért valaha is különösebben furdalna a lelkiismeret...


Takácsy Gizella fordítása

 

 

IX
A MÉRNÖK HÜVELYKUJJA

 

Sherlock Holmes barátommal való ismeretségünk hosszú évei során jómagam mindössze két furcsa esetre hívtam fel a figyelmét. Az egyik, Warburton ezredes őrültségének különös története, valóban méltó kihívást jelentett az éles elméjű és az apró részletek jelentőségét is belátó nyomozó számára. A másik, Mr. Hatherley hüvelykujjának esete, azonban drámai körülményei miatt olyannyira elütött a mindennapitól, hogy megörökítésre mindenképpen ez érdemesebb, még akkor is, ha barátomnak kevesebb alkalmat nyújtott ahhoz, hogy híres deduktív módszerét újfent megcsillogtathassa. E históriáról az újságok már nemegyszer beszámoltak, de a félhasábos, lényegre törő leírások korántsem tudják úgy felcsigázni az olvasó érdeklődését, mint amikor a rejtély részletei fokozatosan, lépésről lépésre bontakoznak ki, és így derül fény a teljes és megfellebbezhetetlen igazságra. Akkoriban az ügy körülményei olyan mély benyomást tettek rám, hogy az azóta eltelt két esztendő sem csökkenthette hatásukat.

A rendkívüli esemény, amelyet most közreadok, 1889 nyarán történt, nem sokkal házasságkötésem után, amikor az orvosi gyakorlathoz újra visszatértem. Elköltöztem Holmes Baker Street-i lakásából, de továbbra is rendszeresen látogattam barátomat.

Mi több, időnként sikerült rávennem, hogy szakítson különc szokásaival, s ő is látogasson meg minket. Egyre bővülő praxisomat a Paddington pályaudvar közelében folytattam, s így gyakorta kezeltem vasúti tisztviselőket is. Közöttük akadt egy pályaőr is, akit fájdalmas és elhúzódó betegségéből sikeresen ki tudtam gyógyítani. Ezért, ha csak tehette, fennen hirdette hozzáértésemet, és az útjába kerülő rászorulókat mindig hozzám küldte.

Egyik reggel, valamivel hét óra előtt, a szobalány kopogtatására ébredtem. Bejelentette, hogy két férfi a Paddington pályaudvarról vár rám a rendelőben. Tapasztalatból tudván, hogy a vasúti balesetek gyakorta súlyosak, azonnal magamra kaptam a ruhám, és siettem lefelé a lépcsőn. Amikor leértem, régi szövetségesem, a pályaőr lépett ki a rendelőből, s aggályosan csukta be maga mögött az ajtót.

- Ott van benn - suttogta, s ujjával a háta mögé bökött. - Már nincs vele baj.

- De hát miről van szó? - kérdeztem kissé meglepetten, mert úgy viselkedett, mintha valami különös állatot hagyott volna ketrecbe zárva a rendelőben.

- Új páciens - suttogta. - Úgy gondoltam, jobb, ha magam hozom ide, nehogy útközben megszökjön. Ott van bent, biztonságban. Nekem viszont mennem kell, doktor úr, nekem is megvan a magam dolga, épp, mint önnek. - Azzal már ott se volt a derék betegközvetítő, még arra sem hagyott időt, hogy köszönetet mondjak neki.

Beléptem a rendelőbe. Egy férfi ült az asztalnál. Egyszerű kockás tweedöltönyt viselt, s bolyhos szövetsapkáját könyveimre tette. Egyik kezét zsebkendőbe csavarta, amelyet már jócskán átitatott a vér. A férfias küllemű fiatalember alig lehetett több huszonöt évesnél. Sápadt arca azonban különös feldúltságról árulkodott, amelyen csak minden erejét megfeszítve tudott úrrá lenni.

- Bocsánatot kérek, doktor úr, hogy ilyen korán zavarom - mondta. - Ám súlyos baleset ért az éjszaka. Most reggel érkeztem meg vonattal a Paddington pályaudvarra, és rögvest orvos után érdeklődtem, mire az a jóravaló ember idekísért önhöz. A névjegyemet átadtam a szobalánynak, de úgy látom, a komódon felejtette.

Rápillantottam a kártyára. "Mr. Victor Hatherley, hidraulikus mérnök, Victoria Street 16A (III. emelet)." Tehát ez volt a neve, foglalkozása és lakhelye az én reggeli látogatómnak.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattam - szóltam én, és leültem a karosszékembe. - Ha jól értem, éjszaka utazott ide, ami már önmagában is meglehetősen egyhangú foglalatosság.

- Hát, doktor úr, az éjszakám minden volt, csak egyhangú nem - vágott közbe, és nevetni kezdett. Mikor már torkaszakadtából hahotázott, úgy, hogy egész teste beleremegett, medikusi ösztönöm föllázadt e természetellenes kacaj miatt.

- Hagyja abba! - ripakodtam rá. - Uralkodjék magán! - s közben vizet töltöttem a kancsóból.

Mindhiába. Olyan hisztérikus rohamba esett, aminőbe csak erős jellemek szoktak, ha mély válságon mennek keresztül. Ám hamarosan magához tért, kimerülten és egészen elvörösödve.

- Nevetségessé teszem magam.

- Dehogyis! Igya csak ezt meg! - Egy kis konyakot is töltöttem a vízbe, amelytől arca kezdte visszanyerni természetes színét.

- Most már jobb - mondta. - Akkor, doktor úr, kérem, nézze meg a hüvelykujjamat, pontosabban annak helyét.

Zsebkendőjét kibontva felém tartotta a kezét. Még az én edzett idegeim is beleremegtek a látványba. Ott feszült a négy kinyújtott ujj mellett egy elborzasztó, vörös, szivacsos felület: a hüvelykujj helye. Gyökerestül téphették ki vagy szakították le.

- Te jó ég! - kiáltottam. - Micsoda rettenetes sérülés! Rengeteg vért veszíthetett.

- Igen. Sokat. El is ájultam, amikor történt, s azt hiszem, elég sokáig fekhettem eszméletlenül. Amikor aztán magamhoz tértem, láttam, hogy még mindig vérzik, és erre erősen elkötöttem a csuklómat a zsebkendőmmel, és egy gally segítségével még jobban elszorítottam.

- Kiváló! Önből kitűnő sebész lett volna.

- A hidraulika tárgykörébe tartozik ez is, így aztán otthonosan mozgok az ilyen kérdésben.

- Ezt egy igen súlyos és éles tárggyal tehették - mondtam a sérülést vizsgálva.

- Egy hentesbárddal - válaszolta.

- Gondolom, baleset?

- Szó sincs róla.

- Csak nem gyilkos szándékkal támadták meg?

- De még mennyire!

- De hát ez borzasztó, uram!

A sebet szivaccsal lemostam, majd vászontépéssel bekötöttem, és végül karbolos pólyába bugyoláltam. Betegem egyetlen pisszenést sem hallatott a kezelés közben, pedig láttam, hogy fájdalmában többször is az ajkába harap.

- Na, jobban érzi magát? - kérdeztem, amikor elkészültem.

- Remekül! A konyak és a sebkezelés hatására, doktor úr, valósággal újjászülettem. Nagyon elgyengültem, tudja, sok mindent kellett átélnem az éjszaka.

- Talán jobb, ha most nem beszél róla, nehogy túlzottan felizgassa magát!

- Most már nem izgat föl annyira. Így is el kell mondanom még a rendőrségen. Csak magunk közt szólva, hogyha nem lenne az ujjam helye, aligha hinnék el különös történetemet, mert mással nem tudom alátámasztani. S ha netán hinnének is nekem, nem hiszem, hogy bizonyítékok híján igazságot szolgáltatnak nekem.

- Nahát - kiáltottam fel -, ha rejtélyére tényleg keresi a megoldást, bizton ajánlhatom Sherlock Holmes barátomat, még mielőtt a rendőrséget értesítené!

- Erről az úrról már hallottam - válaszolta vendégem -, és csak boldog lehetnék, ha vállalná az ügyemet, bár előbb-utóbb a rendőrséget is értesítenem kell. Megkérhetném, hogy beajánljon hozzá?

- Ennél jóval többet is, mert magam viszem el hozzá.

- Végtelenül lekötelez, doktor úr!

- Kocsit hívatunk, és nyomban indulunk. Éppen időben érünk oda ahhoz, hogy vele együtt reggelizzünk. Elég erősnek érzi magát a kocsikázáshoz?

- Hogyne, doktor úr! Addig úgysem nyugszom, amíg el nem mondhatom a történetemet.

- Akkor hívatom is az inassal a kocsit. Egy pillanat múlva itt vagyok! - Fölszaladtam az emeletre, és röviden elmeséltem feleségemnek, mi történt. Alig néhány perc múlva már a konflisban ültünk új ismerősömmel, és a Baker Street irányába hajtottunk.

Amint az várható volt, Sherlock Holmes köntösében fel s alá járkálva a Times hirdetéseit böngészte. Közben reggeli előtti pipáját pöfékelte, amelynek töltelékét az előző nap adagjából visszamaradt diribdarabokból aprólékosan gyűjtötte egybe és szárította meg a kandalló párkányán. A tőle megszokott kedélyes közvetlenséggel fogadott bennünket. Nekünk is rendelt szalonnás rántottát, s együtt bőségesen megreggeliztünk. Az étkezés befejeztével ismerősünket a kanapéra fektette, és vánkost tett a feje alá, egy kancsó vizet és brandyt pedig a keze ügyébe.

- Világos, hogy esete egyáltalán nem a mindennapiak közé tartozik, Mr. Hatherley - szólt Sherlock Holmes. - Kérem, dőljön el a heverőn, és érezze magát otthon! Mondjon el nekünk mindent, amit csak tud, de ha elfáradna, nyugodtan szakítsa félbe, és igyék egy kis szíverősítőt!

- Köszönöm, uram - válaszolta betegem -, de mintha kicseréltek volna, mióta a doktor úr bekötötte a kezem, s az ön reggelije csak tetézte e tökéletes kúrát. Drága idejét nem óhajtom feleslegesen pazarolni, s így hozzá is fogok különös élményeim elbeszéléséhez.

Holmes hatalmas karosszékébe telepedett, hogy megszokott fáradt és bágyadt tekintetével álcázza mohó érdeklődését. Én vele szemben foglaltam helyet, s néma csendben hallgattuk vendégünk történetének furcsa részleteit.

- Tudniok kell - kezdte elbeszélését -, hogy árva gyerek vagyok, nőtlen, és egyedül élek londoni otthonomban. Hidraulikus mérnök vagyok, és számottevő szakmai tapasztalatra tettem szert hétéves gyakorlatom során a jónevű greenwichi Venner és Matheson cégnél. Két évvel ezelőtt töltöttem le gyakornoki időmet, és minthogy megboldogult apámtól kisebb tőkét örököltem, úgy döntöttem, saját vállalkozásba fogok, és irodát nyitok a Victoria Streeten.

Gondolom, önök előtt is nyilvánvaló, micsoda próbatételt jelentenek az első önálló vállalkozás kezdeti lépései. Számomra különösen az volt. A két év során mindössze háromszor kértek fel tanácsadásra, és egyetlenegyszer bíztak meg egy kisebb munkával. A két év összes bevétele nem volt több, mint huszonhét font és tíz shilling. Két esztendeje minden áldott nap, reggel kilenctől délután négyig várok és csak várok az odúmban, és végső elkeseredésemben már az a gondolatom támadt, hogy irodámat fölszámolom.

Tegnap azonban, éppen amikor indulni készültem hazafelé, belépett hozzám a segédem, és bejelentette, hogy egy úr vár rám üzleti ügyben, majd átadott egy névjegykártyát, amelyen a Lysander Stark ezredes név állt. Alig lépett ki a szobámból a segédem, már ott is termett az ezredes, ez a középtermetűnél magasabb, rendkívül sovány férfi. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még ennyire szikár embert. Arcából hegyesszögben meredt elő az orra, bőre pedig feszesen tapadt arccsontjára. Ám soványsága természetes habitusának tűnt, s nem betegség következményének, ugyanis szeme csillogott, mozgása fürge volt, fellépése határozott. Egyszerűen, de rendesen öltözött, és úgy vélem, inkább a negyvenhez állt közelebb, mint a harminchoz.

"Mr. Hatherley!" - szólt az ezredes. - "Az ön nevét ajánlották, mivel nemcsak hogy kiváló szakember, de a diszkrécióra és titoktartásra is képes."

A dicsérő szavak hallatán, amint azt minden kezdő fiatalember tenné, meghajtottam a fejem. "Megkérdezhetem, uram, kitől kaptam ilyen jó ajánlást?" - kérdeztem.

"Talán jobb lenne, ha ezt most nem mondanám meg, de ugyanezen forrásból tudom, hogy ön árva, és agglegényként él egyedül Londonban."

"Pontosan" - válaszoltam. - "Azt azonban nem tudom, hogyan is függ ez össze a szakmai kvalitásommal. Úgy értem, üzleti ügyben keresett fel."

"Így igaz. És látni is fogja, hogy mindaz, amit csak mondok, összefügg ezzel. Szakmai megbízatásom volna az ön számára, de feltételem a teljes titoktartás, az abszolút titoktartás. Gondolom, megérti, hogy ezt inkább várhatjuk el attól, aki egyedül él, nem pedig családi körben."

"Ha titoktartást ígérek" - válaszoltam -, "akkor bizonyos lehet benne, hogy meg is tartom."

Miközben beszéltem, határozottan a szemembe nézett, de olyan bizalmatlanul, amit még soha nem tapasztaltam.

"Tehát megígéri?" - kérdezte végül.

"Meg."

"Maximális és teljes hallgatás a munka előtt, alatt és után? Nem tesz sem szóban, sem írásban utalást ügyünkre?"

"Hiszen már a szavamat adtam rá."

"Nagyon helyes!" - kiáltotta, hirtelen felpattant, mint a villám, átrobogott a szobán, s felrántotta az ajtót. A folyosó üresen tátongott.

"Ez rendben volna" - mondta visszafelé jövet. - "Tudja, a segédek gyakran kíváncsiak feletteseik ügyleteire. Úgy látom, nyugodtan beszélhetünk" - ezzel közelebb húzta a székét, és újra bizalmatlanul méregetni kezdett.

Kezdtem ellenszenvesnek találni, sőt talán még félelmetesnek is e csont és bőr ember furcsa viselkedését. Még az ügyfél elvesztésétől való rettegésem sem tántorított el attól, hogy kimutassam türelmetlenségemet.

"Uram, kérem, mondja el végre, mi járatban van itt nálam" - szóltam - "mert az időm drága." Bocsássanak meg ezért az utolsó mondatért, de mégis kijött a számon.

"Ötven guinea fizetség megfelelne egy éjszakányi munkáért?" - kérdezte.

"Hogyne. Tökéletesen."

"Egy éjszakányit mondottam, de tulajdonképpen csak egy órányiról lenne szó. Egyszerűen egy elromlott hidraulikus présről kellene szakvéleményt mondania. Önnek csak a hibát kellene megtalálnia, a szerelést már mi magunk végeznénk el. Mit szól a megbízatáshoz?"

"A munka könnyűnek, a fizetség annál busásabbnak ígérkezik."

"Ez így is van. Azt szeretnénk, ha ma este az utolsó vonattal jönne."

"De hová?"

"Eyfordba, Berkshire grófságba. Kicsiny falu Oxfordshire határán, hét mérföldre Readingtől. A Paddingtonról indul egy vonat, amely negyed tizenkettőre van ott."

"Rendben."

"Kocsival várom majd az állomáson."

"Ezek szerint messze van a hely a várostól?"

"Igen, vagy hét mérföldnyire."

"Akkor éjfél előtt nemigen érünk oda. S gondolom, vonat már akkor nem lesz visszafelé, így ott kell töltenem az éjszakát."

"Igen, de könnyűszerrel el tudjuk önt is helyezni."

"Akkor is, nem lehetne ezt a feladatot valamivel alkalmasabb időpontra halasztani?"

"Nekünk az a legalkalmasabb, ha ilyen kései órában jön. Éppen e kellemetlenségek miatt fizetünk önnek olyan összeget, amely szakmája legnagyobbjainak járna csak, s nem egy ismeretlen kezdőnek. Persze, ha vissza akar lépni az üzlettől, most még nyugodtan megteheti."

Az ötven guinea-re gondoltam, hogy milyen jól járnék most vele.

"Nem lépek vissza" - válaszoltam. - "Boldogan teljesítem az óhaját, csak szeretném pontosabban tudni, mit is kíván tőlem."

"Ez így is van rendjén. Természetes, hogy titoktartási igényünk fölkeltette a kíváncsiságát. Nem kívánhatom, hogy olyan munkát vállaljon, amelynek részleteit nem ismeri. Biztos benne, hogy nem hallgatózik itt senki?"

"Teljesen biztos."

"A következőképpen áll tehát a dolog. Nyilván tudja, milyen értékes ásvány a bentonit, s hogy Angliában milyen ritkán fordul elő."

"Hallottam már róla."

"Nemrégiben kicsiny birtokot vásároltam, alig tíz mérföldre Readingtől. Nagy szerencsémre ebből az anyagból találtam lerakódást az egyik legelőmön. Amikor azonban tüzetesebben megvizsgáltam, kiderült, hogy az én leletem viszonylag kicsi, s hogy két nagyobb lelőhelyet köt össze, ám ezek szomszédaim birtokán vannak, az enyémtől jobbra és balra. A jóemberek persze egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy micsoda aranybányához hasonló kincs van a tulajdonukban. Természetesen az kellett volna, hogy fel tudjam vásárolni a birtokaikat, még mielőtt maguk is rájönnek értékükre. Sajnos, ehhez nem volt elég pénzem. Viszont beavattam néhány barátomat a dologba, és ők azt javallották, hogy titkon kezdjem meg az én kis lelőhelyem kitermelését, s az így befolyó jövedelemből már meg tudnám vásárolni a környező birtokokat. S ezt már egy ideje csináljuk is, és munkánk könnyebbítésére beállítottunk egy hidraulikus prést. Ez az a prés, ami most elromlott, s amelyről tanácsát kérjük. Titkunkat persze féltékenyen őrizzük, mert ha kiderülne, hogy mihozzánk hidraulikus mérnökök járnak, akkor megindulna a kérdések áradata, nyomban kitudódna, milyen kincset rejt a föld, és így el is búcsúzhatnánk nagy terveinktől. Ezért kértem, adja a szavát, hogy a titkot megtartja, és egyetlen embernek sem említi, hogy ma éjjel Eyfordba utazik. Remélem, sikerült világosan elmondanom mindent."

"Tökéletesen, uram" - válaszoltam. - "Csak azt az egyet nem értem, mire használhatnak egy hidraulikus prést, amikor tudtommal a bentonitot úgy bányásszák, mint az egyszerű sódert: kiássák."

"Á, á" - válaszolta fölényesen mosolyogva -, "mi saját módszert dolgoztunk ki. Az anyagot téglákba préseljük, hogy ily módon ne lássék, mi az, amit szállítunk. De hát ez pusztán részletkérdés. Mr. Hatherley, önt én teljes mértékben bizalmamba fogadtam, láthatja, megbízom önben." Majd felállt, és így búcsúzott: "Akkor negyed tizenkettőkor várom Eyfordban."

"Ott leszek."

"Egy szót sem az egészről!" - mondta, és még egyszer végigmért bizalmatlan tekintetével, majd hideg, nedves kezével megszorította markomat, és kirobogott az irodámból.

Amikor higgadtan végiggondolhattam hirtelen jött megbízatásomat, igencsak meg voltam lepve, amint azt gondolhatják is. Egyrészt örültem, mivelhogy legalább a tízszeresét kapom annak, amit igazából kérhettem volna egy ilyen feladatért. S az sem tűnt lehetetlennek, hogy a munkám magával von újabb megbízatásokat. Másrészt viszont megbízóm arca és modora nem tett rám jó benyomást, s meséje a bentonitról semmiképpen sem tűnt elegendő oknak ahhoz, hogy éjszaka utazzam oda, mint ahogy nem indokolta eléggé aggályos titkolózását sem. Mindazonáltal, félelmeimet félretéve, jól megvacsoráztam, majd kihajtattam a Paddingtonra. Útnak indultam tehát ígéretem szerint, egy léleknek sem szóltam semmit.

Readingnél nemcsak át kellett szállnom, hanem még át kellett mennem a másik állomásra is. Szerencsére elértem az utolsó eyfordi vonatot, és tizenegy után meg is érkeztem a homályosan kivilágított kicsiny állomásra. Egyedüli utasként szálltam le a vonatról, s a peronon csak egy álmos hordár ácsorgott a lámpásával. Ahogy kiléptem az állomás épületéből, a túloldalon a sötétben megláttam reggeli ismerősömet. Szó nélkül karon fogott, és sietve betuszkolt a konflisba, melynek ajtaja már nyitva állt. Mindkét oldalon felhúzta az ablakot, kopogtatott, hogy induljunk, és már mentünk is, olyan sebesen, ahogyan csak bírta a ló.

- Egy ló? - vágott közbe Holmes.

- Igen. Csak egy.

- Látta a színét?

- Hogyne, a kocsilámpa fényénél. Pej ló volt.

- Fáradtnak vagy frissnek látszott?

- Friss volt és tüzes.

- Köszönöm, és elnézést, hogy közbevágtam. Kérem, folytassa! Elbeszélése igen lebilincselő.

- Tehát elindultunk, s legalább egy órát utaztunk. Lysander Stark ezredes azt mondta, hogy a távolság csak hét mérföld, de a sebességből arra következtettem, hogy legalább tizenkettőt tettünk meg. Az úton végig csendben ült mellettem, s többször észrevettem, hogy engem figyel feszülten. Nagyon rosszak arrafelé az utak, a kocsi rettenetesen rázott és dobált. A kocsi ablaka tejüvegből volt, s így hiába próbáltam kinézni, nem láttam mást, mint egy-egy elsuhanó fényt mellettünk. Egyszer-kétszer bátorkodtam valami megjegyzést tenni, hogy megtörjem az út egyhangúságát, de az ezredes kurta válaszaival belém fojtotta a beszélgethetnéket. Nagy sokára vége szakadt a rázós útnak, és éreztem, hogy puha sóderen hajtunk, majd hamarosan meg is állt a kocsi. Lysander Stark ezredes kiszállt, én meg a nyomában. Azonnal betessékelt a verandára, majd be a ház előszobájába. A konflisból majdhogynem egyenest a házba léptünk, s így még egy pillantással sem tudtam szemügyre venni az épületet kívülről. Alighogy beléptünk, az ajtó be is vágódott mögöttünk, s hallottam az elhajtó kocsi kerekeinek zörgését a sóderen. Vaksötét volt a házban, s az ezredes botorkálva és magában motyogva keresgélt gyufát. Ekkor a folyosó túlsó végén váratlanul kinyílt egy ajtó. Az egyre növekvő fénycsíkban aztán megjelent egy hölgy. A feje fölött lámpát tartott a kezében, s felénk meresztette a szemét. Láttam, hogy csinos, és a fényben felcsillanó ruhájáról meg tudtam állapítani, hogy drága anyagból készítették. Idegen nyelven szólalt meg, de a hanghordozásából megértettem, hogy kérdez valamit. Útitársam egy félszavas választ dörmögött, mire a hölgy ijedtében majdnem kiejtette kezéből a lámpást. Stark ezredes odalépett hozzá, és a fülébe súgva valamit, visszatessékelte a szobába, ahonnan jött, majd visszalépett hozzám. Most már az ő kezében volt a lámpa.

"Lenne olyan kedves és várna itt néhány percet?" - kérdezte, majd kinyitott egy másik ajtót. Egyszerűen berendezett, csöndes kis szoba volt. Középen, az asztalon német könyvek hevertek. Az ezredes az ajtó mellé egy harmóniumra tette a lámpát. "Egy pillanat, máris jövök!" - azzal eltűnt a sötétben.

A könyvekről, noha nem tudok németül, megállapítottam, hogy kettő természettudományos értekezés, a többi pedig verseskötet.

Ekkor az ablakhoz mentem, gondoltam, kinézek a tájra, ám az ablakot kívülről kemény tölgyspaletta zárta, amelyet kinyitni nem tudtam. Ritka nagy csend honolt a házban. Egyetlen nagy falióra ketyegett valahol a folyosón: semmi más zajt vagy hangot nem lehetett hallani. Homályos, kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. Kik ezek a németek? Mit művelnek itt ezen az isten háta mögötti helyen? Egyáltalán, miféle ház ez? Vagy tíz mérföldre lehettem Readingtől, ennyit tudtam összesen. Hogy aztán északra vagy délre, keletre vagy nyugatra, arról már fogalmam sem volt. Éppenséggel az sem volt elképzelhetetlen, hogy Readingtől tíz mérföldes körzeten belül van más nagyobb város is, s akkor már nem is biztos, hogy olyan eldugott helyen vagyok. Bár a hatalmas csönd a vidék mellett szólt. Elkezdtem fel s alá járkálni a szobában, és dúdolgatva próbáltam magamba lelket verni, s közben úgy éreztem, igazán megszolgálom azt az ötven guinea-t.

A nagy csöndet minden előzetes hang nélkül, hirtelen megtörte az ajtó lassú nyílása. Az iménti hölgy állt a bejáratban. Lámpám fénye kirajzolta izgatott és szép arcát az előszoba sötétjének hátterére. Azt első pillantásra is láthattam, hogy szinte beteg a félelemtől, és ettől aztán rajtam is végigfutott a rettenet. Ujját a szájához emelve figyelmeztetett, maradjak csendben, majd tört angolsággal néhány szót vetett felém, és közben mindig hátra-hátratekintett a folyosó sötétségébe, mint egy rémült ló.

"Én elmennék" - szólt, s igyekezett nyugodt maradni. - "Elmennék. Nem szabad itt maradni. Itt semmi jót nem tehet."

"De asszonyom" - válaszoltam -, "még nem végeztem el azt, amiért jöttem. Addig nem mehetek el, amíg nem néztem meg a gépet."

"Nem érdemes várni" - folytatta a hölgy. - "Az ajtón kimehet, nem akadályoz senki." Majd látva, hogy csak mosolygok, és rázom a fejem, elveszítette eddigi önuralmát, és két kezét összekulcsolva odalépett hozzám. "Az isten szerelmére!" - suttogta. - "Menjen innen, amíg nem késő!"

Természetemnél fogva csökönyös vagyok, s ha akadályt látok, még inkább felveszem a kihívást. Meg aztán az ötven guinea fizetség a fárasztó utazásért és a hátralévő kellemetlen éjszakáért mind kárba vesszen? Miért bújnék ki a feladat alól?

Ez a szerencsétlen nő, amennyire tudhatom, lehet akár bolond is. Bár fellépése jobban felkavart, mint ahogy be mertem magamnak vallani, határozottan ráztam továbbra is a fejem, és kijelentettem, hogy maradok. Éppen újra rimánkodni kezdett volna, amikor fölöttünk becsapódott egy ajtó, és gyors léptek zaját hallottuk a lépcső felől. Egy pillanatig hallgatózott, majd kezét lemondóan az égnek emelte, s eltűnt a sötétben, éppoly nesztelenül, mint ahogy jött.

Lysander Stark ezredes lépett be a szobába egy alacsony, köpcös emberrel az oldalán, akinek vaskos tokáját oldalszakáll rejtette. Mr. Fergusonként mutatta be nekem az ezredes.

"Ő a titkárom és ügyvivőm" - mondta. - "Mellesleg az volt a benyomásom, hogy én ezt az ajtót becsuktam. Attól tartok, így huzatos volt egy kicsit."

"Nem, nem, épp ellenkezőleg! Én magam nyitottam ki, mert túlságosan nyomasztónak éreztem a szoba levegőjét."

Rám nézett a már megszokott bizalmatlan tekintetével, s így szólt: "Akkor talán lássunk munkához. Mr. Ferguson és én felkísérjük a géphez."

"Akkor felteszem a kalapom."

"Nem szükséges. Bent maradunk a házban."

"Csak nem azt akarja mondani, hogy a házban ássák ki a bentonitot?"

"Nem, dehogy. Csak itt préseljük. De ezzel ne törődjön. Csak annyit kérünk, hogy nézze meg a gépet, és mondja meg, mi a baja."

Együtt mentünk föl az emeletre, elöl az ezredes a lámpával, mögötte a kövér ügyvivő, aztán én. Egy régi ház útvesztőjében jártunk: folyosókon, járatokban, keskeny és kanyargó lépcsőkön, alacsony ajtók mellett, amelyeknek küszöbét már jócskán kikoptatta a használók megannyi nemzedéke. Szőnyeg sehol sem volt, s az emeleten egy fia bútort sem láttam. A falakról mállott a vakolat, s itt-ott zöld és egészségtelen foltokban ütött át a nedvesség. Próbáltam olyan közönyösnek látszani, amennyire csak tudtam, de a hölgy figyelmeztetése sehogy sem ment ki a fejemből. Így aztán éberen figyeltem kísérőimet. Ferguson mogorva, csendes ember benyomását keltette, és néhány szavából azt vettem ki, hogy ő legalább valóban angol.

Lysander Stark ezredes végre megállt egy alacsony ajtónál, s kulcsával ki is nyitotta. Parányi, négyszögletes szoba tárult fel, amelybe hárman egyszerre nemigen férhettünk volna be. Ferguson kint maradt, és az ezredes betessékelt.

"Tulajdonképpen" - szólt Stark - "most benn vagyunk magában a hidraulikus présben, s fölöttébb kellemetlen volna, ha valaki beindítaná. E kis kamra plafonja voltaképpen a dugattyú alja, amely sok száz tonna erővel ereszkedik le a vaspadlózatra. A falon kívül helyezkednek el a vízoszlopok, amelyek átviszik az erőt, és megsokszorozzák, de hát ezt önnek ugyebár fölösleges is magyaráznom. A gép tulajdonképpen működik, de csak nehézkesen, akadozik, és erejéből is veszített. Vizsgálja csak át, s mondja meg, hogyan igazíthatjuk ki a hibát!"

Elvettem az ezredestől a lámpát, és alaposan megvizsgáltam a szerkezetet. Valóban hatalmas volt, és óriási erővel lehetett vele préselni. Ahogy azonban kimentem, és lenyomtam az indítókarokat, a sziszegő hangból rögvest megállapítottam, hogy valahol ereszt, aminek következtében a víz visszafolyhatott az egyik hengerbe. Kiderült, hogy az egyik nyomókar fejének gumitömítése tönkrement, és így nem zárt kellőképpen. Egyértelműen ez okozta az energiacsökkenést, amint ezt elmagyaráztam kísérőimnek is, akik figyelmesen hallgattak, és gyakorlati kérdéseket tettek föl a hiba kijavításával kapcsolatban. Mikor mindent elmagyaráztam nekik, visszamentem a préskamrába, és még egyszer alaposan szemügyre vettem, hogy most már saját kíváncsiságomat is kielégítsem. Első pillantásra is nyilvánvalónak tűnt, hogy a bentonithistória nem lehet igaz, hiszen abszurd föltételezés, hogy egy ilyen hatalmas erejű gépet ilyen gyermeteg feladatra terveztek volna. Falai fából voltak, a padlózata pedig vasból, és amikor ezt is megvizsgáltam, fémlerakódást fedeztem föl rajta. Ahogy leguggolva elkezdtem kapargatni a lerakódást, hogy lássam, mi is az, elfojtott német kiáltást hallottam, és felnézve megláttam az ezredes sovány arcát, amint rám bámul.

"Mit keres ott?" - kérdezte.

Mérges voltam, hogy így be akartak csapni azzal a kitalált bentonitmesével. "A bentonitját csodálom, ezredes úr" - válaszoltam. - "Bizonyára hasznosabb tanácsokkal tudnám ellátni, ha ismerném a gép valódi rendeltetését."

Alighogy kiejtettem e szavakat, máris megbántam meggondolatlanságomat. Arca még inkább megfeszült, és szeme villogni kezdett.

"No jó" - szólalt meg. - "Mindent meg fog tudni erről a gépről." Ezzel hátralépett, rám vágta az ajtót, s kívülről elfordította a zárban a kulcsot. Odaugrottam az ajtóhoz, de túl erős volt ahhoz, hogysem ki tudtam volna rántani vagy rúgni.

"Hé! Hé!" - ordítottam. - "Ezredes úr, nyissa ki! Nyissa ki!"

A hirtelen támadt csendben olyan hangot hallottam, amitől a szívem egyből a torkomba ugrott. Az indítókar kattant, s már sziszegett is az eresztőhenger. Az ezredes beindította a gépet! A lámpa még most is ott állt a padlón, ahová tettem. Fényénél jól láttam, hogy a prés ereszkedik lefelé, lassan, meg-megakadva, de nagyon is jól tudtam, hogy olyan hatalmas erővel, amely perceken belül alaktalan masszává présel engem. Ordítva ugrottam az ajtónak, a körmömmel estem a zárnak. Könyörögtem az ezredesnek, hogy engedjen ki, de a karok könyörtelen kattogása elnyomta minden kiáltásomat. A prés már csak egy-két lábnyira járt a fejem fölött, és ha felnyúltam, érezhettem kemény és durva felületét. Ekkor végigvillant az agyamban, hogy az, hogy halálom mennyire lesz fájdalmas, nagyban függ attól, milyen testhelyzetben vagyok. Ha hasra fekszem, akkor a gerincemet töri el először a gép. Beleremegtem a félelmes roppanás gondolatába. Talán könnyebb lesz háton fekve, csak lesz-e bennem elég önfegyelem ahhoz, hogy farkasszemet nézzek az ereszkedő préssel? Már nem tudtam egyenesen állni, amikor felfedeztem valamit, ami egy reménysugarat villantott fel.

Említettem már, hogy a padló és a plafon vasból volt, az oldalfalak azonban fából, és két deszka közt megláttam egy fénycsíkot, amely mindinkább tágult, amint egy deszka egyre hátrébb tolódott. Egy pillanatig el sem akartam hinni, hogy ez egy ajtó lehet, amelyen keresztül megmenekülhetek a haláltól. A következő pillanatban azonban átvetettem magam a nyíláson, s máris a túloldalon feküdtem félájultan. Ekkor bezárult mögöttem a nyílás, és a lámpa csörrenése, majd a két összeérő vasdarab pengése arról tanúskodott, hogy valóban hajszálon múlott az életem.

Arra tértem magamhoz, hogy valaki ráncigálja a csuklómat, én pedig egy szűk folyosó kőpadlóján fekszem. Egyik kezével rángatott, a másikkal gyertyát tartott jóakaróm, az a nő, akire oly ostoba módon nem hallgattam.

"Jöjjön! Jöjjön!" - kiáltotta elfúló hangon. - "Mindjárt itt lesznek. Látni fogják, hogy nincs ott. Ne vesztegesse a drága időt! Jöjjön már!"

Most aztán nem vetettem meg a tanácsát, s botladozva felálltam, majd a hosszú folyosón utána futottam, aztán le egy kanyargó lépcsőn. Itt újabb folyosóra értünk, de alighogy elindultunk rajta, futó lépteket hallottunk és két kiabáló hangot - az egyiket azon a szinten, amelyen mi voltunk, a másikat eggyel lejjebb. Kísérőm megállt, s úgy nézett körül, mint aki már teljesen magánkívül van. Aztán benyitott egy hálószobába, amelynek ablakán besütött a hold.

"Ez az egyetlen esélye" - szólt a hölgy. - "Magas, de talán ki tud ugrani."

Ahogy elhallgatott, fényt pillantottam meg a folyosó másik végén, és Lysander Stark ezredes szikár alakját. Egyik kezében lámpa, a másikban valami fegyver, hentesbárdnak láttam. Az ablakhoz futottam, kinyitottam és kinéztem. Milyen csendes, barátságos és kedves volt a kert a holdfényben, és nem is voltam harminc lábnál magasabban. Kimásztam a párkányra, de tétováztam, mert tudni akartam, milyen szavakat váltanak egymással a megmentőm és az engem üldöző gazember. Elhatároztam, hogy ha netán bántalmazná a hölgyet, visszamegyek, bármilyen kockázatos is lenne részemről a védelme. Éppen csak felmerült bennem e gondolat, amikor üldözőm az ajtóhoz ért. Ki akarta kerülni a hölgyet, de az átkarolva próbálta visszatartani.

"Fritz! Fritz!" - kiáltotta, majd angolul folytatta: "Emlékezz csak vissza, mit ígértél legutóbb. Azt mondtad, nem teszed meg többé. Nem szól ő senkinek! Nem fog szólni!"

"Megőrültél, Elise!" - kiáltotta az ezredes, miközben próbálta lerázni magáról. - "Tönkreteszel mindannyiunkat! Túl sokat látott. Eressz, ha mondom!" - S ezzel ellökte az asszonyt, s az ablakhoz futva felém csapott bárdjával. Ekkor már ugrottam volna, de még fogtam az ablakpárkányt, s ütése eltalált. Éles fájdalom hasított belém, szorításom engedett, és leestem a kertbe.

Az eséstől csak megrázkódtam, de nem sérültem meg. Összeszedtem magam, s a bokrok közé szaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam, mert nagyon jól tudtam, hogy a veszély korántsem múlt még el. Azonban hirtelen szédülés és halálos gyengeség vett rajtam erőt. Ránéztem fájdalomtól lüktető kezemre, s akkor láttam, hogy hiányzik a hüvelykujjam, és a sebből ömlik a vér. Megpróbáltam elkötni, de elkezdett zúgni a fülem, és a következő pillanatban ájultan zuhantam a rózsabokrok közé.

Hogy meddig feküdtem eszméletlenül, nem tudom. Bizonyosan sokáig, hiszen a hold már rég lebukott, és már pirkadni kezdett. Ruhámat átitatta a reggeli harmat, és a sebemtől vérben ázott a kabátujjam.

A belém nyilalló fájdalom rögtön felidézte a rémes éjszakai kaland minden egyes részletét, és azonnal talpra is ugrottam, félve attól, hogy még most sem vagyok biztonságban üldözőimtől. De nagy meglepetésemre, amikor körülnéztem, nem láttam sem a házat, sem a kertet. Egy sövény alatt feküdtem az országút szélén, s tőlem nem messze állt egy hosszúkás épület, amelyről hamarosan kiderült, hogy nem más, mint az állomás, ahová előző este érkeztem. Ha nem vérzett volna a kezem, tűnhetett volna az egész kaland akár egy rémálomnak is.

Félig kábultan bementem az állomásra, és tudakozódtam a reggeli vonat felől. Volt is egy Reading felé, egy órán belül. Ugyanaz a vasutas ügyelt most reggel is, mint tegnap este. Megkérdeztem tehát tőle, hogy ismer-e egy bizonyos Lysander Stark ezredest, de sosem hallott róla. Kérdeztem, látta-e a kocsit, amelyik tegnap este várt reám? Nem látta. Van-e a közelben rendőrség? No, az volt, jó három mérföldnyire.

Ahhoz túl messze volt, hogy ilyen sérülten és gyengén odamenjek. Így elhatároztam, hogy visszajövök Londonba, s majd itt mesélem el a kalandomat a rendőrségnek. Nem sokkal hat után érkeztem meg. Először a sebemet köttettem be, s a doktor úr volt olyan kedves, hogy idehozott. S ezzel, Mr. Holmes, az esetet az ön kezébe tettem, s azt teszem, amit ön jónak lát.

Egy darabig mindketten némán ültünk e különös elbeszélés végeztével. Aztán Sherlock Holmes polcáról leemelte az egyik vaskos könyvet, amelyben újságkivágásait gyűjtötte össze.

- Íme, egy hirdetés, amely bizonyosan felkelti az érdeklődését - mondta Holmes. - Vagy egy éve jelenhetett meg a sajtóban. Hallgassa csak: "Eltűnt e hó kilencedikén Mr. Jeremiah Hayling huszonhat éves hidraulikus mérnök. Este tíz órakor hagyta el lakását, s azóta sem hallottak felőle. Öltözete... stb. stb." Nohát! Ez azt jelenti, hogy az ezredesnek utoljára akkor romlott el a prése.

- Szent isten! - kiáltotta a betegem. - Most már világos, amit a hölgy mondott.

- Kétségtelenül. Világos az is, hogy az ezredes hidegvérű és elszánt ember, aki nem tűri, hogy kisded játékának bárki is az útjába álljon. Olyan, mint azok a hírhedett kalózok, akik egyetlen túlélőt sem hagynak az elrabolt hajón. Kár is vesztegetnünk a drága időt, ha elég jól érzi magát, tüstént átmegyünk a Scotland Yardra, és utána elindulunk Eyfordba.

Úgy három óra múlva valamennyien a vonatban döcögtünk Readingből a kis berkshire-i falu felé. Sherlock Holmes, a mérnök, Bradstreet felügyelő a Scotland Yardtól, egy civil ruhás nyomozó és jómagam.

Bradstreet kiterítette az egyik ülésre a környék térképét, és egy körzővel kört rajzolt Eyford köré.

- Nos! - mondta. - A kör tíz mérföld sugarú, s a ház valahol a kör szélén helyezkedik el. Ugye, tíz mérföldet mondott, mérnök úr?

- Egy jó órányit hajtottunk.

- És gondolja, hogy egészen az állomásig hozták vissza, amikor elájult?

- Így kellett történnie. Mintha lenne egy halvány emlékképem, hogy felemelnek és visznek.

- Egyvalamit nem értek - szóltam én. - Hogy a csudába nem ölték meg, amikor ájultan találták meg a kertben? Talán mégis jobb belátásra bírta a hölgy azt a gazembert?

- Ezt igencsak kétlem. Soha életemben nem láttam még ilyen hajlíthatatlan ábrázatot.

- Hamarosan erre is fényt derítünk - szólt Bradstreet.

- Már föl is rajzoltam a kört, s csak arra vagyok kíváncsi, hogy hol is helyezkedik el rajta a mi kis kompániánk háza.

- Azt hiszem, könnyen meg tudnám mutatni - szólt Holmes csendesen.

- Nocsak! - kiáltotta a felügyelő. - Szóval már véleményt alkotott! Mutassa csak! Lássuk, kivel ért egyet. Szerintem délre van, mert arra elhagyatottabb a táj.

- Én azt mondom, keleten - szólt a betegem.

- Én nyugatra szavazok - mondta a civil ruhás nyomozó -, mert arra sok csendes kis falu van.

- Én pedig északra - szóltam én -, mert arra nincsenek dombok, és barátunk azt mondta, hogy a kocsikázás közben nem érzett emelkedőt.

- Na tessék! - kiáltott nevetve a felügyelő. - Szép kis egyetértés, mondhatom. Felosztottuk magunk között az égtájakat. Kinek van tehát igaza, Mr. Holmes?

- Egyiküknek sem.

- Az nem lehet.

- Hát hogyne lehetne! Szerintem itt van a keresett hely - bökött ujjával a kör kellős közepére. - Itt találjuk meg őket.

- És a tíz mérföldes kocsikázás? - kérdezte ámuldozva Hatherley.

- Öt mérföld oda, öt vissza. Mi sem egyszerűbb. Maga mondta, hogy az állomáson friss ló várta. Hogyan lehetett friss a ló tíz mérföld hajtás után, csupa rossz úton?

- Valóban, ez elég valószínű trükk. És persze az sem kétséges, miben sántikál a banda - jegyezte meg tűnődve Bradstreet.

- Nem bizony - szólt Holmes. - Nagy tételben hamisítanak pénzt, és a géppel azt az ötvözetet préselik, ami az ezüstöt pótolja.

- Már jó ideje tudjuk, hogy ravasz bandával van dolgunk - mondta a felügyelő. - Ezrével bocsátották ki a félkoronásokat. Nyomaikat követve Readingig már eljutottunk, de ennél tovább nem. Ez is mutatja, hogy nem kezdők. De most, azt hiszem, rajtavesztettek.

Ám a felügyelő tévedett, mert a bűnözők nem kerültek az igazságszolgáltatás kezére. Amint megérkezett vonatunk Eyfordba, láttuk, hogy az állomástól nem messze, egy fasor mögött, hatalmas füstfelhő gomolyog az égre, s mint óriás struccfarok terül szét a tájék fölött.

- Kigyulladt egy ház? - kérdezte Bradstreet, miközben a vonat kihúzott az állomásról.

- Igen, uram - válaszolta az állomásfőnök.

- Mikor?

- Úgy hallottam, valamikor az éjszaka, de a tűz gyorsan terjedt, s már minden ég.

- Kié az a ház?

- Dr. Becheré.

- Mondja csak! - vágott közbe a mérnök. - Ez a dr. Becher nem egy nagyon sovány, hosszú, keskeny orrú német?

Az állomásfőnök nagyot nevetett. - Nem, uram. Dr. Becher angol, és nincs a megyében olyan ember, akinek szebben szabott mellénye lenne, mint neki. De vendégeskedik nála egy beteg, úgy tudom, ő külföldi, s ő tényleg olyannak látszik, mint akinek jót tenne egy jó adag berkshire-i marhasült.

Az állomásfőnök alig fejezte be beszédét, mindannyian a tűz irányába siettünk. Az út alacsony dombra vezetett, s ott állt a hatalmas, fehérre meszelt ház, amelynek minden nyílásán és ablakán ömlött ki a füst, kertjében pedig a tűzoltók próbálták hasztalanul megfékezni a lángokat.

- Ez az! - kiáltotta Hatherley izgatottan. - Ott a kavicsos bejárati út, ott a rózsabokor, amelyikbe estem. Onnan, a második ablakból ugrottam ki.

- Na, legalább bosszút állt - szólt Holmes. - Nem kétséges, hogy az olajlámpa kapott lángra, amikor a prés összetörte, s meggyújtotta a kamra fából készült falát. Túlságosan el voltak foglalva az ön kergetésével, hogy a tűzzel időben tudjanak foglalkozni. Most aztán nyissa ki jól a szemét, hátha meglátja a tömegben a tegnapi barátait. De attól tartok, hogy ők már több száz mérföldre járnak innen.

Holmes félelme valóra vált, mert attól a naptól fogva máig sem hallottunk semmit a szépséges hölgyről, a baljóslatú németről és a mogorva angolról. Azon a napon korán reggel egy paraszt néhány embert látott, akik egy ládákkal jól megrakott lovas kocsin Reading irányába hajtottak. Ám ott a menekülőknek teljesen nyoma veszett, és még Holmes zsenialitása sem talált egyetlen parányi utalást sem arra, hogy hová mehettek.

A tűzoltók igencsak meglepődtek a különös házban talált furcsa szerkezetek láttán, de leginkább akkor döbbentek meg, amikor egy nemrég levágott emberi hüvelykujjat találtak a második emeleten egy ablakpárkányon. A tüzet alkonyatra végre sikerült kioltani, de addigra bedőlt a ház teteje, s az egész épület romokban hevert. Kő kövön nem maradt, csak néhány elgörbült henger, egy-egy vascső, más nyoma nem volt a drága gépezetnek, amely oly sokba került szerencsétlen ismerősünknek. A kerti raktárban nagy mennyiségű nikkelt és ónt találtak, de pénzérméket sehol, mert azt nyilván a nagy ládákban szállították el.

Végül is az, hogy miként is kerülhetett mérnökünk a rózsabokorból oda, ahol aztán magához tért, a puha talajon látható lábnyomokból kiderült. Nyilván ketten vitték el, az egyiknek igen kicsi lába volt, a másiknak annál nagyobb. Valószínűleg a mogorva angol, aki talán nem volt olyan bátor avagy olyan vérszomjas, mint társa, segített a hölgynek elvonszolni az ájult fiatalembert.

- Nahát - szólt sóhajtva a mérnökünk, amikor elfoglaltuk helyünket a Londonba tartó vonaton. - Jó kis üzlet volt, mondhatom! Elvesztettem a hüvelykujjam, az ötven guinea-s honoráriumot, és mit nyertem?

- Tapasztalatot - válaszolt nevetve Holmes. - Közvetve értékes lehet még, mert tudja: ha ügyesen meséli el ezt a történetet, egész életére megél belőle a jobb társaságokban is.


Boronkay Zsuzsa fordítása

 

 

X
AZ ELTŰNT MENYASSZONY

 

Lord St. Simonnak különös véget ért esküvője már régóta nem beszédtémája azoknak az előkelő köröknek, amelyekben a peches vőlegény forog: háttérbe szorították frissebb botrányok, melyeknek pikánsabb részleteivel szívesebben foglalkozik a pletyka, mint ezzel a négy évvel ezelőtti drámai eseménnyel. Mivel azonban azt gyanítom, s talán nem ok nélkül, hogy a teljes igazságot még senki nem tárta föl a nagyközönség előtt, továbbá, mivel Sherlock Holmes barátomnak igen komoly része volt az ügy tisztázásában, ide kívánkozik, legalábbis vázlatosan, ez a figyelemre méltó kaland, amely nélkül Holmes működésének leírása nem volna teljes.

Még azokban a napokban történt, amikor együtt laktam Holmesszal a Baker Streeten, de már a saját esküvőmig is csak néhány hét volt hátra, hogy a barátom egyik délutáni sétájáról hazajövet egy levelet talált az asztalán. Én otthon töltöttem az egész napot, az idő ugyanis hirtelen esősre fordult, kellemetlen őszi szelek fújtak, és az afgán hadjáratról emlékbe hazahozott kósza puskagolyó kitartóan szaggatott és lüktetett a karomban. A karosszékbe süppedve ültem, lábamat fölraktam egy másik székre, és körülvettem magam egy halom újsággal. Végül, elegendő napi hírt szíván magamba, félrelöktem a lapokat, és fásultan elnyúltam, közben pedig az asztalon heverő boríték címeremblémájára és monogramjára tévedt a tekintetem. Lustán tűnődtem, ki lehet vajon a barátom kékvérű levelezőpartnere.

- Igen előkelő episztola várja az asztalon - szóltam Holmeshoz, amint belépett. - Míg a reggeli postával, ha jól emlékszem, egy halásztól és egy kikötői vámostól kapott levelet.

- Igen, a levelezésem tagadhatatlanul nem egysíkú - válaszolt mosolyogva -, és minél közönségesebb a feladó, rendszerint annál érdekesebb a levél. Ez itt nyilván meghívó valamely társasági eseményre, ahová vagy elmegy az ember unatkozni, vagy egy ügyes hazugsággal kimenti magát.

Feltörte a pecsétet, és egy pillantást vetett a levél tartalmára.

- Nocsak, lehet, hogy a végén mégsem lesz teljesen érdektelen.

- Nem társasági esemény?

- Nem, kifejezetten szakmai ügy.

- És arisztokrata ügyfél írta?

- Anglia egyik legelőkelőbb személye.

- Gratulálok, kedves barátom!

- Őszintén biztosíthatom, kedves Watson, hogy az ügyfeleim társadalmi rangja a szememben eltörpül maguknak az ügyeknek a jelentősége mellett. Ebben az új nyomozásban azonban úgy tűnik, hogy talán az utóbbinak sem leszünk híján. Az elmúlt napokban, ha jól láttam, szorgalmasan tanulmányozta a lapokat, nemdebár?

- Csakugyan jól látta - mutattam bánatos képpel a sarokban heverő paksamétára. - Nem volt jobb dolgom.

- Ez most kapóra jön nekem, hiszen így talán föl tud világosítani engem. Én ugyanis csak a bűnügyi híreket és az apróhirdetéseket olvasom. Ez utóbbiak mindig rendkívül tanulságosak. Ön azonban, ha figyelemmel kísérte a friss eseményeket, bizonyára olvasott Lord St. Simon esküvőjéről.

- Ó, hogyne, méghozzá élénk érdeklődéssel.

- Nagyon helyes. A kezemben lévő levelet ugyanis maga Lord St. Simon írta. Felolvasom önnek, cserébe pedig fellapozza az újságokat, és ismerteti velem, amit az ügyről írtak. Íme a levél:

"Kedves Mr. Sherlock Holmes!

Lord Backwater biztosított arról, hogy maradéktalanul megbízhatom az Ön ítélőképességében és diszkréciójában. Úgy döntöttem tehát, hogy Önhöz fordulok tanácsért azzal az igen kínos esettel kapcsolatban, amely az esküvőm után történt. A Scotland Yard felügyelője, Mr. Lestrade, már nyomoz az ügyben, de semmi kifogása sincs az ellen, hogy Ön is közreműködjék, sőt úgy hiszi, ez növelné a megoldás esélyeit. Délután négykor meglátogatom Önt. Remélem, ha más elfoglaltsága volt erre az időpontra, azt el fogja halasztani, a szóban forgó ügy ugyanis mindennél fontosabb. Őszinte híve:

St. Simon"

- A levelet, mint a keltezésből kiderül, a Grosvenor Mansionban írták. Azt is látom, hogy lúdtollal, és hogy a nemesúr közben összetintázta a jobb kisujját - jegyezte meg Holmes, miközben összehajtogatta a levelet.

- Azt mondja, négyre jön. Most három óra van, tehát egy óra múlva itt lesz.

- Akkor éppen annyi időm van, hogy tájékozódjam az ügyben, persze ha ön is segít. Lapozza fel azokat az újságokat, és szedje időrendbe az ide vonatkozó híradásokat, amíg én utánanézek, ki is az ügyfelünk! - Egy vörös kötésű kötetet vett le a kandallópárkány mellett sorakozó kézikönyvei közül. - Meg is van! - lelkendezett, majd leült, és a nyitott könyvet kisimította a térdén. - Lord Robert Walsingham de Vere St. Simon, Balmoral hercegének második fia. Tyűha! A címere: világoskék mezőben fekete sáv, benne három kereszt. 1846-ban született, eszerint negyvenegy éves, vagyis nem éppen korán nősült. A legutóbbi kormányban a gyarmatügyi miniszter helyettese volt. Apja, a herceg egy időben külügyminiszter is volt. Egyenes leszármazottai a Plantagenet-háznak, leányágon pedig a Tudoroknak. Ejha! Na, mindegy, ez nem különösebben tanulságos számunkra. Magához kell fordulnom, Watson, némi kézzelfogható adatért.

- Nem volt nehéz megtalálnom, amire szükségünk van - mondtam -, az események ugyanis egészen frissek, és az eset már akkor szemet szúrt nekem, amikor először olvastam. Csak azért nem hozakodtam elő vele önnek, mert tudtam, hogy most egy bizonyos üggyel foglalkozik, és ilyenkor nem szereti, ha más dolgokkal zavarják.

- Ja, arra a piszlicsáré kis ügyre gondol, a Grosvenor téri bútorszállító kocsival kapcsolatban? Már minden részlete tisztázódott, sőt, tulajdonképpen az első pillanattól kezdve teljesen világos volt. Hát akkor, legyen szíves, mutassa be a szemlézése eredményét.

- Íme, az első adalék, ennél régebbit nem találtam. A The Morning Post pletykarovatában jelent meg, amint látja, már néhány héttel ezelőtt. Azt mondja: "Ha hinni lehet a szóbeszédnek, hamarosan előkelő esküvőre kerül sor. A vőlegény Lord Robert St. Simon, Balmoral hercegének második fia, a menyasszony pedig az amerikai Miss Hatty Doran, aki egyetlen lánya Mr. Aloysius Doran úrnak (San Francisco, Kalifornia)." Ennyi az egész.

- Tömör és lényegre törő - jegyezte meg Holmes, és hosszú, vékony lábát a tűz felé nyújtotta.

- Már ugyanazon a héten az egyik társasági lapban bővebben is foglalkoztak a hírrel. Itt van, ni! "Úgy látszik, nemsokára védővámrendelkezéseket kell bevezetni a házasságpiacon, ugyanis a dívó szabadkereskedelmi elvek csöppet sem kedveznek a hazai áruknak. Nagy-Britannia arisztokrata otthonainak kormányrúdját egymás után ragadják kezükbe óceánon túli bájos rokonkák. A múlt héten újabb fődíjjal gyarapodott a lista, amelyen ezeknek az ellenállhatatlan betolakodóknak a nyereményei sorakoznak. Lord St. Simon, aki több mint húsz éven keresztül védettnek bizonyult a pajkos istenség nyilaival szemben, most végérvényesen bejelentette közelgő házasságát Miss Hatty Dorannel, egy kaliforniai milliomos elbűvölő lányával. Miss Doran, akinek kecses termete és feltűnően szép arca sokak figyelmét magával ragadta a Westbury House bálján, atyja egyetlen gyermeke, és az a hír kering róla, hogy a hozományának összege bizonyosan hatszámjegyű lesz, a jövőbeli örökségről nem is beszélve. Mivel nyílt titok, hogy Balmoral hercege az utóbbi néhány év során kénytelen volt festményeit eladogatni, Lord St. Simonnak pedig egy kis dirchmoori birtokot kivéve nincs saját vagyona, kézenfekvő, hogy nem a kaliforniai örököslány az egyetlen nyertese ennek a frigynek, amely, az immár egyszerű és megszokott módon, egy republikánus hajadonból brit grófnőt kreál."

- Egyéb? - ásított Holmes.

- Ó, rengeteg van még. Egy újabb híradás a The Morning Postban közli, hogy az esküvő teljesen csendes, zártkörű lesz, a Hanover téri Szent György-templomban tartják, csak fél tucat közeli barát lesz meghíva, és azután a násznép a Lancaster Gate-en berendezett házba vonul, amely Mr. Aloysius Doran tulajdona. Két nappal később, vagyis múlt szerdán, egy rövid közlemény adta hírül, hogy az esküvő lezajlott, és a pár a mézesheteket Lord Backwater birtokán, Petersfield közelében tölti. Nagyjából ennyi jelent meg a menyasszony eltűnése előtt.

- Mi előtt? - kapta fel a fejét Holmes.

- A hölgy eltűnése előtt.

- Miért, mikor tűnt el?

- Az esküvői ebéd alatt.

- Nocsak! Ez érdekesebb, mint gondoltam volna. Sőt, mondhatnám, egész drámai.

- Igen. Nekem is úgy tűnt, mintha ez a fejlemény kissé elütne a szokásostól.

- Az egészen gyakran előfordul, hogy valaki még a szertartás előtt eltűnik, olykor az is, hogy a mézeshetek alatt, de effajta időzítésről még nem hallottam. Ugyan avasson már be a részletekbe, Watsonom!

- Figyelmeztetnem kell, hogy az adatok meglehetősen hiányosak.

- Mi talán ki tudjuk majd őket egészíteni.

- Egyetlen cikk foglal magában mindent, a tegnap reggeli lapban jelent meg. Felolvasom. A címe: "Rendkívüli incidens egy előkelő esküvőn".

Nos: "Lord Robert St. Simon családját mélyen lesújtotta az a furcsa és kínos esemény, amely a lord esküvője után történt. A szertartásra, amint azt már a tegnapi lapok röviden hírül adták, tegnapelőtt délelőtt került sor, de csak mostanra kerültünk abba a helyzetbe, hogy megerősítsük a makacsul terjengő szóbeszédet. Annak ellenére, hogy a család barátai megkísérelték eltussolni az ügyet, mostanáig igen széles nyilvánosság szerzett róla tudomást, és immár semmi értelme nem lenne, ha megpróbálnánk tudomást sem venni a szóbeszédről.

A szertartáson, amely a Hanover Square-i Szent György-templomban, szűk körben zajlott, a menyasszony édesapján, Aloysius Doran úron kívül csak Balmoral hercegnője, Lord Backwater, Lord Eustace és Lady Clara St. Simon - azaz a vőlegény öccse és húga -, továbbá Lady Alicia Whittington volt jelen. A násznép azután Mr. Aloysius Doran házához ment, a Lancaster Gate-re, ahol ebéd várta őket. Itt egy bizonyos nő, akinek a neve nem derült ki, állítólag kisebb zavart támasztott, megpróbált ugyanis a násznép nyomában erőszakkal behatolni a házba, mondván, hogy bizonyos követelései vannak Lord St. Simonnal szemben. Egy inasnak és a komornyiknak csak hosszas és kínos jelenet után sikerült kituszkolnia. A menyasszony, aki szerencsére még ez előtt a kellemetlen közjáték előtt lépett be a házba, a többiekkel együtt asztalhoz ült, majd hirtelen rosszullétre hivatkozva visszavonult a szobájába. Amikor hosszas távolléte miatt már megjegyzések hallatszottak, az apja utána ment, a szobalánytól azonban azt kellett hallania, hogy Hatty kisasszony csak egy pillanatra rohant be a szobájába, magára kapta felöltőjét és sapkáját, majd nyomban leszaladt a lépcsőn. Az egyik inas közölte, hogy ő látott egy ilyen öltözékű hölgyet kisietni a házból, eszébe sem jutott azonban, hogy az úrnőjével azonosítsa, hanem a társaság egyik tagjának vélte. Miután Aloysius Doran meggyőződött róla, hogy a leánya eltűnt, az ifjú férjjel egyetértésben azonnal értesítették a rendőrséget. Pillanatnyilag széles körű nyomozás folyik, amely remélhetőleg rövidesen tisztázza ezt a rendkívül különös esetet. Tegnap késő estig azonban még semmi sem derült ki az eltűnt hölgy hollétéről. Szárnyra kapott a hír, hogy bűntény történt, és a rendőrség állítólag le is tartóztatta azt a nőt, aki először a rendzavarást okozta. Azt gyanítják, hogy talán az ő féltékenysége játszhatott közre a menyasszony titokzatos eltűnésében."

- Ennyi az egész?

- Még van egy bekezdés a reggeli lapban, rövidke, de lényegre törő.

- S mi légyen az?

- Az, hogy Miss Flora Millart, aki a zavart keltette, csakugyan letartóztatták. Kiderült, hogy régebben az Allegro táncosnője volt, és jó néhány éve ismeri a vőlegényt. Egyéb részletekről nem tudósítanak, úgyhogy az ügy most már az ön kezében van - legalábbis annyi, amennyit a sajtóból megtudhatott róla.

- No, annak alapján kimondottan érdekes ügynek látszik. A világért sem szalasztanám el. De már szól is a csengő, Watson, és mivel néhány perccel múlt négy, ez nyilván főrangú ügyfelünk lesz. Eszébe ne jusson elmenni, Watsonom; nagyon szeretném, ha lenne egy tanúm, ha másért nem, hogy valaki ellenőrizze a memóriámat.

- Lord Robert St. Simon! - jelentette be inasunk, és sarkig tárta az ajtót. Szimpatikus, finom vonású úriember lépett be. Halovány arcbőre, pisze orra, a szája körül játszadozó gőgös ráncocska, a tágra nyitott szem, a merev tekintet mind-mind olyan emberre vallott, aki beleszületett a hatalomba, és megszokta, hogy mindig engedelmeskednek neki. Mozdulatai elevenek voltak, egész megjelenése mégis idősebbnek mutatta a koránál, ugyanis kicsit görnyedten tartotta magát, és kissé behajlított térddel járt. Ahogy levette hajlott karimájú kalapját, látszott, hogy körben a haja is őszül, és a feje tetején már ritkul. Öltözéke szinte már a piperkőcség határait súrolta. Magas gallért viselt, fekete császárkabátot, fehér mellényt, sárga kesztyűt, bőrcipőt és világos kamáslit. Lassú léptekkel jött beljebb a szobába, fejét jobbra-balra forgatta, jobb kezében pedig aranycsíptetőjének zsinórját himbálta.

- Jó napot, Lord St. Simon! - állt föl meghajolva Holmes. - Kérem, foglaljon helyet a fonott karosszékben! Ez az úr a barátom és munkatársam, dr. Watson. Jöjjön közelebb a kandallóhoz, hadd beszéljük meg az ügyét!

- Képzelheti, mennyire kínos nekem ez az ügy, Mr. Holmes! Rendkívül érzékenyen érint. De, úgy tudom, ön több hasonló kényes ügyet oldott már meg sikeresen, bár aligha ugyanebből a társadalmi osztályból származtak a megbízói.

- Nem, egyre lejjebb adom.

- Tessék?

- A legutóbbi ilyen jellegű ügyemben egy király volt a megbízóm.

- Csakugyan? No, ezt igazán nem tudtam. És melyik király volt az?

- Skandinávia királya.[8]

- Hogyan?! Az ő felesége is eltűnt?

- Nyilván meg fogja érteni - mondta Holmes nyájasan -, hogy egyéb ügyfeleimnek ugyanolyan diszkrécióval tartozom, mint amilyet önnek ígérhetek ebben az ügyben.

- Ó, hogyne! Nagyon helyes! Nagyon helyes! Bocsánatot kell kérnem. Az ügyemmel kapcsolatban pedig kész vagyok megadni bármilyen felvilágosítást, amely a segítségére lehet a következtetéseihez.

- Köszönöm. Értesültem már mindarról, ami a sajtóban megjelent, de semmi egyebet nem tudok. Feltételezem, hogy ezek a híradások helytállók, például itt ez a cikk, amely a menyasszony eltűnéséről ír.

Lord St. Simon átfutotta. - Igen, helyénvaló, legalábbis amennyit elmond az esetről.

- Ahhoz azonban, hogy valamilyen elképzelést alkossak, még bőséges kiegészítésre lesz szükségem. A leghelyesebb, ha egyenesen önt kérdezem, és úgy szedem össze a részleteket.

- Parancsoljon!

- Mikor ismerkedtek meg Miss Hatty Dorannel?

- Egy évvel ezelőtt, San Franciscóban.

- Ön akkor az Egyesült Államokban utazgatott?

- Igen.

- Akkor jegyezték el egymást?

- Nem.

- De már szívélyes viszonyban voltak?

- Jól éreztem magam a társaságában, és ezt ő is látta rajtam.

- A hölgy apja nagyon gazdag?

- Azt mondják, ő a leggazdagabb ember a csendes-óceáni parton.

- És hogyan szerezte a pénzét?

- A bányáiból. Pár évvel ezelőtt még semmije sem volt, aztán egyszer csak aranyra bukkant, a hasznot ügyesen fektette be, és öles léptekkel haladt egyre előre.

- Milyen benyomások alakultak ki önben az ifjú hölgy... vagyis a feleségének jelleméről?

Az arisztokrata kissé gyorsabban kezdte himbálni a csíptetőjét, és a tűzbe bámult. - Az az igazság, Mr. Holmes - mondta -, hogy a feleségem már húszéves volt, amikor az apja gazdag ember lett. Addig szabadon jött-ment a bányavidéken, barangolt az erdőkben, hegyekben, így a neveléséről inkább a természet gondoskodott, mint az iskola. Mi vadócnak és ördögfiókának mondjuk az ilyen szabad, független természetű lányokat, és odaát ráadásul semmilyen hagyomány sem rak béklyót rájuk. A feleségem lendületes, mondhatnám sodró egyéniség. Egy pillanat alatt dönt, és aztán bátran belevág a dologba. Másrészről viszont, természetesen, nem ruháztam volna rá azt a nevet, amelyet viselni magamnak is megtiszteltetés (itt egy fensőséges köhintés következett), ha nem volnék meggyőződve arról, hogy ő alapjában nemes lélek. Úgy hiszem, hogy képes hősies önfeláldozásra, és távol áll tőle mindenféle becstelenség.

- Van fényképe róla?

- Ezt hoztam magammal. - Kinyitott egy medaliont, és egy nagyon szép női képmást tárt elénk. Nem fénykép volt, hanem elefántcsont miniatűr, melyen a művésznek sikerült kifejezően ábrázolnia a fénylő fekete hajat, a hatalmas fekete szemet és a gyönyörű szájat. Holmes sokáig nézte, s miután alaposan áttanulmányozta, becsukta a medaliont, és visszaadta Lord St. Simonnak.

- Az ifjú hölgy tehát Londonba jött, és önök felújították az ismeretséget?

- Igen, az apja áthozta a londoni báli szezonra. Találkoztunk néhányszor, eljegyeztük egymást, és végül elvettem feleségül.

- Úgy értesültem, hogy a hozománya igen tekintélyes.

- A hozomány kielégítő. Nem nagyobb, mint amekkora a mi családunkban szokásos.

- Amely, természetesen, az öné marad, hiszen a házasság már "fait accompli".

- Efelől egyáltalán nem érdeklődtem.

- Ez nagyon is érthető. Találkozott Miss Dorannel az esküvő előtti napon?

- Igen.

- És jó hangulatban volt a menyasszonya?

- Nagyon jó kedve volt. Egyfolytában a jövendő terveinkről beszélt.

- Hm. Ez igen érdekes. És az esküvő délelőttjén?

- A lehető legderűsebb volt, legalábbis, amíg a szertartás véget nem ért.

- És akkor látott rajta valami változást?

- Az igazat megvallva, akkor láttam az első jelét annak, hogy a modora kissé csípős. Az eset azonban annyira jelentéktelen, hogy nem érdemes szót vesztegetni rá, semmiféle köze nem lehet az ügyhöz.

- Azért csak mondja el nekünk!

- Gyerekes dolog. Ahogy a templomban a sekrestye felé tartottunk, elhaladtunk az első padsor előtt, és a feleségem beejtette a csokrát a padba. Rövid fennakadás támadt, de a padban ülő úr visszaadta a csokrot, amelynek egyébként nem lett semmi baja. Mégis, amikor említést tettem róla a feleségemnek, hirtelen felcsattant, és még hazafelé a kocsiban is nagyon izgatottnak tűnt e miatt a semmiség miatt.

- Nahát! Szóval azt mondja, hogy egy úr ült az első sorban. A nagyközönség köréből is voltak tehát az esküvőn?

- Igen. Nem lehet kitiltani őket, ha a templom nyitva van.

- Nem a felesége egyik barátja volt ez az úr?

- Nem, dehogy. Úrnak is csak udvariasságból nevezem, ugyanis teljesen közönséges külsejű alak volt. Nem is nagyon vettem észre. Azt hiszem azonban, hogy alaposan elkalandoztunk a tárgytól.

- Lady St. Simon tehát kevésbé derűs lelkiállapotban tért vissza az esküvőről, mint ahogyan odament. Mit csinált akkor, amikor újra belépett az apja házába?

- Azt láttam, hogy a szobalányával beszélget.

- Ki ez a szobalány?

- Amerikai, Alice a neve. A feleségem hozta magával még Kaliforniából.

- Bizalmas szolgálója?

- Kissé túlságosan is az. Mintha az úrnője kissé sokat engedne meg neki. Amerikában, persze, másként vélekednek ezekről a dolgokról.

- Milyen hosszan beszélgetett a felesége ezzel az Alice-szel?

- Ó, csak egypár percet. Nekem közben egyéb dolgokon járt az eszem.

- Nem hallotta, miről beszélgettek?

- Lady St. Simon valami "rátenyerelést" emlegetett. De fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani.

- Mit csinált a felesége azután, hogy befejezte a társalgást a szobalánnyal?

- Bevonult az ebédlőbe.

- Az ön karján?

- Nem, egyedül. A maga feje után ment az ilyen kis dolgokban. Aztán, amikor már körülbelül tíz perce ültünk az asztalnál, hirtelen felállt, pár bocsánatkérő szót mormogott, és kiment a szobából. Nem is jött vissza.

- De tudomásom szerint ez a szobalány, Alice, azt vallotta, hogy a lady a szobájába ment, menyasszonyi ruhájára egy hosszú köpenyt kanyarított, kalapot tett a fejére, és kiment a házból.

- Pontosan így van. Azután pedig látták, hogy bemegy a Hyde-parkba, Flora Millar társaságában. Ő az a hölgy, aki korábban háborgatta Mr. Doran házát. Most már őrizet alatt áll.

- Ahá! Szeretném, ha mondana néhány dolgot a hölgy kilétéről, és hogy milyen viszonyban áll vele.

Lord St. Simon vállat vont, és felhúzta a szemöldökét. - Jó viszonyban voltunk néhány éven keresztül, talán mondhatom úgy, hogy nagyon is jó viszonyban. Flora táncosnő volt az Allegróban. Nem voltam hozzá szűkmarkú, és igazán semmi oka sincs, hogy panaszkodjék rám, de tudja, milyenek a nők, Mr. Holmes! Flora nagyon kedves teremtés, de rendkívül forrófejű, és odaadóan ragaszkodott hozzám. Rémes leveleket irkált nekem, amikor megtudta, hogy meg fogok nősülni, és az igazat megvallva, azért is rendeztem ilyen csendes, zártkörű esküvőt, mert attól tartottam, hogy botrány tör ki a templomban. Miután visszatértünk Mr. Doran házához, ő is odajött, megpróbált erőszakkal behatolni, és gyalázkodó kifejezésekkel illette a feleségemet, sőt fenyegette is. Én azonban számítottam ilyesmire, és odarendeltem jó előre két civil ruhás rendőrt, akik egykettőre ki is tessékelték. Le is csillapodott, amikor látta, hogy semmi értelme sincs patáliát csapni.

- A felesége hallotta mindezt?

- Nem, hál' istennek nem.

- És utána mégis ezzel a nővel látták sétálni?

- Igen. Éppen ezt a fejleményt tartja igen súlyosnak Lestrade felügyelő. Úgy véli, hogy Flora kicsalhatta a feleségemet, és valami szörnyű csapdát állított neki.

- Nem lehetetlen.

- Ön is így gondolja?

- Azt nem mondtam, hogy valószínű is. Ön sem gondolja, hogy ilyesmi számításba jöhet, ugye?

- Szerintem Flora a légynek sem tudna ártani.

- No persze a féltékenység igen különös jellemváltozásokat is okozhat! Mondja el, kérem, mi az ön elképzelése mindarról, ami történt!

- Én azért jöttem, uram, hogy halljak egy elképzelést, nem pedig, hogy előterjesszek egyet. Ön elé tártam a tényeket. Mindazonáltal, ha már megkérdezte, lehetségesnek tartom, hogy az esemény izgalma, a hatalmas társadalmi emelkedés tudata valami zavart váltott ki a feleségem idegrendszerében.

- Egyszóval hirtelen megzavarodott volna?

- Nos, ha tekintetbe veszem, hogy képes volt hátat fordítani... nem is nekem, hanem mindannak, amire oly sokan sikertelenül vágyakoznak, akkor aligha tudnék más magyarázatot adni.

- Hát, természetesen, ez a feltételezés is elképzelhető - mondta mosolyogva Holmes. - Akkor, Lord St. Simon, azt hiszem, majdnem minden adat a kezemben van. Még csak egyet kérdeznék. Úgy ültek az asztalnál, hogy kiláttak az ablakon?

- Igen, az út túloldalára és a parkra láttunk a helyünkről.

- Helyes. Akkor nincs szükség rá, hogy tovább tartóztassam. Értesíteni fogom.

- Remélem, nem hagyja cserben a szerencséje, és megoldja a rejtélyt - állt fel az ügyfelünk.

- Már meg is oldottam.

- Hogyan? Jól hallok?

- Igen, már meg is oldottam.

- Akkor hol van a feleségem?

- Rövidesen ezt is tudom majd közölni.

Lord St. Simon a fejét rázta. - Sajnos, az az érzésem, ehhez bölcsebb koponyák szükségesek, mint az öné vagy az enyém - mondta, majd méltóságteljesen, régimódiasan meghajolt és távozott.

- Igazán nagy megtiszteltetés Lord St. Simon részéről, hogy a koponyámat egy szinten emlegeti a sajátjával - szólalt meg nevetve Sherlock Holmes. - Most pedig a keresztkérdések után jól fog esni egy whisky szódával, utána pedig egy szivar. Az üggyel kapcsolatos következtetéseim már készen voltak, mielőtt az ügyfelünk belépett volna a szobába.

- Na de Holmes!

- Több hasonló esetről vannak feljegyzéseim, bár, mint említettem, egyik sem volt ennyire gyors és váratlan. Az egész vizsgálódásom csak arra irányult, hogy a sejtésemet bizonyossággá változtassam. A közvetett bizonyíték olykor igen meggyőző lehet, mint például az, ha valaki pisztrángot talál a tejben, hogy Thoreau példáját említsem.

- De hát én is hallottam mindazt, amit ön.

- Nincs azonban tudomása azokról a korábban előfordult esetekről, amelyeknek én itt nagy hasznát veszem. Volt egy ugyanilyen ügy Aberdeenben pár évvel ezelőtt, és egy igen hasonlatos Münchenben, egy évvel a francia-porosz háború után. Ez olyan eset, amikor... áá, de nézze csak, itt van Lestrade! Jó napot, Lestrade! A kredencben talál még egy poharat, és vegyen szivart a dobozból!

A Scotland Yard detektívje durva viharkabátot és kravátlit viselt, nagy fekete vászontáska volt a kezében. Ebben az öltözékben inkább tengerésznek tűnt, mint felügyelőnek. Kurtán üdvözölt minket, majd leült, és rágyújtott a Holmes kínálta szivarra.

- Mi újság? - kérdezte felcsillanó szemmel Holmes. - Bosszúsnak látszik!

- Az is vagyok. Ez a St. Simon-féle házasságügy pokolian bonyolult. Nem tudok eligazodni rajta.

- Csakugyan nem? Ez meglep.

- Az ördög látott még ilyen kacifántos ügyet! Minden, ami nyomra vezethetne, egyszerre kisiklik a markomból! Egész nap ebben az ügyben voltam talpon.

- És jócskán át is ázott, úgy látom - tapogatta meg Holmes Lestrade kabátjának ujját.

- Igen, a Serpentine-tóban kotorásztam.

- Te jó ég! Minek?

- Lady St. Simon hulláját kerestük.

Sherlock Holmes hátradőlt a széken, és szívből felnevetett.

- A Trafalgar téri szökőkútban nem nézte? - kérdezte.

- Miért? Ezt miért mondja?

- Ott sincs rá kisebb esélye, hogy megtalálja a hölgyet, mint a Hyde-park tavában.

Lestrade dühös pillantást vetett a társamra. - Maga természetesen már mindent tud, ugye? - morogta.

- Csak nemrég ismertem meg a részleteket, de már levontam a következtetést.

- Valóban? És az a véleménye, hogy a Serpentine nem játszik szerepet az ügyben?

- Úgy vélem, hogy ez nagyon valószínű.

- Akkor talán lenne olyan kedves megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy ezt ott találtuk! - Kinyitotta a táskáját, és kirázott belőle a padlóra egy átázott, selyem menyasszonyi ruhát, egy pár fehér szaténcipőt, egy koszorút és egy fátylat. Minden lucskos volt és elszíneződött. - Tessék! - tett a rakás tetejébe Lestrade egy új jegygyűrűt is. - Ezt a diót szíveskedjék feltörni, Mr. Holmes!

- Nahát! - A barátom füstkarikákat fújt a levegőbe. - Tényleg a Serpentine-ből kotorta ki ezeket?

- Nem. A tó szélén lebegtek, a parkőr talált rájuk. Megállapítottuk, hogy Lady St. Simon ruhái, és úgy gondoltam, ha ott van a ruha, a test sem lehet messze.

- Ha ezt a briliáns okoskodást követnénk, minden embert a ruhaszekrénye mellett kellene keresnünk. De mondja el, kérem, milyen eredményre számított mindebből?

- Bizonyítékot kerestem arra, hogy Flora Millarnak köze van a hölgy eltűnéséhez.

- Azt hiszem, ez elég nehéz lesz.

- Úgy gondolja? - csattant fel keserűen Lestrade. - A maga dedukciói és indukciói, Holmes, nem túl gyakorlatias dolgok. Maga most két perc alatt ugyanannyi baklövést követett el. Ez a ruha igenis bizonyítja, hogy Flora Millarnak köze van az eltűnéshez.

- Hogyan?

- A ruhán van egy zseb. A zsebben van egy névjegytárca. A névjegytárcában van egy cédula. Itt van. - Kivágta Holmes elé az asztalra, mint egy kártyalapot. - Nézze csak! "Ha ennek vége, találkozunk. Majd jelzek. F. H. M." Az én elképzelésem kezdettől fogva az volt, hogy Flora Millar valahogy elcsalta Lady St. Simont, és nyilván az ő, meg persze a cinkosai lelkén szárad az eltűnése. Itt van a monogramja a cédulán, amelyet valószínűleg az ajtóban csúsztatott a kezébe, és ezzel sikerült a ladyt a maga közelébe csábítania.

- Nagyszerű, Lestrade! - mondta nevetve Holmes. - Na, hadd nézzem! - Közönyös képpel vette kezébe a cédulát, de egyszerre megkeményedett a tekintete, és elégedett kiáltást hallatott. - Ez csakugyan nagyon fontos - jelentette ki.

- Szóval maga is úgy gondolja?

- De még mennyire! Fogadja forró gratulációmat.

Lestrade diadalittasan felállt, és közelebb hajolt. - Hé! - kiáltott Holmesra. - Maga nem a jó oldalát nézi!

- Dehogynem. Ez a jó oldal.

- Ez? Maga megbolondult! Az üzenetet a másik oldalra írták ceruzával!

- Ezen az oldalon viszont egy részlet van egy szállodai számlából. Ez engem nagyon érdekel.

- Nincs benne semmi. Már megnéztem - mondta Lestrade. - Október 4: szoba 8 shilling, reggeli 4 shilling 6 penny, koktél l shilling, ebéd 2 shilling 6 penny, egy pohár sherry 8 penny. Nem látok semmit ebben.

- Ezen nem is csodálkozom. Mindazonáltal mégis igen fontos. Ami az írást illeti, természetesen az is fontos, legalábbis az aláírás az, úgyhogy ismételten gratulálok magának.

- Na, eleget vesztegettem az időt - állt fel Lestrade. - Én a kemény munka híve vagyok, nem hiszek a kandalló mellett szövögetett elméletekben. Viszontlátásra, Mr. Holmes, és majd meglátjuk, melyikünk jut el előbb a megoldáshoz. - Fölvette a menyasszonyi holmikat, belegyűrte a táskájába, és az ajtóhoz indult.

- Adok magának egy hasznos tippet, Lestrade - szólt a riválisa után Holmes. - Sőt, elmondom az ügy igazi megoldását. Lady St. Simon csak legenda. Nincs, és soha nem is létezett ilyen személy.

Lestrade szomorúan nézett a társamra, aztán felém fordult, komoly képpel háromszor a homlokára paskolt, és elsietett.

Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, felállt Holmes is, és felvette a felöltőjét. - Van valami abban, amit a pasas a terepmunkáról mond - jegyezte meg -, úgyhogy egy kicsit magára hagyom az újságjaival, Watsonom!

Öt óra elmúlt már, amikor Holmes eltávozott, de nem sokáig maradtam egyedül, ugyanis egy órán belül megjött a fűszeres segédje egy hatalmas lapos dobozzal. Hozott magával egy inasgyereket is, akinek a segítségével kipakolta, és nagy meglepetésemre egy pillanat alatt lukulluszi szintű hidegvacsora terült szerény bérlakásunk ebédlőasztalára. Egy pár hideg szalonka, egy fácán, libamájpástétom és számos pókhálós, öreg palack került elő a dobozból. A két látogató megterített, aztán eltűnt, mint az Ezeregyéjszaka dzsinnjei. Csak annyit mondtak, hogy mindezek a finomságok ki vannak fizetve, és erre a címre küldették velük.

Nem sokkal kilenc óra előtt Holmes lépett fürgén a szobába. Vonásai komorak voltak, de csillogó szemén láttam, hogy következtetéseiben nem kellett csalatkoznia.

- Á, szóval feltálalták a vacsorát! - mondta a kezét dörzsölve.

- Ön ezek szerint vendégeket vár. Öt személyre terítettek.

- Igen, azt hiszem, egy kis társaság fog betérni hozzánk - mondta. - Tulajdonképpen csodálkozom, hogy Lord St. Simon még nincs itt. De azt hiszem, éppen az ő lépteit hallom a lépcsőn.

Csakugyan délutáni látogatónk lépett be, csíptetőjét most még szaporábban lengette, és arisztokratikus vonásain zaklatott kifejezés ült.

- Ezek szerint megkapta az üzenetemet - fordult hozzá Holmes.

- Igen, és meg kell mondanom, hogy a tartalma szerfölött feldúlt. Van alapja mindannak, amit állít?

- A lehető legszilárdabb.

Lord St. Simon egy székre rogyott, és homlokát végigsimította a kezével.

- Mit fog szólni a herceg - dörmögte -, ha meghallja, hogy a család egyik tagját ilyen megaláztatás érte?

- Merő véletlenről van szó. Nem látok ebben semmilyen megaláztatást.

- Ön más szemszögből nézi ezeket a dolgokat.

- Szerintem nem lehet hibáztatni senkit. Nemigen hiszem, hogy a hölgynek módjában lett volna másképp cselekedni, bár az, hogy ilyen kurtán-furcsán elrohant, kétségkívül kifogásolható. Nincs édesanyja, aki ilyen válságos helyzetben tanácsot adhatott volna neki.

- De ez packázás volt, kedves uram! Nyilvánosan semmibe vettek - háborgott Lord St. Simon, miközben az asztalon dobolt az ujjával.

- Tekintettel kell lennie rá, hogy ennek a szegény lánynak igazán példátlan helyzetben kellett cselekednie.

- Nem veszek tekintetbe semmit. Nagyon haragszom, mert gyalázatosan bántak velem.

- Azt hiszem, csengettek - mondta Holmes. - Igen, lépéseket hallok odalent. Ha én nem tudom rávenni, hogy legyen elnéző, Lord St. Simon, lesz itt még egy szószólója az ügynek, ő talán több sikerrel jár. - Kinyitotta az ajtót, és betessékelt egy hölgyet és egy urat. - Lord St. Simon - fordult hozzá -, engedje meg, hogy bemutassam Mr. és Mrs. Francis Hay Moultont. A hölggyel, azt hiszem, már találkozott.

A jövevények láttán kliensünk felugrott a székből, és kihúzta magát, gőgösen maga elé nézett, kezét pedig császárkabátja gombolásába dugta a mellén. Maga volt a megbántott méltóság. A hölgy gyorsan előrelépett, és kezét nyújtotta neki, de a lord még csak rá sem nézett. Talán jól is tette, mert ha ráemeli a tekintetét, veszélyben az eltökéltsége, a hölgy könyörgő arcának ugyanis nehéz lett volna ellenállnia.

- Maga haragszik rám, Robert! - szólította meg a hölgy. - Persze minden oka megvan rá.

- Kérem, ne mentegetőzzék! - mondta Lord St. Simon szemrehányóan.

- De igen, tudom, hogy rútul bántam önnel, és el kellett volna mondanom mindent, mielőtt elmentem, de nem voltam egészen magamnál. Attól fogva, hogy viszontláttam Londonban Franket, nem is tudtam, mit csinálok, mit beszélek. Csodálom, hogy nem rogytam össze ájultan az oltár előtt.

- Mrs. Moulton, ha óhajtja, a barátom és én szívesen kimegyünk a szobából, hogy zavartalanul megmagyarázhassa a dolgot - mondta Holmes.

- Ha szabad közbeszólnom - mondta az idegen férfi -, már eddig is túl sok volt a titkolózás ebben az ügyben. Részemről örülnék, ha egész Európa és Amerika meghallaná az igazságot. - Alacsony, izmos, napbarnított férfi volt, borotvált arcának határozott vonásai talpraesett elevenséget sugalltak.

- Akkor elmondom a történetünket most azonnal - kezdte a hölgy. - Frank és én 84-ben ismertük meg egymást a McQuire-táborban, a Sziklás-hegység közelében, ahol apa a bérelt bányaterületén dolgozott. El voltunk jegyezve egymással. Egy napon azonban apa gazdag érre bukkant, és igen megtollasodott, szegény Frank bányája viszont kimerült, és nem hozott semmit. Apa egyre gazdagabb lett, Frank egyre szegényebb, végül apa nem volt hajlandó tovább fenntartani az eljegyzésünket, és elvitt engem Friscóba. Frank persze nem nyugodott ebbe bele, utánam jött, és apa tudta nélkül találkozgattunk. Apa őrjöngött volna, ha megtudja, így aztán mindent magunk rendeztünk el. Frank azt mondta, hogy elmegy, és ő is meggazdagszik, és nem is jön vissza addig megkérni a kezemet, amíg nincs annyi pénze, mint apának. Én megígértem, hogy várok rá akár az idők végezetéig, s megfogadtam, hogy senki máshoz nem megyek hozzá, amíg ő él. "Akkor miért nem házasodunk össze most rögtön?" - kérdezte Frank. - "Így biztos lehetnék felőled; és amíg vissza nem jövök, senkinek sem mondom el, hogy a férjed vagyok." Megbeszéltük a dolgot, Frank mindent elintézett szépen, kerített papot is, aki ott helyben összeadott minket. Frank aztán elment szerencsét próbálni, én pedig visszamentem apához.

Frankről legközelebb Montanából érkezett hír, aztán tudatta velem, hogy átment aranyat ásni Arizonába, később pedig Új-Mexikóba. Végül az újságban olvastam, hogy egy bányásztábort megtámadtak az apacsok, és a meggyilkoltak között Frank nevét is felsorolták. Én majdnem holtan rogytam össze, utána pedig hónapokig nagyon beteg voltam. Apa azt hitte, hogy tüdővészt kaptam, és San Francisco minden második orvosával megvizsgáltatott. Utána több mint egy évig nem jött semmi hír, így hát nem kételkedtem benne, hogy Frank csakugyan meghalt. Aztán Lord St. Simon eljött San Franciscóba, később mi jöttünk át Londonba, és megbeszéltük a házasságot, aminek apa nagyon örült, de én egész idő alatt éreztem, hogy szegény Frankem helyét soha senki sem tudja elfoglalni a szívemben.

Azért, természetesen, ha együtt éltem volna Lord St. Simonnal, teljesítettem volna a kötelességemet iránta. A szerelmünknek nem tudunk parancsolni, de a cselekedeteinknek igen. Én azzal a szándékkal mentem vele az oltár elé, hogy olyan jó felesége leszek, ami csak tőlem telik. De képzelhetik, hogy mit éreztem, amikor az oltár elé érve hátranéztem, és azt láttam, hogy Frank néz rám az első sorból. Először azt hittem, a kísértetét látom, de még egyszer hátranéztem, és még mindig ott volt, és a tekintete mintha azt kérdezte volna, örülök-e neki vagy sem. Csodálom, hogy nem estem össze. Úgy éreztem, minden forog körülöttem, és a pap szavait is csak valami távoli zsongásnak hallottam. Nem tudtam, mit tegyek. Szakítsam félbe a szertartást, és csináljak jelenetet a templomban? Még egyszer Frankre néztem, ő pedig nyilván kitalálta a gondolataimat, mert az ujját a szája elé emelve jelezte, hogy maradjak nyugton. Aztán láttam, hogy egy darab papírra ír valamit, s tudtam, hogy az nekem szól. Amikor indultunk kifelé, odaejtettem hozzá a csokromat, ő pedig a kezembe csúsztatta a cédulát, amikor visszaadta a virágot. Csak egy sor volt, arra kért, hogy amikor jelt ad, menjek hozzá. Afelől egy pillanatra sem volt kétségem, hogy most már elsősorban neki tartozom engedelmességgel, így kész voltam megtenni, akármit mond is.

Amikor visszaértünk a házba, elmondtam mindent a szobalányomnak, aki ismerte Franket még Kaliforniából, és mindig a pártján állt. Utasítottam, hogy senkinek se szóljon, csomagoljon össze néhány holmit, és készítse ki a köpenyemet. Tudom, hogy szólnom kellett volna Lord St. Simonnak, de borzasztó nehéz lett volna ott az anyja meg a sok előkelő ember előtt. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen elszököm, és majd később megmagyarázok mindent. Talán tíz perc sem telhetett el, amikor az ablakon át megláttam Franket az utca másik oldalán. Intett nekem, aztán lassan elindult a park bejárata felé. Én magamra kaptam a köntösömet és utána siettem. Közben egy nő jött oda hozzám, és beszélt valamit Lord St. Simonról (ebből úgy vettem ki, hogy a lordnak is volt valami ügye a házasság előtt), de végül sikerült leráznom, és hamarosan utolérnem Franket. Kocsiba szálltunk, és a Gordons téri bérelt lakáshoz hajtottunk, ahol végre, oly hosszú várakozás után, megvolt az igazi menyegzőm. Kiderült, hogy Franket az apacsok foglyul ejtették, de megszökött tőlük, San Franciscóba ment, ott kiderítette, hogy én halottnak hittem, lemondtam róla, és átjöttem Angliába. Utánam jött, és végül éppen a második házasságkötésem napján rám talált.

- Az újságban olvastam a hírt - szólt közbe az amerikai. - Közölték a neveket és a templomot, de azt nem, hogy hol lakik a hölgy.

- Azután megbeszéltük, hogy mit tegyünk. Frank amellett volt, hogy tálaljunk ki mindent, de én úgy szégyelltem magam az egész miatt, hogy úgy éreztem, inkább eltűnök örökre, ne is lássak senkit többé, majd legfeljebb küldök apának egypár sort, hadd tudja meg, hogy még életben vagyok.

Borzasztó volt arra gondolni, hogy az a sok lord és lady ott ül az asztal mellett, és várják, hogy visszajöjjek. Frank hallgatott rám, ezért fogta a menyasszonyi ruhámat, összekötötte egy batyuba, és eldobta valahol, ahol senki sem találhat rá. Azt akarta, hogy ne jussanak a nyomomra. Valószínűleg Párizsba mentünk volna holnap, ha ez a kedves úr, Mr. Holmes, nem jön el hozzánk. Azt egyáltalán nem értem, hogy talált ránk. Bebizonyította nekem, hogy nem nekem, hanem Franknek van igaza, most már hiba lenne titkolóznunk. Felajánlotta, hogy beszélhetek négyszemközt Lord St. Simonnal, erre mi azonnal idejöttünk. Nos, Robert, most már mindent hallott, igazán bocsánatot kérek, ha fájdalmat okoztam, és remélem, nem gondol nagyon rosszat rólam.

Lord St. Simon merevsége egyáltalán nem engedett, a hosszú történetet összeszorított ajakkal és összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig.

- Bocsásson meg - mondta -, de nem szokásom a legszemélyesebb magánügyeimről ilyen nyilvánosan folytatni beszélgetést.

- Nem bocsát meg nekem? Nem fog velem kezet, mielőtt elmegyek?

- Dehogynem, ha ez önnek örömet okoz. - A lord előrenyúlt, és hűvösen megszorította a hölgy kezét.

- Azt reméltem - próbálta megkörnyékezni Holmes -, hogy velünk tart egy baráti vacsorára.

- Azt hiszem, túl sokat vár tőlem, uram - válaszolta őlordsága. - Kényszerűségből bele kell nyugodnom ezekbe az új fejleményekbe, de azt aligha várhatják el tőlem, hogy még jókedvű is legyek. Ha megengedik, én most távozom. Jó éjszakát! - azzal meghajolt, és méltóságteljesen kisétált az ajtón.

- Akkor legalább azt remélem, hogy önök kitüntetnek a társaságukkal - mondta Sherlock Holmes. - Mindig örülök, amikor amerikaiakkal találkozom, Mr. Moulton, ugyanis azok közé tartozom, akik bíznak benne, hogy egy réges-rég elkövetett uralkodói ostobaság meg miniszteri baklövés nem fogja megakadályozni gyermekeinket abban, hogy egy napon ugyanannak a világméretű országnak a polgárai legyenek, amelynek zászlajában egymás mellett vannak a csillagok és sávok meg a Union Jack.

- Nagyon érdekes volt ez az eset - szólalt meg Holmes, miután vendégeink elmentek -, mert kiválóan példázza, milyen egyszerű magyarázata lehet egy első pillantásra kibogozhatatlannak tűnő ügynek. Nincs természetesebb annál, ahogyan a hölgy előadta az eseményeket, másfelől nincs furcsább annál, amit ezek az események eredményeztek, ha például Mr. Lestrade szemszögéből nézzük a dolgot.

- Ön tehát egy pillanatra sem tévedt hamis nyomra?

- Két dolog volt számomra feltűnő, mindjárt kezdettől fogva; az egyik, hogy a hölgy vonakodás nélkül kész volt végigcsinálni a házassági szertartást, a másik, hogy a hazatérés után néhány perccel már megbánta. Nyilván történnie kellett valaminek a délelőtt folyamán, ami ennyire megváltoztatta a magatartását. Mi lehetett az a valami? Beszélni nem beszélhetett senkivel azóta, hogy otthonról elindult, mert egész idő alatt vele volt a vőlegénye. Akkor tehát meglátott valakit? Ha igen, akkor annak amerikainak kellett lennie, mert az alatt a rövid idő alatt, amit ebben az országban töltött, aligha tehetett szert valaki akkora befolyásra fölötte, hogy ő a puszta látására teljesen megváltoztassa terveit. Látja, kizárásos módszerrel már addig eljutottam, hogy valószínűleg meglátott egy amerikait. No de ki lehet ez az amerikai, és miért tud ilyen nagy befolyást gyakorolni rá? Nos, amikor Lord St. Simon említést tett az első sorban ülő férfiról, s elmondta, hogy milyen hirtelen megváltozott a menyasszony, tudtam, hogy a csokorelejtés átlátszó trükkje egy üzenet átadását szolgálta, abból pedig, hogy a lady a szobalányával suttogott, és elhangzott az a bizonyos célzás a "rátenyerelésről", ami az aranybányászok zsargonjában azt jelenti, hogy valaki azt veszi használatba, amire másnak előjoga van, tökéletesen világossá vált a helyzet. A hölgy egy férfival szökött el, és a férfi vagy a szeretője, vagy az előző férje, de valószínűbb, hogy az utóbbi.

- De hogy a csodában talált rájuk?

- Ez akár elég nehéz is lehetett volna, de Lestrade barátunk kezében olyan információ volt, amelynek értékével ő maga nem volt tisztában. Természetesen a monogram volt a legfontosabb, de talán még annál is értékesebb volt az az adat, hogy egy héten belül az egyik legelőkelőbb londoni szállodában rendezte a számláját.

- Miből következtetett az előkelőségére?

- A magas árakból. Nyolc shilling a szoba, és nyolc penny egy pohár sherry - ez arra mutat, hogy az egyik legdrágább szállodáról van szó. Londonban nincs sok hely, ahol így megnyomnák a ceruzát. Már a másodikban, a Northumberland Avenue-n kiderült a vendégkönyvből, hogy egy Francis H. Moulton nevű amerikai úr egy nappal ezelőtt távozott, a számlamásolatai között pedig megtaláltam az említett tételeket. Távozásakor meghagyta, hogy leveleit a Gordon Square 226. számra küldjék utána. Én azonnal odamentem, és szerencsére otthon találtam a párocskát. Bátorkodtam néhány atyai jó tanácsot adni nekik, és meggyőztem őket, hogy minden tekintetben jobb lenne, ha tiszta vizet öntenének a pohárba, és mind a nagy nyilvánosság, mind pedig Lord St. Simon előtt tisztáznák a kilétüket és családi állapotukat. Meghívtam őket ide, hogy találkozzanak nálam a lorddal, és, amint látja, őt is rávettem, hogy jelenjen meg a találkán.

- De nem járt túl nagy sikerrel - jegyeztem meg. - Őlordsága viselkedése nem volt valami szívélyes.

- Ugyan, Watsonom! - mosolygott Holmes. - Azt hiszem, maga sem lenne túl szívélyes, ha hosszadalmas udvarlás és az esküvő után hipp-hopp azon kapná magát, hogy se felesége, se hozománya. Elnézően és szánalommal kell megítélnünk Lord St. Simont, és adjunk hálát a szerencsecsillagunknak, hogy velünk hasonló eset aligha fordulhat elő. Húzza közelebb a székét, Watson, és adja ide, legyen szíves, a hegedűmet. Most az egyetlen megoldásra váró feladvány ugyanis az, hogy miként vészeljük át ezeket a barátságtalan őszi estéket...


Nikowitz Oszkár fordítása

 

 

XI
A BERILLKÖVES DIADÉM

 

- Holmes! - szóltam barátomnak egy reggel, amint az erkélyablaknál álldogálva lenéztem az utcára -, nézze csak, itt jön egy őrült! Nem is értem, hogy a rokonai hogyan engedhették ki az utcára!

Barátom lustán feltápászkodott karosszékéből, és kezét köntöse zsebébe dugva megállt mögöttem. Tiszta, hideg februári nap volt, a tegnap esett hó ragyogott a téli napsütésben. A Baker Streeten az úttestet már barnásszürke latyak borította, de az utca két oldalán és a megtisztított járdák szélén a hó még éppoly fehéren csillogott, mint amikor leesett. Bár a járdán már eltakarították a havat, mégis veszélyesen csúszós volt, így aztán sokkal kevesebben jártak az utcán, mint máskor. A Metropolitan földalatti állomás felől is csak egy ember közeledett: az az úriember, aki furcsa viselkedésével magára vonta figyelmemet.

Körülbelül ötvenéves lehetett; magas, meglehetősen testes, de méltóságteljes megjelenésű, erős, markáns arcú férfi volt. Öltözéke komor, de választékos. Fekete szalonkabátot viselt, fényes kalapot, elegáns, barna kamáslit és jól szabott galambszürke nadrágot. Mozdulatai azonban különös módon rácáfoltak vonásainak és ruházatának tiszteletreméltóságára, mert ész nélkül rohant, időnként meg-megugorva, mint aki nem szokott hozzá a testmozgáshoz. Futás közben fel-felkapta a kezét, s megrázta a fejét, miközben az arca egészen különös módon eltorzult.

- Ugyan mi baja lehet? - kérdeztem. - Figyelje csak, a házszámokat nézegeti!

- Úgy vélem, ide jön - mondta Holmes a kezét dörzsölgetve.

- Ide?

- Igen. Velem akar konzultálni. Fölismerem rajta a tüneteket. Nos, nem megmondtam? - Közben a férfi lihegve és fújtatva odaért a kapunkhoz, és úgy belekapaszkodott a csengőbe, hogy az egész ház visszhangzott belé.

Néhány perccel később a még mindig fújtató és gesztikuláló férfi belépett a szobánkba. Szemében olyan mélységes fájdalom és kétségbeesés ült, hogy jókedvünk azonnal borzadásra és sajnálatra fordult. Látogatónk egyelőre szóhoz sem jutott, csak ingatta magát, s a haját tépte, mintha az őrület határán állna. Aztán hirtelen felugrott, és olyan lendülettel verte a fejét a falba, hogy mindketten azonnal odaugrottunk elvonszolni onnan. Sherlock Holmes belekényszerítette egy fotelba, leült mellé, megveregette a kezét, és a rá jellemző könnyed, megnyugtató hangon szólt hozzá.

- Ön azért jött ide, hogy elmondja, mi történt önnel, ugye? Ön kifáradt a nagy sietségben. Nagyon kérem, várja meg, amíg magához tér, én pedig boldog leszek, ha megvizsgálhatom az ügyét.

A férfi még egy-két percig ziháló mellkassal ült ott, és igyekezett úrrá lenni az érzelmein. Aztán megtörülte a homlokát, összeszorította az ajkát, és felénk fordult.

- Önök bizonyára azt hiszik, hogy megőrültem - mondta.

- Én csak azt látom, hogy önt valami nagy baj érhette - válaszolta Holmes.

- De még mekkora! Annak csak Isten a megmondhatója! Olyan hirtelen és olyan elemi erővel szakadt rám a szerencsétlenség, hogy az sem lenne csoda, ha megháborodnék. A nyilvános megszégyenítést még csak elviseltem volna, bár az én becsületemen eddig még soha nem esett folt. Mindenkit érhet személyes sorscsapás is. De a kettő együtt, ilyen borzalmas formában, elég ahhoz, hogy a lelkem legmélyét is felkavarja. Ráadásul nemcsak rólam van szó. Az ország legnemesebb férfiúja fogja megszenvedni, ha nem találunk valamilyen kiutat ebből a szörnyű ügyből!

- Nagyon kérem, szedje össze magát, uram! - bátorította Holmes. - Azután mondja el világosan, hogy kicsoda ön, és mi történt önnel!

- A nevem valószínűleg ismerős önök előtt - válaszolta látogatónk. - Alexander Holder vagyok, a Holder & Stevenson banktól, a Threadneedle Streetről.

Valóban, mindketten hallottuk már Holder úr nevét. Ő volt a City második legnagyobb magánbankjának az első számú tulajdonosa. Ugyan mi történhetett, hogy London egyik legkiválóbb polgára ilyen sajnálatra méltó állapotba került? Kíváncsian vártuk, hogy Holder összeszedje magát és elmondja történetét.

- Azt hiszem, nem vesztegethetem tovább az időt - mondta -, ezért is siettem ide, mihelyt a rendőrfelügyelő javasolta, hogy kérjem az ön segítségét. Földalattival jöttem a Baker Streetig, onnan pedig gyalog, mert ebben a hóban a konflisok túl lassan tudnak csak közlekedni. Ezért ziháltam olyan nagyon, tudják, nem vagyok hozzászokva a testmozgáshoz. Most már jobban érzem magam, és szeretném önök elé tárni a tényeket olyan röviden és világosan, amennyire csak tudom.

Természetesen önök is tudják, hogy a sikeres banktevékenység legalább annyira függ attól, hogy tudunk-e jövedelmező befektetéseket eszközölni, mint attól, hogy mennyire tudjuk kapcsolatainkat és a betéttulajdonosaink körét bővíteni. A pénz kihelyezésének egyik legvonzóbb módja ezért a kölcsönzés, na persze csak megfelelő letét fejében. Az elmúlt néhány évben például sok nemesi családnak adtunk nagy összegű kölcsönt, amire általában a család tulajdonában lévő képtár, könyvtár vagy ezüstnemű volt a biztosíték.

Tegnap reggel az irodámban ültem a bankban, amikor az egyik tisztviselő egy névjegyet hozott be nekem. Meglepődtem, mikor megláttam a nevet, mert az nem másé volt, mint... no, nem, azt hiszem, jobb lesz, ha önöknek sem mondom meg. Elég annyi, hogy ezt a nevet szerte a világon ismerik, egyike a legnagyobb, legnemesebb, legmagasabb rangú személyiségeknek egész Angliában. Egészen megrendített ez a nagy megtiszteltetés, amit meg is próbáltam látogatóm tudomására hozni, amikor belépett, de ő rögtön a tárgyra tért, mintha gyorsan át akarna esni ezen a kellemetlen ügyön.

"Holder úr" - kezdte. - "Úgy hallottam, hogy ön szokott pénzt kölcsönözni."

"A cég szokott, ha a letét megfelelő" - válaszoltam.

"Életbevágóan fontos számomra" - folytatta ő -, "hogy azonnal kézhez kapjak ötvenezer fontot. Természetesen ennek a kis összegnek akár a tízszeresét is bármikor kölcsönözhetném a barátaimtól, de én szívesebben kezelném ezt üzleti ügyként, amit magam intézhetek el. Nyilván ön is megérti, hogy az én pozíciómban nem tanácsos bárkinek is a lekötelezettjévé válnom."

"Ha szabad kérdeznem, mennyi időre kívánja a kölcsönt?" - kérdeztem.

"Jövő hétfőn egy igen nagy összeget kapok, és akkor teljes bizonyossággal visszafizetem önnek a kölcsönt, akkora kamattal együtt, amekkorát ön jónak lát. De nagyon fontos számomra, hogy a pénzt azonnal megkapjam."

"Boldogan kölcsönözném önnek ezt az összeget minden további nélkül akár zsebből is, de sajnos nincs ennyi saját pénzem. Ha viszont a cég nevében kötök üzletet önnel, akkor, társamra való tekintettel, kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz, hogy még az ön esetében is megköveteljük a szükséges biztosítékot" - feleltem.

"Ezt én is így gondoltam" - mondta, azzal fölemelt egy négyszögletes, fekete szattyánbőr dobozt, amelyet előzőleg a széke mellé helyezett. - "Bizonyára hallott már a berillköves diadémról."

"Az egyike a Birodalom tulajdonában lévő legdrágább ékszereknek!" - mondtam én.

"Pontosan." Kinyitotta a dobozt, és megpillantottam benne a puha, hússzínű bársonyon az említett csodálatos ékszert. "Harminckilenc hatalmas berill van benne, de csupán az aranyfoglalat értéke is felbecsülhetetlen. Még a legóvatosabb becslés szerint is legalább kétszer annyit ér, mint amennyit most kérek. Kész vagyok itt hagyni önnél letétben."

Kézbe vettem a drága dobozt, és tanácstalanul néztem illusztris ügyfelemre.

"Kételkedik az értékében?" - kérdezte.

"Semmiképpen. Én csak abban kételkedem..."

"...hogy helyénvaló-e, ha itt hagyom. Nos, emiatt ne aggódjék. Föl sem merült volna bennem az ötlet, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy négy nap múlva vissza fogom szerezni. Ez egy teljesen formális ügy. Elégséges a biztosíték?"

"Bőven."

"Nyilván tudja, Mr. Holder, hogy ezzel az ön jó hírére alapozott bizalmamat előlegezem önnek. Számítok nemcsak az ön teljes diszkréciójára ebben az ügyben, hanem arra is, hogy ön minden lehetséges óvintézkedést megtesz a diadém megőrzésére, mert nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mekkora országos botrány lenne abból, ha a fejék eltűnne, vagy akár csorba esne rajta, hiszen nincs több ezekhez illő berill a világon, és egyet sem lehetne pótolni. Mindazonáltal teljesen megbízom önben és itt hagyom. Hétfőn reggel személyesen jövök érte."

Láttam, hogy ügyfelem már nagyon szeretne elmenni, így nem szóltam többet. Hívattam a pénztárost, és utasítottam, hogy fizessen ki az úrnak ötven darab ezerfontos bankjegyet. Ám amikor újra egyedül maradtam az asztalomon heverő drága dobozzal, a rám nehezedő óriási felelősség miatt rossz érzés kezdett gyötörni. Tudtam, hogy mivel a diadém nemzeti kincs, rettenetes botrány törne ki, ha bármi baleset érné. Máris sajnáltam, hogy egyáltalán beleegyeztem abba, hogy átvegyem. De ez most már késő bánat volt, így hát bezártam a saját széfembe, és folytattam a munkámat.

Estére arra az álláspontra jutottam, hogy oktalanság lenne egy ilyen drága holmit ott hagyni az irodában. Bankszéfeket törtek föl már eddig is, ez az enyémmel is megtörténhet. S ha valóban megtörténik, igazán szörnyű helyzetbe kerülök! Ezért úgy döntöttem, hogy arra a pár napra éjszakára mindig hazaviszem az ékszert, reggel meg visszahozom. Ezt elhatározván, hívattam egy konflist, és az ékszert gondosan őrizve kihajtattam streathami házamhoz. Csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor felvittem az emeletre, és bezártam az öltözőszobámban lévő szekreterbe.

Most néhány szót kell ejtenem a házbeliekről, Holmes úr, mert szeretném, ha teljesen tisztán látná a helyzetet. A lovászom és az inasom nem alszanak a házban, így velük nem kell a továbbiakban foglalkoznunk. Három szobalányt alkalmazok, akik már évek óta nálam vannak, és megbízhatóságuk minden gyanún felül áll. Van még egy, Lucy Parr, a második felszolgáló, ő még csak néhány hónapja van nálam. Kiváló referenciákkal jött, és én is mindig meg voltam elégedve vele. Nagyon csinos lány, így aztán vonzza a széptevőket, akik néha ott sündörögnek a ház körül. Ezt az egyetlen kifogást lehet fölhozni ellene, de meg vagyunk győződve arról, hogy minden tekintetben rendes és tisztességes lány.

Ennyit a szolgálókról. A családom olyan kicsi, hogy bemutatása nem telik sok időbe. Özvegy vagyok, és egyetlen fiam van, Arthur. Meg kell mondanom, Holmes úr, hogy a fiam csalódást okozott nekem, súlyos csalódást. Nem kétséges, hogy ezért magam vagyok a hibás. Mondják, hogy elkényeztettem - és ez valószínűleg igaz. Mikor az én drága feleségem meghalt, úgy éreztem, nekem már csak a fiam maradt ezen a világon. Nem tudtam elviselni, hogy a mosoly eltűnjön az ajkáról akár egyetlen percre is. Egyetlen kívánságát sem tagadtam meg. Talán mindkettőnk számára jobb lett volna, ha szigorúbb vagyok, de hát én igazán jót akartam.

Természetesen azt szerettem volna, ha utódom lesz a bankban, de sajnos nincs üzleti érzéke. Zabolátlan, önfejű ifjúvá serdült, és az igazat megvallva, nemigen lehetett nagy összegek kezelését rábízni. Pár éve belépett egy előkelő klubba. Megnyerő modorával hamarosan közeli barátságba került néhány feneketlen pénztárcájú, nagy lábon élő fiatalúrral. Elkezdett nagy összegekben kártyázni, meg a lóversenyen herdálta a pénzt, amíg újra és újra kénytelen nem volt hozzám fordulni, hogy adjak neki előleget az apanázsára, mert ki kell fizetnie becsületbeli adósságait. Többször is megpróbált elszakadni ettől a veszedelmes társaságtól, de minden alkalommal visszaesett, amire barátja, Sir George Burnwell vette rá.

Megjegyzem, nem is csodálom, hogy egy olyan ember, mint Sir George Burnwell, a hatása alá tudta keríteni. A fiam gyakran elhozta hozzánk, és magam is alig tudtam ellenállni elbűvölő modorának. Idősebb Arthurnál, világfi a körme hegyéig, mindenütt megfordult, és sok mindent látott, ragyogó elbeszélő, amellett rendkívül szép férfi is. Ám távol jelenlétének igézetétől, cinikus beszéde és egy-egy elkapott pillantása arról győztek meg, hogy ebben az emberben nem szabad megbízni.

Már csak Maryt kell bemutatnom. Ő az unokahúgom, de örökbe fogadtam öt évvel ezelőtt, amikor ugyancsak özvegy bátyám meghalt, és Mary egyedül maradt. Azóta is lányomként szeretem őt. Bearanyozza életemet, kedves, jószívű és szép - és mindamellett kiváló gazdasszony és házvezetőnő is, pedig olyan gyöngéd, nyugodt és nemes, amilyen csak egy nő lehet. Ő a jobbkezem, nem is tudom, mihez kezdenék nélküle.

Csak egy dologban nem teljesítette a kívánságomat. A fiam kétszer is megkérte a kezét, mert önzetlenül szereti őt, de ő mindannyiszor kikosarazta. Azt hiszem, ha bárki, hát ő biztosan a jó útra tudta volna téríteni a fiamat, és ez a házasság az egész életét megváltoztathatta volna - de most már, sajnos, késő, mindörökre késő!

Nos, Holmes úr, immáron ismeri a házamban lakókat, hadd folytassam nyomorúságos történetemet!

Tegnap este vacsora után a szalonban kávéztunk. Elmeséltem Arthurnak és Marynek az esetemet, és említést tettem a magammal hozott ékszerről is, csak ügyfelem nevét hallgattam el. Lucy Parr szolgálta fel a kávét, de biztos vagyok benne, hogy már nem volt a szobában, amikor belefogtam a történetbe, bár arra nem mernék megesküdni, hogy az ajtó is csukva volt. Mary és Arthur nagyon érdekesnek találták az esetet, és szerették volna látni a híres diadémot, de én úgy véltem, jobb, ha nem nyúlunk hozzá.

"Hová tetted?" - kérdezte Arthur.

"A szekreterembe."

"Hát én őszintén remélem, hogy nem törnek be az éjjel a házba" - mondta ő.

"Be van zárva" - válaszoltam én.

"Ugyan, apa, azt a szekretert akármilyen régi kulcs kinyitja. Kölyökkoromban még én is kinyitottam a lomkamra szekrényének a kulcsával."

Gyakran előfordult, hogy hetet-havat összehordott, így aztán nem is vettem komolyan a szavait. Aznap este azonban igen komoly képpel követett a szobámba.

"Mondd, apa!" - kezdte lesütött szemmel -, "nem tudnál adni kétszáz fontot?"

"Nem tudnék!" - szóltam rá határozottan. - "Már eddig is túlságosan bőkezű voltam veled pénz dolgában."

"Tényleg nagyon kedves voltál" - mondta -, "de meg kell kapnom ezt a pénzt, különben nem tehetem be a lábam a klubba soha többé."

"Ami csak hasznodra válna!" - feleltem.

"Jó, de azt nyilván te sem akarod, hogy a becsületemet elveszítsem" - vetette ellen. - "Nem tudnám elviselni a szégyent. Valahogyan meg kell szereznem a pénzt, és ha te nem adsz, akkor más megoldást kell találnom."

Nagyon dühös voltam, mert ebben a hónapban már harmadszor kért pénzt tőlem. "Egy petákot sem kapsz tőlem!" - kiáltottam, mire ő szó nélkül meghajolt és kiment.

Amikor egyedül maradtam, kinyitottam a szekretert, hogy megnézzem, biztonságban van-e a kincs, majd újra bezártam. Ezután körbejártam a házat, ellenőrizni, vajon mindent alaposan bezártak-e. Ezt a feladatot általában Maryre hagyom, de most úgy éreztem, jobb lesz, ha mindennek személyesen nézek utána. Ahogy jöttem le a lépcsőn, észrevettem Maryt a hall oldalsó ablakánál - éppen becsukta és bereteszelte.

"Mondd, apa!" - kérdezte, szerintem egy kicsit zavartan -, "te adtál engedélyt Lucynak, a szobalánynak, hogy kimenjen ma este?"

"Én ugyan nem."

"Pedig épp most jött be a hátsó bejáraton. Biztosan csak az oldalsó kapuig ment, hogy találkozzék valakivel, de azt hiszem, ez így nem igazán biztonságos, és szólni kellene, hogy hagyjon föl vele."

"Beszélj vele reggel, vagy majd én, ha úgy jobb szeretnéd. Biztos, hogy minden rendesen be van zárva?"

"Egészen biztos, apa!"

"Akkor jó éjszakát." Megcsókoltam, és felmentem a szobámba. Nemsokára elaludtam.

Megpróbálok mindent elmesélni önnek, Holmes úr, ami kapcsolatban lehet az üggyel, és kérem, kérdezzen közbe, ha nem elég világosan mondanék valamit.

- Ellenkezőleg, az ön beszámolója rendkívül világos.

- Most érünk a történetnek ahhoz a részéhez, ahol a világosságra még inkább szükség lesz. Nem vagyok valami jó alvó, és az aggódástól, gondolom, a szokottnál is nyugtalanabb volt az álmom. Körülbelül éjjel két órakor a házban valami zaj felriasztott. Már el is hallgatott, mire igazán fölébredtem, de úgy tűnt, mintha egy ablakot csuktak volna be óvatosan valahol. Feszülten figyelve hallgatóztam. Hirtelen a hideg is végigfutott a hátamon, mert a szomszéd szobából léptek zaját hallottam egészen tisztán. A félelemtől remegve kimásztam az ágyból, és belestem az öltözőszobám ajtaján.

"Arthur!" - kiáltottam. - "Te gazember! Te tolvaj! Hogy mertél hozzányúlni ahhoz a fejékhez?!"

A gázlámpa fél lángon égett, ahogy otthagytam; az a szerencsétlen fiam pedig egy szál ingben és nadrágban ott állt a lámpánál, kezében a diadémmal. Úgy tűnt, mintha teljes erejével megpróbálná eltörni vagy meghajlítani. Kiáltásomra kiejtette a kezéből, és halottsápadtra vált. Felkaptam az ékszert, és megvizsgáltam. Az egyik aranysarok, benne három berillel, hiányzott.

"Te aljas gazfickó!" - üvöltöttem magamon kívül. - "Tönkretettél, örökre elvetted a becsületemet! Hol vannak a drágakövek, amiket elloptál?"

"Még hogy elloptam?" - kiáltotta.

"Igen, te elvetemült tolvaj!" - ordítottam, miközben a vállánál fogva ráztam.

"De hát nem hiányzik egy sem. Egy sem hiányozhat" - mondta ő.

"Három hiányzik. És te tudod, hogy hol vannak! Hazug is lettél, nemcsak tolvaj? Mintha nem láttam volna, hogy megpróbálsz még egy darabot letörni belőle!"

"Most már eleget becsméreltél" - mondta -, "ezt nem tűröm tovább. Egy árva szót sem szólok többet erről az ügyről, annyira megsértettél. Holnap reggel elhagyom a házadat, és ezentúl a magam útját járom!"

"Elhagyod ám, de bilincsben!" - kiáltottam, félőrülten a fájdalomtól és a dühtől. - "Alaposan kivizsgáltatom ezt az ügyet!"

"Tőlem ugyan nem tudsz meg semmit!" - kiabálta meglepő hévvel. Nem is tudtam, hogy ilyen indulatok feszülnek benne. "Ha úgy döntesz, hogy kihívod a rendőrséget, akkor csak találják meg, amit tudnak."

Ekkorra már az egész ház felriadt, hogy annyira kiabáltam dühömben. Mary volt az első, aki berontott a szobába. Amikor meglátta a diadémot és Arthur arcát, egyszeriben megértette, hogy mi történt, felsikoltott, és ájultan esett össze. Elküldtem a szobalányt a rendőrökért, és azonnal rájuk bíztam az ügyet. Amikor a felügyelő egy rendőrrel belépett a házba, Arthur, aki addig konokul, összefont karokkal állt ott, megkérdezte, hogy szándékomban áll-e őt lopással vádolni. Megmondtam neki, ez már nem magánügy, hanem közügy, mivel a tönkretett diadém nemzeti kincs. Én pedig elhatároztam, hogy mindenben szabad kezet engedek a törvénynek.

"Legalább" - kérte ő - "ne fogass el azonnal! Mindkettőnknek jót tenne, ha öt percre elhagyhatnám a házat."

"Hogyne, hogy megszökj, vagy hogy elrejtsd, amit elloptál!" - feleltem. Ráébredtem, milyen borzasztó helyzetbe kerültem, és könyörögtem neki, hogy vegye tekintetbe: nemcsak az én becsületem forog kockán, hanem egy nálam sokkal nagyobb emberé is, és hogy tette az egész nemzetet megrázó botránnyal fenyeget. Pedig ő mindezt elhárítaná, ha megmondaná, hogy mit tett a három hiányzó berillel.

"Szembe kell nézned a tényekkel" - mondtam. - "Tetten értelek, és nincs az a vallomás, ami ennél gyalázatosabb fényben tüntetne föl téged. De ha megmondod, hol vannak a kövek, még mindent jóvátehetsz. Akkor mindent megbocsátunk és elfelejtünk."

"Tartsd meg magadnak a bocsánatodat" - válaszolta, és gúnyosan mosolyogva hátat fordított nekem. Láttam, túlságosan megmakacsolta magát, hogysem jobb belátásra bírhatnám. Nem maradt más hátra, behívtam a felügyelőt, és átadtam neki a fiút. Azonnal megmotozták, majd átkutatták a szobáját és a háznak minden részét, ahol csak elrejthette a köveket, de semmi nyomot nem találtak, a szerencsétlen fiam pedig minden rábeszélésünk és fenyegetésünk ellenére sem volt hajlandó megszólalni. Ma reggel elvitte a rendőrség, és bezárták egy cellába, én pedig, amint végeztem a rendőrségen a formaságokkal, idesiettem önhöz, hogy megkérjem, állítsa tehetségét az ügy szolgálatába. A rendőrök nyíltan beismerték, hogy egyelőre teljesen értetlenül állnak az ügy előtt. Nem számít, hogy mibe kerül, csak segítsen! Én már felajánlottam ezer font jutalmat a nyomravezetőnek. Uram Isten, mitévő legyek most! Egyetlen éjszaka elvesztettem a becsületemet, a köveket és a fiamat. Jaj, mihez kezdjek!

Két kezébe temette az arcát, és úgy ringatta magát, mint egy vigasztalhatatlan gyermek.

Sherlock Holmes csöndben, összeráncolt homlokkal ült néhány percig, és a tűzbe bámult.

- Gyakran fogadnak önök látogatókat? - kérdezte végül.

- Egyáltalán nem. Néha eljön hozzánk a társam a családjával, no meg Arthur egy-egy barátja. Sir George Burnwell többször is megfordult nálunk az utóbbi időben. Más nem volt, azt hiszem.

- És önök gyakran járnak társaságba?

- Arthur igen. Mary és én inkább otthonülők vagyunk. Egyikünk sem kedveli igazán a társasági életet.

- Ez meglehetősen szokatlan egy fiatal lánynál.

- Igen, de ő nagyon csöndes természetű. Meg nem is olyan fiatal már. Huszonnégy éves.

- Az elmondottakból nekem úgy tűnik, hogy ez az ügy igen nagy megrázkódtatást jelentett neki is.

- De még milyet! Ő talán még nálam is jobban szenved.

- Egyikőjük sem kételkedik a fia bűnösségében?

- Hogyan kételkedhetném, amikor a saját szememmel láttam a diadémot a kezében?

- Én ezt igazán nem tekinteném perdöntő bizonyítéknak. A fejék többi része is megsérült?

- Igen, elcsavarodott.

- Nem gondolja, hogy a fia talán csak megpróbálta kiegyenesíteni?

- Az Isten áldja meg önt! Ön mindent megpróbál érte és értem. De ez túl kemény dió. Egyáltalán, mit keresett ott a fiam? Ha ártatlan, akkor miért nem szólt egy szót sem?

- Jogos a kérdés. Viszont ha bűnös, miért nem talált ki valami hazugságot? A fia szótlansága szerintem többféleképpen is értelmezhető. Több különös részlete is van ennek az esetnek. Mi volt a rendőrség véleménye arról a zajról, amely önt felébresztette?

- Azt mondták, valószínűleg Arthur okozta, amikor becsukta a hálószobája ajtaját.

- Óriási! Mintha az, aki rosszban sántikál, valaha is úgy bevágná az ajtót, hogy az egész házat felébressze! És mit mondtak a drágakövek eltűnéséről?

- Remélik, hogy megtalálják a köveket: most kopogtatják a faburkolatot, és vizsgálják a bútorokat.

- A ház körül is szétnéztek?

- Hogyne! Valóban teljes erővel dolgoznak. A kert minden részét átvizsgálták már.

- Nos, drága uram - kérdezte Holmes -, nem nyilvánvaló önnek, hogy ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt ön és a rendőrség eredetileg feltételezték? Merthogy önök - velem ellentétben - igen egyszerűnek látják. Vegyük csak szemügyre az ön elméletét. Ön feltételezi, hogy a fia lejött a szobájából, óriási kockázatot vállalva bemerészkedett az ön öltözőszobájába, kinyitotta a szekretert, nagy erővel letört belőle egy kis darabot, elment valahová, ahol elrejtett három követ a harminckilencből, méghozzá olyan ügyesen, hogy máig sem találja senki, aztán a maradék harminchat kővel visszatért az ön szobájába, ahol a legjobban kitette magát annak a veszélynek, hogy rajtakapják. Kérdem én önt, valószínű ez?

- De hát ha ez nem, akkor micsoda? - jajdult fel a bankár kétségbeesetten. - Ha a jó szándék vezérelte a fiamat, miért hallgat olyan makacsul?

- Az már a mi feladatunk, hogy ezt kiderítsük - válaszolta Holmes. - Most, ha ez önnek is megfelel, Holder úr, elmehetnénk együtt Streathambe. Rá kell szánnunk egy órácskát arra, hogy egy kicsit részletesebben megvizsgáljuk ezt az ügyet.

Barátom ragaszkodott hozzá, hogy én is elkísérjem őket. Kérésének ezer örömmel tettem eleget, mivel az elhangzott történet egyaránt felkeltette együttérzésemet és kíváncsiságomat. Be kell vallanom, hogy a bankár fiának bűnössége számomra éppoly nyilvánvalónak tűnt, mint szerencsétlen apjának, mégis annyira bíztam Holmes ítélőképességében, hogy úgy éreztem, csak kell lennie valami reménysugárnak mindaddig, amíg Holmes elégedetlen a kézenfekvő magyarázattal. A déli kertvárosba vezető úton Holmes alig szólt egy szót is. Állát a mellére hajtotta, kalapját a szemébe húzta, úgy ült gondolataiba mélyedve. Úgy tűnt, a halvány reménysugár új erőt adott ügyfelünknek, mert még könnyed társalgásba is kezdett velem üzleti ügyeiről. Rövid vonatozás és még rövidebb séta után megérkeztünk a nagy pénzember házához, a Fairbank-villához.

A Fairbank egy jókora, négyszög alapú fehér ház, amely az úttól kissé beljebb áll. A behavazott pázsiton át nagy ívben kanyarodott a kocsifeljáró a hatalmas kovácsoltvas kaputól a bejárat elé. Jobbra egy kis bozót látszott, innen vezetett egy keskeny ösvény, gondosan nyírt sövénnyel szegélyezve mindkét oldalon, a konyhaajtóig; ez volt a személyzeti bejárat. Balra egy másik ösvény vitt az istállókhoz. Ez az ösvény nem tartozott a parkhoz, hanem nyilvános, bár alig használt átjáró volt. Holmes ott hagyott bennünket az ajtó előtt, és lassan körbejárta a házat, majd végigment mindkét ösvényen.

Olyan sokáig elmaradt, hogy Mr. Holder és én bementünk az ebédlőbe, és a tűz előtt melegedve vártuk. Csendben üldögéltünk ott, amikor kinyílt az ajtó, és egy ifjú hölgy lépett be. A közepesnél valamivel magasabb termetű, karcsú lány volt, szeme és haja barna - az utóbbi, arcának haloványsága miatt, még sötétebbnek tűnt. Azt hiszem, ilyen halotti sápadtságot még sohasem láttam női arcon. Még az ajka is vértelen volt, csak a szeme volt kissé kivörösödve a sírástól. Ahogy csöndben belépett a szobába, úgy láttam, az ő bánata még mélyebb, mint a bankáré. Ez annál is feltűnőbb volt, mivel látszott rajta, hogy óriási önuralommal rendelkezik. Rám ügyet sem vetve egyenesen a nagybátyjához ment, és kedvesen megsimogatta a homlokát.

- Ugye, apa, utasítottad a rendőrséget, hogy Arthurt bocsássák szabadon?

- Nem, nem, kislányom, az ügyet alaposan ki kell vizsgálni.

- De én biztos vagyok benne, hogy ártatlan. Tudod, hogy milyen a női ösztön. Én tudom, hogy semmi rosszat nem csinált: te meg még bánni fogod, hogy ilyen kemény voltál hozzá.

- Akkor miért hallgat, ha egyszer ártatlan?

- Ki tudja? Talán, mert dühbe gurult, amiért megvádoltad őt.

- Hogy a csudába ne vádoltam volna meg, ha egyszer láttam a diadémmal a kezében?

- Ó, azt csak azért vette föl, hogy megnézze! Kérlek, kérlek, apa, higgy nekem, Arthur ártatlan! Ejtsd el az ügyet, ne is beszéljünk róla többet! Rettenetes arra gondolni, hogy szegény Arthur börtönben van!

- Nem, Mary, a nyomozást folytatjuk, amíg csak a köveket meg nem találjuk. Arthur iránti szereteted miatt elfelejted, hogy ez az eset milyen szörnyű következményekkel jár rám nézve. Ezért nemhogy eltussolnám, hanem magammal hoztam egy urat Londonból, hogy még alaposabban kivizsgálja az ügyet.

- Ezt az urat? - kérdezte, és felém fordult.

- Nem, ennek az úrnak a barátjáról van szó. Azt kérte, hogy hagyjuk egyedül. Most kint van valahol az istállóba vezető útnál.

- Az istállóba vezető útnál? - kérdezte a nő, és felvonta sötét szemöldökét. - Ugyan mit találhat ott? De, gondolom, ez ő! Bízom abban, uram, hogy ön be fogja bizonyítani unokafivérem, Arthur ártatlanságát. Nekem szent meggyőződésem, hogy így van.

- Teljes mértékben osztom az ön véleményét, kisasszony, és remélem, hogy csakhamar bizonyítékokkal is szolgálhatunk - válaszolta Holmes, és visszament a lábtörlőhöz, hogy leverje a cipőjéről a havat.

- Úgy vélem, abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Holder kisasszonyhoz szólhatok. Megengedi, hogy néhány kérdést feltegyek önnek?

- Hogyne, uram, készséggel állok rendelkezésére, ha segíthetek ennek a szörnyű ügynek a tisztázásában!

- Ön semmit sem hallott tegnap éjjel?

- Semmit, amíg a nagybátyám kiabálni nem kezdett. Azt meghallottam, és akkor jöttem le.

- Tegnap éjjel ön csukta be az ajtókat és az ablakokat. Minden ablakot bereteszelt?

- Igen.

- És reggel is zárva találták az ablakokat?

- Igen.

- Van egy szobalányuk, akinek van egy kedvese, nemde? Úgy rémlik, ön tett egy olyan megjegyzést a nagybátyjának, hogy a lány tegnap este kiment és találkozott vele.

- Igen, és ez volt az a lány, aki tegnap este felszolgált a szalonban. Ő kihallgathatta, amit a nagybátyám mesélt a diadémról.

- Igen. Ezek szerint ön hajlik arra a meggyőződésre, hogy a lány esetleg a szeretőjéhez szökött ki, és ők ketten tervelték ki a rablást?

- Mi értelme az ilyen homályos feltételezéseknek - vágott közbe a bankár türelmetlenül -, mikor megmondtam már önöknek, hogy láttam Arthurt a diadémmal a kezében.

- Egy pillanat, Holder úr! Erre rögtön visszatérünk. Még szeretnék egyet-mást megtudni erről a szobalányról. Holder kisasszony, ön látta őt visszatérni a konyhaajtón át, igaz?

- Igen. Éppen akkor lopódzott be, amikor be akartam zárni az ajtót. A férfit is láttam a homályban.

- Tudja, hogy kicsoda?

- Persze, ő a zöldséges, aki házhoz szállítja megrendeléseinket. Francis Prospernek hívják.

- Ugye, ő balra állt az ajtótól - kérdezte Holmes -, azaz egy kicsit följebb az úton, nem pont az ajtónál?

- Igen.

- És, ugye, falába van?

Mintha félelem csillant volna meg az ifjú hölgy kifejező, sötét szemében.

- Ön igazi varázsló! - mondta. - Ezt honnan tudja? - Mosolygott, de Holmes komoran nézett vissza rá.

- Most szeretnék felmenni az emeletre - közölte. - És valószínűleg még egyszer körbejárom a házat kívülről. Bár talán meg kellene néznem a földszinti ablakokat is, mielőtt felmennék.

Gyorsan végigjárta az ablakokat, de csak annál állt meg, amelyik a hallból az istállóba vezető útra nyílt. Ezt kinyitotta, és az ablakpárkányt alaposan megvizsgálta erős nagyítójával. - Akkor most menjünk föl! - mondta, amikor ezzel végzett.

A bankár öltözőszobája puritán berendezésű kis helyiség volt. Csak egy szürke szőnyeg, egy nagy szekreter és egy hosszú tükör állt benne. Holmes először a szekreterhez lépett, és alaposan megnézte a zárat.

- Melyik kulccsal szokták ezt zárni? - kérdezte.

- Azzal, amelyiket a fiam is említett, a lomkamra szekrényének a kulcsával.

- Itt van a kulcs?

- Ott, az öltözőasztalon.

Sherlock Holmes kezébe vette a kulcsot, és kinyitotta vele a szekretert.

- Teljesen zajtalan zár - mondta. - Nem csoda, hogy erre nem ébredt föl. Feltételezem, hogy a diadém ebben a dobozban van. Meg kell néznünk. - Kinyitotta a dobozt, kivette belőle a fejéket, és az asztalra tette. Valóban az ötvösművészet csodálatos remeke volt; ennél a harminchat kőnél nem láttam szebbet soha életemben. A diadém egyik oldalán volt egy meghajlott és megrepedt rész, ott, ahol a három követ tartalmazó sarkát letörték.

- Nos, Holder úr - mondta Holmes -, itt van egy másik sarok, éppolyan, mint amelyik oly szerencsétlen módon eltűnt. Nagyon kérem, törje le!

A bankár elborzadva hőkölt vissza. - Meg sem merném próbálni - mondta.

- Akkor majd én! - Holmes minden erejét összeszedve megpróbálta meghajlítani, de eredménytelenül. - Éreztem, hogy enged már egy kicsit - mondta -, de még nekem is nagyon sokáig tartana, pedig az én kezem rendkívül erős. Egy közönséges ember semmiképp sem tudná eltörni. Mit gondolnak, mi történne, ha mégis eltörném? Akkorát szólna, mint egy pisztolylövés. Azt akarja nekem mondani, Holder úr, hogy mindez itt történt, alig néhány méterre az ön ágyától, és ön semmit sem hallott belőle?

- Nem tudom, mit gondoljak. Előttem minden teljesen homályos.

- Később majd megvilágosodik. Önnek mi a véleménye, Holder kisasszony?

- Be kell vallanom, hogy én is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint a nagybátyám.

- A fia nem viselt sem cipőt, sem zoknit, amikor ön meglátta?

- Nem, csak inget és nadrágot.

- Köszönöm. Annyi bizonyos, hogy a szerencse kegyes volt hozzánk mostani nyomozásunk során, és ha nem göngyölítjük föl ezt az ügyet, azért egyedül magunkat hibáztathatjuk. Most, ha megengedi, Holder úr, kint szeretném folytatni vizsgálódásaimat.

Kérésére egyedül hagytuk. Elmagyarázta ugyanis, hogy a fölösleges lábnyomok megnehezítenék a dolgát. Körülbelül egy órát töltött vizsgálódásával, majd havas csizmával és kifürkészhetetlen arccal tért vissza.

- Azt hiszem, most már mindent láttam, amit látnom kellett, Holder úr - mondta. - Azzal tehetem önnek a legnagyobb szolgálatot, ha visszamegyek a lakosztályomba.

- De a drágakövek, Holmes úr, hol vannak a drágakövek?

- Azt nem tudom.

A bankár a kezét tördelte. - Sose látom viszont a köveimet! - kiáltotta. - És a fiam? Ön szerint reménykedhetek még?

- A véleményem mit sem változott.

- Akkor, az isten szerelmére, miféle sötét dolog történt a házamban tegnap éjjel?

- Ha holnap reggel kilenc és tíz óra között fölkeres Baker Street-i lakásomban, megpróbálok majd választ adni a kérdésére. Addig is tekinthetem úgy, hogy ön szabad kezet ad nekem, feltéve, hogy visszaszerzem a drágaköveket, és ön nem szab határt az összegnek, amit erre a célra fölvehetek?

- Az egész vagyonomat is odaadnám, csak hogy visszaszerezhessem a köveket.

- Nagyon helyes. Akkor holnap reggelig kiderítem a dolgot. Viszontlátásra. Bár lehetséges, hogy még ma délután vissza kell térnem ide.

Tudtam, hogy barátom már véleményt formált az ügyről, de hogy mi lehet az, arról halvány sejtelmem sem volt. Hazafelé menet többször is megpróbáltam szóra bírni, de mindig valami más témára terelte a beszélgetést. Így aztán kénytelen voltam feladni a dolgot. Valamivel három előtt értünk haza. Holmes a szobájába sietett, és néhány perc múlva közönséges csavargónak öltözve bukkant elő. Fölhajtott gallérjával, fényesre koptatott kabátjával, vörös nyaksáljával és viseltes cipőjével tökéletes példánya volt az utcai léhűtőnek.

- Azt hiszem, ez megfelelő lesz - mondta elégedetten, miközben a kandalló felett lógó tükörbe pillantott. - Örülnék, ha velem jöhetne, Watsonom, de ez most nem lenne célszerű. Azt hiszem, nyomon vagyok, bár az is lehet, hogy csak délibábot kergetek - no de hamarosan megtudom az igazságot. Remélem, néhány órán belül újra csatlakozhatom önhöz. - Levágott egy szelet húst a tálalón lévő pecsenyéből, két karéj kenyér közé tette, bevágta a zsebébe, és elindult.

Éppen megteáztam, mire megérkezett. Nagyon jó kedve volt; a kezében egy ócska gumicsizmát himbált. A csizmát az egyik sarokba vágta, és töltött magának egy csésze teát.

- Éppen csak benéztem, ha már erre jártam - mondta. - Már megyek is tovább.

- Hová?

- A West End túlsó végére. Valószínűleg el fog tartani egy darabig. Nyugodtan menjen aludni, ha túl sokáig elmaradnék.

- És hogy mennek a dolgok?

- Megyegetnek. Nincs okom panaszra. Mióta találkoztunk, jártam még egyszer Streathamben, de nem mentem be a házba. Nagyon érdekes ügyecske ez, semmi pénzért el nem szalasztottam volna. Viszont nem pletykálhatom el az időt, le kell vetnem ezeket a siralmas ruhadarabokat, és át kell alakulnom tekintélyes önmagámmá.

Láttam a viselkedésén, hogy az elmondottaknál nyomósabb oka is van az elégedettségre. Csillogott a szeme, és mintha még egyébként sápadt arca is kipirult volna kissé. Gyorsan felsietett a szobájába, és néhány perc múlva már hallottam is a hall ajtajának csapódását, amiből megtudtam, hogy a zseniális vadász újra elindult.

Éjfélig fönn voltam, aztán eluntam a várakozást, és nyugovóra tértem. Holmes gyakran napokra eltűnt, ha egyszer szagot kapott, így késedelme nem lepett meg. Nem tudom, végül is hánykor ért haza, de amikor másnap reggel lejöttem reggelizni, ő már ott ült, frissen és borotváltan, egyik kezében egy csésze kávéval, a másikban az újsággal.

- Remélem, megbocsátja, Watson, hogy nem vártam meg - üdvözölt -, de talán emlékszik rá, hogy ügyfelünket meglehetősen korai időpontra hívtam ide.

- Tényleg, már elmúlt kilenc óra - válaszoltam. - Nem lepne meg, ha éppen ő csöngetne.

Valóban, a korai látogató a mi bankárunk volt. Megdöbbentett a külsején végbement változás. Egyébként széles és kerek arca most beesetté, bőre petyhüdtté vált. Mintha egy árnyalatnyit meg is őszült volna. Fáradtsága és levertsége még szánalmasabb látványt nyújtott, mint előző reggeli feldúltsága. Nehézkesen leült a karosszékbe, amelyet előretoltam neki.

- Nem tudom, mit követhettem el, hogy ennyire ver az Isten - merengett. - Két napja még boldog és jómódú ember voltam, fütyültem a gondokra. Most meg magányos és szégyenteljes öregség vár rám. Egyik baj éri a másikat. Most mindennek a tetejébe elhagyott Mary, az unokahúgom.

- Elhagyta önt?

- Igen. Az ágyát érintetlenül találtam reggel, a szobája üresen állt, és egy nekem címzett levél feküdt a hallban az asztalon. Bánatomban és dühömben azt mondtam neki tegnap este, hogy ha feleségül ment volna a fiamhoz, semmi baj sem történt volna. Talán ezt nem kellett volna mondanom. Erre a megjegyzésre utalhatott ebben a levélben: "Drága Bácsikám! Úgy érzem, bajt hoztam rád, s ha másképpen cselekedtem volna, ez a szörnyű szerencsétlenség talán sohasem történt volna meg. Ezzel a gondolattal a szívemben soha nem lehetek boldog a házadban; úgy érzem, örökre el kell hagyjalak. Ne aggódj a jövőm miatt. Már van, aki gondoskodjék rólam. De sohase kutass utánam, mert úgysem találnál meg, legfeljebb kellemetlenséget okoznál nekem. Örökké szerető Maryd."

- Mit jelenthet ez a levél, Holmes úr? Gondolja, hogy öngyilkosságra céloz?

- Nem, semmi esetre. De talán ez a lehető legjobb megoldás. Bízom benne, Holder úr, hogy az ön megpróbáltatásainak csakhamar vége szakad.

- Valóban? Holmes úr, ön hallott valamit, ön megtudott valamit! Hol vannak az ékkövek?

- Remélem, nem sokallja darabjáért az ezer fontot?

- Akár tízet is kifizetnék.

- Annyit nem kell. Háromezer fonttal elintézhető az egész. No, meg volt szó holmi kis jutalomról is. Önnél van a csekk-könyve? Itt egy toll. Akkor lenne szíves négyezerről kiállítani?

Az elképedt bankár kiállította a kért csekket. Holmes odasétált az íróasztalához, kivett belőle egy kis háromszögletű aranydarabot, amelyben három drágakő csillogott, és odadobta az asztalra.

A bankár hangos örömkiáltással nyúlt érte.

- Ön megszerezte! - kiáltotta. - Megmenekültem! Megmenekültem! Mostani öröme éppoly szertelen volt, mint iménti fájdalma. Boldogan szorította kebléhez a visszaszerzett ékköveket.

- Még valamivel tartozik, Holder úr - mondta Sherlock Holmes meglehetősen szigorúan.

- Tartozom? - Felkapta a tollat. - Nevezze meg az összeget, máris kifizetem.

- Nem, pénzzel már nem tartozik. De egy töredelmes bocsánatkéréssel igen, s nem nekem, hanem egy nemes szívű ifjúnak, a fiának, aki úgy viselkedett ebben az ügyben, hogy hasonló helyzetben én büszke lennék a fiamra, ha ugyan lesz egyszer fiam.

- Ezek szerint nem Arthur lopta el a köveket?

- Ezt már tegnap is megmondtam önnek, ma is csak ismételni tudom, hogy nem ő volt.

- Ön biztos benne? Akkor siessünk hozzá azonnal, és mondjuk meg neki, hogy kiderült az igazság!

- Ő már tudja. Mikor felderítettem az egész ügyet, beszéltem vele. Nem volt hajlandó elmondani, hogy mi történt, erre én meséltem el neki. Akkor már kénytelen volt beismerni, hogy igazam van, és hozzátette azt a néhány részletet, amit még nem tudtam teljes mértékig tisztázni. Az ön ma reggeli híre azonban valószínűleg megnyitja majd a nyelvét.

- Az isten szerelmére, mondja már el nekem is, mi ez a titokzatos dolog!

- Elmondom, részletről részletre, hogyan jutottam el az igazsághoz. Hadd kezdjem a legrosszabbal. Sir George Burnwell és az ön unokahúga, Mary között bizalmas viszony volt. Most együtt szöktek meg.

- Az én Marym! Lehetetlen!

- Sajnos, több, mint lehetséges, ez biztos. Sem ön, sem a fia nem ismerték föl ennek az embernek az igazi jellemét, amikor bebocsátották őt családjuk körébe. Ez a férfi egyike egész Anglia legveszedelmesebb csirkefogóinak, tönkrement szerencsejátékos, mindenre elszánt gazember, szívtelen és lelkiismeretlen. Az ön unokahúga persze nem ismeri az effajta embereket. Mikor esküket suttogott a fülébe, mint ahogy már száz nőnek is Mary előtt, Mary azzal hízelgett magának, hogy csak ő tudta a férfi szívét lángra lobbantani. Ördög tudja, miket mondhatott neki, de Mary végül is teljesen a hatása alá került, és majd minden este találkozott vele.

- Ezt nem tudom és nem is vagyok hajlandó elhinni! - kiáltotta a bankár hamuszínű arccal.

- Akkor elmondom önnek, hogy mi is történt a házában tegnap éjjel. Mikor az unokahúga azt hitte, hogy ön már visszavonult a szobájába, leosont a hallba, és az istállóhoz vezető útra nyíló ablakon át beszélt a szeretőjével. A férfi olyan sokáig állt ott, hogy teljesen letaposta a havat. Mary beszélt neki a diadémról. A férfiban felébredt az arany utáni bűnös vágy, és rábírta Maryt, hogy segítsen neki. Biztos vagyok benne, hogy Mary nagyon szerette önt, de vannak olyan nők, akikben a szerelem minden más érzést kiolt; azt hiszem, ő is ilyen. Épp hogy végighallgatta a férfi utasításait, mikor meglátta önt, ahogy jön le a lépcsőn. Erre gyorsan becsukta az ablakot, és elmesélte önnek azt a történetet a szobalány légyottjáról, amely egyébként teljesen igaz volt.

Az ön fia is nyugovóra tért az önnel folytatott beszélgetés után, de igen rosszul aludt, nyomasztották adósságai a klubban. Az éjszaka közepén hirtelen arra ébredt, hogy puha léptek osonnak el az ajtaja előtt. Felkelt, kilesett az ajtón, és megdöbbenve látta, hogy az ön unokahúga lopakodik végig a folyosón, majd eltűnik az ön öltözőszobájában. A fiú a meglepetéstől halálra váltan magára kapta a nadrágját és az ingét, és a sötétben várta, hogy mi fog történni. Néhány pillanat múlva Mary kijött a szobából, és a folyosói lámpa fényénél a fiú észrevette, hogy a drága diadém a lány kezében van. Mary lement a lépcsőn, a megdöbbenéstől remegő fiú pedig elrejtőzött az ön hálószobája melletti függöny mögött, ahonnan jól láthatta, hogy mi történik lent a hallban. Látta, amint Mary lopva kinyitja az ablakot, kiadja a fejéket valakinek, becsukja az ablakot ismét, majd visszaszalad a szobájába. Ott ment el közvetlenül előtte, ahogy a függöny mögött állt.

Mindaddig, amíg Mary ott volt, Arthur semmit sem tehetett anélkül, hogy le ne leplezze a nőt, akit szeret. De arra azonnal ráébredt, hogy ön szörnyű helyzetbe kerülne emiatt, és hogy mennyire fontos, hogy visszaszerezze az ékszert. Amint a lány eltűnt, Arthur lerohant úgy, ahogy volt, mezítláb, kinyitotta az ablakot, kiugrott a hóba, és végigfutott az ösvényen, melynek végén egy alakot látott a holdfényben. Sir George Burnwell volt az. Megpróbált elmenekülni, de Arthur utolérte. Dulakodni kezdtek, az ön fia rángatta a diadém egyik végét, ellenfele a másikat. Arthur közben meg is ütötte Sir George-ot, és felsértette a szemét. Ekkor valami elpattant, és az ön fia ott állt, kezében a diadémmal. Erre visszarohant, becsukta az ablakot, felment az ön öltözőszobájába, és éppen észrevette, hogy a diadém elgörbült a verekedés közben, és megkísérelte visszahajlítani, amikor ön megjelent a színen.

- Lehetséges ez? - sóhajtotta a bankár.

- Ön akkor igen feldühítette őt a sértegetéseivel, pont akkor, amikor a fiú úgy érezte, hogy forró köszönetet érdemelne öntől. Nem mondhatta el az igazságot anélkül, hogy el ne árulja Maryt, aki ugyan kevéssé szolgált rá a kíméletre. Ám Arthur lovagiasabb szemszögből nézte a dolgot, és megőrizte a lány titkát.

- Tehát ezért sikoltozott és ájult el, amikor meglátta a diadémot! - kiáltotta Mr. Holder. - Istenem, milyen vak voltam! És mikor megkért, hogy hadd menjen ki öt percre! A drága fiú csak azt akarta megnézni, nem maradt-e a hiányzó darab a verekedés színhelyén. Jaj, milyen igazságtalanul bántam vele!

- Mikor megérkeztem a házba - folytatta elbeszélését Holmes -, azonnal körbejártam az épületet. Azt figyeltem, vajon nem maradtak-e áruló nyomok a hóban. Tudtam, hogy az éjjel nem esett újabb hó, és így a kemény fagy minden nyomot megőriz. Végigmentem a személyzeti bejárathoz vezető úton, de ott a havat már összetaposták, nem lehetett megkülönböztetni a nyomokat. A konyhaajtó túlsó oldalán azonban a nyomok tanúsága szerint egy nő állt, aki egy férfival beszélgetett. A férfi egyik lába helyén a kör alakú bemélyedés elárulta, hogy az illető falábú. Még azt is meg tudtam mondani, hogy a párt megzavarták, mert a nő gyorsan szaladt vissza az ajtóhoz - ezt a mély lábujj- és alig látszó saroknyomok árulták el. Közben a falábú várt még egy darabig, aztán elment. Úgy véltem, ez lesz a szobalány és a szeretője, akikről már ön is mesélt nekem, s a vizsgálat bebizonyította, hogy valóban így volt. Azután körbejártam a kertet, de csak összevissza nyomokat láttam, gondolom, a rendőrök nyomait. Ám amikor az istállóba vezető úthoz értem, a hó egy egész történetet mesélt el nekem.

Itt egy csizmás férfi nyomait követhettem az ablakig és vissza, majd még egy kettős nyomvonalat. Nagyon megörültem, amikor felfedeztem, hogy a második nyompár egy mezítlábas férfitól származik, mert azonnal rájöttem abból, amit ön elmondott nekem, hogy a mezítlábas férfi csakis az ön fia lehetett. Az első férfi normális tempóban ment oda is, vissza is, de a mezítlábas rohant mindkét irányban. Látszott, hogy követte az elsőt, mert nyomai helyenként fedték a csizmanyomokat. Követtem a nyomokat a hall ablakáig, ahol láttam, hogy a csizmás sokáig álldogált ott, mert teljesen letaposta a havat. Aztán visszasétáltam az út másik végére, és körülbelül százyardnyira onnan megláttam azt a helyet, ahol a csizmás szembefordult üldözőjével. Láttam, hogy a hó össze van túrva, amit dulakodás nyomának véltem, majd néhány vércseppet is felfedeztem, ami bizonyította, hogy nem tévedtem. A csizmás ezután elszaladt, és egy újabb vércsöpp arra utalt, hogy ő sérült meg. Követtem a nyomát egész a főútig, de ott már felsöpörték a járdát, így nem jutottam tovább.

A házba visszatérve - mint bizonyára emlékeznek rá - megvizsgáltam a hall ablakának a párkányát és keretét a nagyítómmal. Nos, rögtön láttam, hogy itt valaki kiment. Tisztán látszott egy nedves talp lenyomata is, amint az illető bemászott az ablakon. Ekkor már kezdtem érteni, hogy mi történt. Egy férfi várt az ablak alatt; valaki kiadta neki a diadémot; az ön fia tanúja volt ennek, üldözőbe vette a tolvajt, dulakodott vele, mindketten rángatták a fejéket, és kettejük egyesült ereje olyan sérülést okozott rajta, amit egyedül egyikük sem idézhetett volna elő. A fiú visszatért a fejékkel, de a diadém egy darabja ellenfele markában maradt. Eddig tiszta volt az egész. A kérdés most már csak az volt, hogy ki lehetett a férfi, és ki adta oda neki a fejéket?

Régi mottóm, hogy ha a lehetetlent kizártuk, ami marad, az az igazság, akármilyen valószínűtlen legyen is. Tudtam, hogy ön nem hozta ki a fejéket, maradt tehát az unokahúga és a szobalányok. De ha a szobalányok közül valamelyik volt a tettes, akkor miért hagyná az ön fia, hogy őt gyanúsítsák a lány helyett? Erre nincs elfogadható válasz. Viszont, miután szerelmes volt az unokatestvérébe, ez tökéletesen megmagyarázza, hogy miért akarta megőrizni a lány titkát, annál is inkább, mert a titok igen szégyenteljes volt. Mikor eszembe jutott, hogy ön látta Maryt annál az ablaknál, és hogy elájult, mikor meglátta a fejéket, hipotézisem bebizonyosodott.

De ki lehetett Mary szövetségese? Nyilvánvalóan egy szerető, mert ki más lehetett volna fontosabb a lánynak, mint ön, akinek szeretettel és hálával tartozik? Ön említette, hogy keveset jártak társaságba, és baráti körük is kicsi. De köztük ott volt Sir George Burnwell. Róla már régebben tudtam, hogy hírhedt nöcsábász. Biztos, hogy ő viselte a csizmát, és ő vitte el a hiányzó köveket. Bár tudta, hogy Arthur rajtakapta, mégis azzal biztathatta magát, hogy biztonságban van, mivel a fiú egy szót sem szólhat anélkül, hogy ne kompromittálná a saját családját.

Innen már önök is kitalálhatják, hogy mit csináltam ezek után. Csavargónak álcázva elmentem Sir George házához, összeismerkedtem az inasával, tőle megtudtam, hogy az ura előző éjjel felsértette a fejét, és végül mindent bebiztosítottam azzal, hogy hat shillingért megvettem Burnwell egy pár használt cipőjét. A cipőkkel visszautaztam Streathambe, és megállapítottam, hogy pontosan beleillenek a nyomokba.

- Láttam egy rosszul öltözött csavargót tegnap este az úton - mondta Holder úr.

- Igen, én voltam az. Miután biztosra vehettem, ki az én emberem, hazajöttem és átöltöztem. Innen nagyon kényes szerepet kellett eljátszanom, mert tudtam, hogy vádemelésről szó sem lehet, hiszen el kell kerülni a botrányt, de azt is tudtam, hogy egy ilyen minden hájjal megkent gazember még ma is zsarolhat minket. Elmentem hozzá. Először, természetesen, mindent letagadott. Erre én elmeséltem minden részletet, ám az őt csak handabandázásra ingerelte, és lekapott egy ólmos botot a falról. Én azonban résen álltam, és pisztolyt szorítottam a fejéhez, mielőtt még üthetett volna. Ettől rögtön észhez tért. Megmondtam neki, hogy fizetünk neki a kövekért, ezer fontot darabjáért. Ez hozta ki belőle a megbánás első jelét. "Ó, a fene essen belé!" - fakadt ki. - "Hatszázért elkótyavetyéltem mind a hármat!" Hamarosan megszereztem tőle az orgazda címét is, de előbb meg kellett ígérnem neki, hogy nem jelentjük fel. Azonnal felkerestem az orgazdát, és hosszadalmas alkudozás után megszereztem a köveket darabonként ezer fontért. Aztán benéztem az ön fiához, elmeséltem neki, hogy minden rendben van, és végül, úgy két óra tájban, egynapi kemény munka után, ágyba kerültem.

- Egy olyan nap után, amely országos botránytól mentette meg Angliát - mondta a bankár, és felállt. - Uram, nem is tudom, hogyan köszönjem meg önnek, amit tett, de nem fog hálátlannak találni. Az ön képességei még azt is felülmúlják, amit hallottam önről. És most repülök a fiamhoz, hogy bocsánatot kérjek tőle azért, amit ellene elkövettem. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, amit szegény Maryről mondott. Azt még ön sem tudja megmondani nekem, hogy hol lehet most?

- Egy bizonyos - válaszolta Holmes. - Mary most ott van, ahol Sir George Burnwell. És az is biztos, hogy bármi is a bűne, több mint elégséges büntetésben lesz része hamarosan.


Boronkay Zsuzsa fordítása

 

 

XII
A VÉRBÜKKÖS TANYA

 

- Annak, aki a művészetet önmagáért kedveli, sokszor a legkevésbé fontos vagy legszerényebb művészi megnyilatkozások szerzik a legnagyobb örömet - jegyezte meg Holmes, miközben félredobta a Daily Telegraph hirdetési oldalát. - Örömmel állapítom meg, kedves Watsonom, hogy maga is tisztában van ezzel az alapigazsággal, s amikor azon fáradozik, hogy eseteinket megörökítse - köztünk szólva, időnként szépítőleg -, maga sem a "cause célebre"-eket vagy a szenzációs tárgyalásokat szemeli ki, hanem inkább azokat az ügyeket, amelyek önmagukban triviálisnak tűnhettek ugyan, mégis alkalmat adtak arra, hogy talentumomat megcsillogtathassam specialitásom, vagyis a dedukció, a logikai szintézis terén.

- Ennek ellenére - szóltam mosolyogva - úgy érzem, nem vagyok ment a szenzációhajhászás vádjától, amellyel elbeszéléseimet illették.

- Lehet, hogy hibázott néhol - ismerte el Holmes, s kiemelt egy izzó széndarabot a tűzből a szénfogóval, hogy meggyújtsa hosszú, cseresznyefa pipáját. (Ha diskurálhatnékja támadt, mindig ezt szívta; míg ha meditált, az agyagpipáját vette elő.) - Lehet, hogy helyenként túl sok színt, életet próbált a tények mögé csempészni ahelyett, hogy a dolgok egyedüli lényegére, az októl az okozathoz vezető út nyomon követésére szorítkozna.

- Úgy hiszem, jottányit sem csorbítottam az ön érdemeit - jegyeztem meg kissé hűvösen. Bosszantott az az önteltség, amely, mint már korábban is megfigyeltem, barátom különleges egyéniségének igen erőteljes vonása volt.

- Szó sincs önzésről vagy önhittségről - mondta ő, szokása szerint nem is a szavaimra, hanem a gondolataimra válaszolva. - Ha én a magam mesterségének, mondhatni művészetének követelem a teljes dicsőséget, csakis azért tehetem, mert ez a mesterség személytelen; valami, ami túlmutat rajtam. A bűn megszokott dolog, de a logika ritka jószág. Ezért kellene inkább a logikával, semmint magával a bűnténnyel törődnie. A maga írásai egyszerű kis mesék, holott esettanulmányoknak kéne lenniük.

Hideg kora tavaszi reggel volt. A jó öreg Baker Street-i szobában üldögéltünk reggeli után, vidám tűz mellett. A szürke házak közé sűrű köd ereszkedett, s az ablakok velünk szemben alaktalan, sötét foltnak tetszettek a kinti sűrű, sárga gomolygáson át. A gázlámpák fényét visszaverte a fehér abrosz s a porcelán és fém a még leszedetlen asztalon. Sherlock Holmes egész reggel hallgatagon böngészte különböző újságok hirdetési rovatait, s miután hasztalan kutatott, nem éppen a legjobb kedvében kezdett kioktatni irodalmi hiányosságaimról.

- Azért - mondta egy kis idő múlva, miközben hosszú pipájából nagyokat pöfékelt a tűzbe bámulva - mégsem vádolhatja senki szenzációhajhászással, hiszen a maga által kiszemelt esetek jó része a szó jogi értelmében nem is volt bűntény. Ott van például az a jelentéktelen kis ügy, melyben volt szerencsém Csehország királyának segítségére lenni; aztán Miss Mary Sutherland vagy a ferde szájú férfi esete, no meg a főrangú vőlegény kalandja - valamennyi kívül esik a törvény hatáskörén. De attól tartok, csak hogy elkerülje a szenzációhajhászást, maga már-már a jelentéktelenséghez közelített.

- Az eredményt tekintve talán igaza van - feleltem -, de állítom, hogy a módszerek újak és érdekesek.

- Ugyan, kedves barátom, mit érdeklik az olvasókat az elemzés és a dedukció árnyalatai! A nagyérdemű, de figyelmetlen közönség még egy pincért sem ismerne fel a lúdtalpáról, vagy egy szedőmestert a bal hüvelykujjáról. Voltaképpen nem is hibáztatom a hétköznapiságáért. A nagy esetek ideje lejárt. Az emberek, legalábbis a bűnözők, elvesztették minden vállalkozókedvüket és eredetiségüket. Az én kis praxisom is, úgy látszik, eltűnt ceruzák visszaszerzésébe és intézeti leánykáknak adott tanácsokba süpped. Minden bizonnyal most értem el a mélypontot, ezzel a levélkével. A reggeli postával érkezett. Olvassa csak! - Azzal felém pöccintett egy gyűrött levelet.

A keltezés szerint a levelet előző este írták, a Montague Place-en, így szólt:

"Kedves Mr. Holmes!

Nagyon szeretném a tanácsát kikérni azon ügyben, hogy elfogadjak-e egy számomra felkínált nevelőnői állást vagy sem. Amennyiben önnek is megfelel, holnap délelőtt fél tizenegykor felkeresném.

Őszinte tisztelettel,
Violet Hunter"

- Ismeri az ifjú hölgyet? - kérdeztem.

- Nem én.

- Most van fél tizenegy.

- Így igaz, és nem kétséges, hogy éppen ő csenget.

- Még az is lehet, hogy érdekesebb lesz az ügy, mint gondolja. Emlékszik a kék karbunkulus esetére? Első látásra az is csupán semmiségnek tűnt, aztán komoly nyomozás lett belőle. Hátha most is így történik.

- Hát reménykedjünk benne. Mindenesetre hamarosan eloszlanak a kétségeink, mert hacsak nem tévedek nagyot, itt is az illető hölgy.

Alighogy kiejtette e szavakat, nyílt az ajtó, s egy fiatal nő lépett a szobába. Egyszerű, de csinos öltözéket viselt, arca intelligens és élénk s olyan szeplős volt, mint egy pulykatojás. Határozott fellépése olyan nőre vallott, akinek a maga erejéből kell boldogulnia.

- Remélem, megbocsát majd, hogy rabolom a drága idejét - mondta, amint a barátom felállt, hogy üdvözölje -, de igen különös dolog történt velem, s minthogy nincsenek szüleim, se rokonaim, akiktől tanácsot kérhetnék, úgy gondoltam, talán ön meg tudná mondani, mitévő legyek.

- Kérem, foglaljon helyet, Miss Hunter. Bármiben szívesen állok szolgálatára, tehetségem szerint.

Láttam, hogy Holmesra jó benyomást tett új kliense beszéde és viselkedése. Szokásához híven végigjártatta rajta fürkész tekintetét, aztán kényelmesen elhelyezkedett, szemét félig lehunyta, ujjai hegyét összeillesztette, úgy várta a történetet.

- Öt évig nevelőnősködtem Spence Munro ezredesnél - kezdte a fiatal hölgy -, de két hónappal ezelőtt az ezredest az új-skóciai Halifaxbe helyezték át, s a gyermekeit is magával vitte Amerikába, én pedig állás nélkül maradtam. Hirdetést adtam fel, s magam is válaszoltam hirdetésekre, de hiába. Lassacskán elfogyott a megtakarított pénzem, s már-már a kétségbeesés határán álltam. Van egy ismert nevelőnő-közvetítő ügynökség a West Enden, a Westaway, ahová hetente legalább egyszer benéztem, hátha ők tudnak nekem valamit ajánlani. Egy bizonyos Westaway alapította az ügynökséget, most pedig Miss Stoper a vezető. Neki ott külön szobája van. Az álláskeresők az előszobában várakoznak, aztán egyenként beszólítják őket, Miss Stoper pedig végignézi a nyilvántartásait, hogy volna-e valami számukra megfelelő állás.

Amikor a múlt héten bementem, mint rendesen, most is bevezettek az irodába, ám Miss Stoper nem volt egyedül. Egy hihetetlenül kövér, mosolygós, réteges tokájú férfi ült mellette, aki szemüvegén keresztül alaposan szemügyre vette a belépő nőket. Amikor én kerültem sorra, szinte összerezzent, s gyorsan Miss Stoperhez fordult: - Ő megfelel. Jobbat kívánni sem lehetne. Fölséges! - s lelkesen és vidáman dörzsölte hozzá a kezét. Olyan szívélyes képe volt, hogy öröm volt ránézni.

"Állást keres, kisasszony?" - kérdezte.

"Igen, uram."

"Nevelőnői állást?"

"Azt, uram."

"Mekkora fizetést szeretne?"

"Spence Munro ezredeséknél, az előző helyemen, havi négy fontot kaptam."

"Nahát, micsoda fukarság!" - kiáltott fel, égnek emelve kövér kezét, mint akiben forr az indulat. - "Hiszen ez valóságos éhbér! Hogyan adhattak ilyen nevetséges összeget egy ilyen vonzó és képzett hölgynek?!"

"A képzettségem talán csekélyebb, mint gondolná, uram" - mondtam. - "Egy kis francia, egy kis német, zene és rajz..."

"Ugyan, ugyan!" - kiáltotta. - "Ez mind teljességgel lényegtelen. Az egyetlen, ami számít, hogy valaki igazi úrihölgy vagy sem. Ennyi az egész. Ha nem, akkor nem alkalmas arra, hogy egy olyan gyereket neveljen, aki egy szép napon talán fontos szerepet tölt be az ország történelmében. Ha viszont igen, akkor igazán nem várhatja el öntől egy úriember, hogy szégyenszemre háromjegyűnél kisebb összeget fogadjon el?! Hölgyem, én évi százfontos kezdő fizetést kínálok önnek."

Képzelheti, Mr. Holmes, hogy nekem, különösen abban a szűkös állapotomban, egy ilyen ajánlat túl szépnek tűnt, semhogy igaz legyen. Az úr, talán mert látta hitetlenkedő arckifejezésem, előhúzta a zsebéből a pénztárcáját, és elővett egy bankjegyet.

"Az is szokásom" - mondta, és olyan szívélyesen mosolygott hozzá, hogy a szeme két villogó réssé keskenyült -, "hogy előlegként átnyújtsam a fizetés felét az ifjú hölgyeknek, hogy fedezni tudjanak bármilyen apró kiadást, ami az utazás vagy ruhatáruk felfrissítése során felmerülhet."

Nohát, még sohasem találkoztam ilyen lebilincselő és figyelmes emberrel. A kereskedőimnél már el is adósodtam, úgyhogy az előleg nagy megkönnyebbülést jelentett volna. Mégis, az egész ügyben volt valami természetellenes, úgyhogy többet akartam tudni, mielőtt elkötelezem magam.

"Megtudhatnám, hol lakik, uram?" - kérdeztem.

"Hampshire egy bájos zugában, Winchestertől öt mérföldnyire. A ház neve Vérbükkös tanya. A vidék csodálatos, hölgyem, s a ház maga bájos régi vidéki kúria."

"S azt is szeretném tudni, uram, mi volna a feladatom."

"Egy kisfiú nevelése, egy hatéves, aranyos kis gazfickóé. Látnia kéne, ahogy széttapossa a svábbogarakat a papucsos kis lábával. Bumm! Bumm! Bumm! Egy szempillantás sem telik bele, máris hárommal kevesebb van belőlük!" - Azzal hátradőlt, és úgy nevetett, hogy a szeme megint keskeny réssé szűkült.

Kissé döbbenten hallgattam ugyan, mi a gyermek kedvenc szórakozása, de az apa úgy nevetett, hogy azt gondoltam, talán csak tréfál.

"Eszerint" - kérdeztem - "csupán egyetlen gyermeknek kéne gondját viselnem?"

"Dehogy, dehogy, kedves kisasszony!" - kiáltott fel. - "Volna más feladata is. Kötelességei közé tartozna például, hogy a feleségem apró kívánságait teljesítse, no persze csakis olyasmit, amit egy úrihölgy megtehet, s ami nem ütközik az illendőség szabályaiba. Gondolja, hogy ez lehetséges volna?"

"Örülök, hogyha hasznossá tehetem magam."

"Nagyon helyes, nagyon helyes. Vegyük például az öltözködést. Bevallom, hóbortos népek vagyunk, kedvesek, de bogarasak. Ha mondjuk arra kérnénk, hogy vegyen föl egy bizonyos ruhát, amit mi adnánk önnek, eleget tenne e kis szeszélyünknek, nemde?"

"Hogyne" - válaszoltam, ugyancsak meglepve.

"Vagy ha azt szeretnénk, hogy ide vagy amoda üljön, ebben sem látna semmi kivetnivalót?"

"Nem, dehogy."

"Vagy ha megkérnénk, hogy mielőtt elfoglalja az állást, vágassa le a haját egészen rövidre?"

Nem hittem a fülemnek. Mint ön is láthatja, Mr. Holmes, különlegesen dús gesztenyebarna hajam van. Azt mondják, művészies a frizurám. Eszem ágában sem volt csak úgy ukmukfukk föláldozni. Azt válaszoltam tehát:

"Sajnálom, de ez teljességgel lehetetlen."

Láttam, hogy mohón figyel apró szemével, s ennek hallatán elborul a tekintete.

"Pedig ez nagyon fontos lenne" - közölte. - "A feleségemnek ez a hóbortja. Márpedig, hölgyem, az asszonyi szeszélyek előtt meg kell hajolni. Tehát nem hajlandó levágatni a haját?"

"Nem, uram, ezt nem tehetem" - feleltem határozottan.

"Hát, ez akkor eldönti a dolgot. Nagy kár, mert ön minden egyéb tekintetben kiváló lett volna. Hát akkor, Miss Stoper, azt hiszem, megnéznék még egypár ifjú hölgyet."

A közvetítőiroda vezetőnője egész idáig a papírjaival foglalatoskodott, s ránk sem nézett, de ekkor olyan bosszús pillantást lövellt felém, hogy kénytelen voltam arra gondolni, csinos kis közvetítői jutaléktól ütöttem el.

"Akarja, hogy továbbra is rajta tartsuk a nevét a listán?" - kérdezte tőlem.

"Ha ön is úgy látja jónak, igen, szeretném."

"Én viszont igazán nem sok értelmét látom, hiszen a legkitűnőbb lehetőségeket is kurtán-furcsán visszautasítja" - mondta kioktatólag. - "Remélem, nem várja tőlünk, hogy kitegyük a lelkünket, csak hogy még egy ilyen jó állást keressünk magának. Viszontlátásra, Miss Hunter!" Azzal megkongatott egy gongot az íróasztalán, s kikísértetett a hivatalsegéddel.

Ezután, Mr. Holmes, hazatértem. Mikor láttam, hogy a kamrám csaknem üres, az asztalon pedig újabb kifizetetlen számlák sorakoznak, arra gondoltam, hogy talán nagy ostobaságot követtem el. Igaz, ezek az emberek szeszélyesek, elvárják, hogy a legkülönösebb dolgokban engedelmeskedjenek nekik, de legalább készek fizetni a hóbortjaikért. Angliában alig akad nevelőnő, aki évi száz fontot keresne. Különben is, mi hasznom volt nekem eddig a hosszú hajamból? Sokaknak éppen hogy jobban áll a rövid haj - hátha nekem is? Másnap már inkább úgy éreztem, hogy hibát követtem el, harmadnapra pedig már biztos voltam benne. Már majdnem rászántam magam, hogy büszkeségemet félretéve visszamenjek az ügynökségre, s megtudakoljam, vajon betöltetlen-e még az állás, amikor levelet kaptam attól az úrtól. Itt van nálam, felolvasom:

"Vérbükkös tanya, Winchester mellett

Kedves Miss Hunter!

Miss Stoper volt olyan kedves és megadta az Ön címét. Azért írok, hogy megkérdezzem: nem gondolta-e meg magát? A feleségem nagyon szeretné, ha Ön töltené be az állást, minthogy elbeszélésem alapján Ön igen megnyerte a tetszését. Készségesen felajánlunk negyedévenkénti harminc fontot, azaz évi százhúsz fontot mintegy kártérítésképpen bárminemű kellemetlenségért, amelyet szeszélyeinkkel okoznánk Önnek. Igazán nem nagy dolgok ezek a szeszélyek. A feleségem különösen szereti a kék egy bizonyos árnyalatát, és azt kérné, hogy Ön délelőttönként ilyen színű ruhát viseljen a házban. De nem kell, hogy a saját pénzén vegyen magának ilyet, mert Alice lányomnak, aki jelenleg Philadelphiában tartózkodik, van ilyen ruhája, s úgy gondolom, pont illene Önre. Ami pedig a bizonyos helyen való üldögélést illeti, meg hogy megmondanánk, mivel töltse az idejét, ez igazán nem okozna kényelmetlenséget Önnek. A hajáért kétségtelenül nagy kár, különösen mivel rövid találkozásunk során is volt alkalmam megcsodálni szépségét; de sajnos ebben az egy dologban nem engedhetek, s csak azt remélem, a megemelt fizetési ajánlat kárpótolja a veszteségért. A gyermekkel kapcsolatos teendői igazán könnyűek. Kérem, gondolja meg, és fogadja el az állást. Winchesterben várom kocsival, ha megírja, melyik vonattal érkezik.

Szívélyes üdvözlettel,
Jephro Rucastle"

- Hát ez a levél, Mr. Holmes, és már el is döntöttem, hogy elfogadom az állást. Mégis arra gondoltam, hogy mielőtt a végső lépést megtenném, ön elé tárom az esetet.

- Miss Hunter - mondta Holmes mosolyogva -, ha ön elszánta magát, akkor a dolog már nélkülem is el van döntve.

- Ön se mondja, hogy ne fogadjam el?

- Mondjuk úgy, hogy nem örülnék, ha a húgom kerülne ugyanebbe a helyzetbe.

- Mit jelenthet ez az egész, Mr. Holmes?

- Azt magam sem tudom. Nincs elég adatom. De talán önnek van valami elképzelése?

- Szerintem csak egy lehetséges megoldás van. Mr. Rucastle maga igazán kedves, jó természetű embernek látszott. De lehet, hogy a felesége elmebeteg, s ő ezt titokban akarja tartani, nehogy bolondokházába csukják, hát inkább minden mániájának eleget tesz, nehogy egyszerre kitörjön rajta az őrület.

- Ez is lehetséges. Tulajdonképpen pillanatnyilag ez tűnik a legvalószínűbb eshetőségnek. De akár igaz, akár nem, semmiképpen sem a legvonzóbb háztartás egy fiatal hölgy számára.

- De a fizetés, Mr. Holmes, a fizetés!

- Hát igen, a fizetés, az szép. Túlságosan is szép. Épp ez az, ami nyugtalanít. Miért ajánlanak évi százhúsz fontot, amikor könnyűszerrel találhatnának jelentkezőt negyvenért is? Biztos, hogy nem véletlenül.

- Úgy gondoltam, ha elmondom önnek a körülményeket, talán megérti, ha esetleg később a segítségét kérem. Sokkal nyugodtabb lennék, ha azt érezném, hogy támogat engem.

- Efelől nyugodt lehet. Az ön kis problémája olyan érdekes esetnek ígérkezik, amilyen már hónapok óta nem akadt a praxisomban. Van valami határozottan eredeti ezekben a körülményekben. Ha netán bármikor kétségei támadnak, vagy veszélyben érzi magát...

- Veszélyben?! De hát miféle veszély leselkedhetne rám?

Holmes komolyan ingatta a fejét: - Ha ezt tudnánk, már nem is lenne veszély - mondta. - Éjjel vagy nappal, bármikor táviratozzék, ha szükségét érzi, s máris indulok a segítségére.

- Ennyi nekem elég is. - Miss Hunter e szavakkal felállt, arcáról eltűnt az aggodalom árnyéka. - Most már nyugodtan megyek le Hampshire-be. Tüstént írok Mr. Rucastle-nak, hogy elfogadom az állást, ma este feláldozom szegény hajamat, holnap pedig indulok Winchesterbe. - Még néhány köszönő szót intézett Holmeshoz, majd elsietett.

- Úgy látszik - szólaltam meg, miközben hallottuk a lépcsőn lefelé kopogó lépteit -, ez az ifjú hölgy legalább tud magára vigyázni.

- És kell is, hogy tudjon - bólintott komolyan Holmes. - Nagyon csodálkoznék, ha nem hallanánk felőle hamarosan.

Barátom jóslata nemsokára beteljesedett. Két hét telt el; ezalatt gyakran eszembe jutott a magányos fiatal nő, s azon gondolkodtam, vajon a sors mely különös ösvényére tévedhetett. A szokatlanul magas fizetés, a furcsa feltételek, a könnyű feladat mind-mind valamiféle rendellenességet sugalltak, bár azt már nem tudhattam, vajon csupán szeszélyről vagy cselszövésről van-e szó, s hogy a munkaadó valóban emberbarát-e vagy gazfickó. Holmes is, mint megfigyeltem, olykor félórákig üldögélt összevont szemöldökkel, szórakozottan, de amikor megkíséreltem előhozni az ügyet, mindannyiszor türelmetlen kézlegyintéssel söpörte félre: - Adatok! Adatok! Adatok! - kiáltotta. - Hogyan húzzak falat, ha nincs téglám? - Végezetül mindig csak annyit mormogott, hogy senki ember lányának nem lett volna szabad belemennie egy ilyen helyzetbe.

A távirat késő este érkezett. Már lefekvéshez készülődtem, Holmes pedig épp nekilátott végeérhetetlen kémiai kísérletei egyikének. Ilyenkor egy-egy lombik, kémcső fölé görnyedve hagytam ott; aztán mikor másnap lejöttem reggelizni, ugyanabban a helyzetben találtam rá. Felbontotta a táviratot tartalmazó borítékot, egy pillantást vetett a szövegre, majd felém lökte.

- Nézze meg a Bradshaw-menetrendben a vonatokat! - utasított, s már fordult is vissza a kísérletéhez.

A hívás rövid volt és sürgető:

"Kérem, legyen holnap délben a winchesteri Fekete Hattyú Szállodában. Feltétlenül jöjjön. Tanácstalan vagyok. Hunter."

- Velem jön? - pillantott fel Holmes.

- Szeretnék.

- Akkor nézze meg a vonatokat.

Fellapoztam a menetrendet.

- Van egy vonat fél tízkor. Tizenegy-harminckor ér Winchesterbe.

- Az pont jó. Akkor talán máskorra halasztom az acetonok vegyi elemzését, minthogy holnap a lehető legjobb formánkban kell lennünk.


Másnap tizenegykor már jócskán úton voltunk Anglia hajdani fővárosa felé. Holmes először beletemetkezett a reggeli lapokba, de amint átértünk Hampshire grófságba, félredobta őket, s a vidéket kezdte csodálni. Gyönyörű tavaszi nap volt, a kék eget apró fehér felhőfodrok pettyezték, amint nyugatról keletre sodródtak. Vakítóan tűzött a nap, a levegőben mégis volt valami frissítő csípősség, amely megbizsergette az embert. Ahogy haladtunk előre, a friss zöld lombok között fel-felbukkantak a tanyák piros-szürke tetői, végig, egészen az Aldershot körül hullámzó dombokig.

- Hát nem szépek és üdék? - kiáltottam föl a Baker Street ködéből kiszabadult ember lelkesedésével.

Holmes komolyan ingatta a fejét: - Tudja, Watson, az én gondolkodásmódomnak az az átka, hogy mindent a saját mesterségem szemszögéből mérlegelek. Magát csodálattal tölti el ezeknek az elszórt tanyáknak a bája. Nekem viszont csak az jut róluk eszembe, milyen könnyen lehet bűntényt elkövetni az ilyen elhagyatott helyeken.

- Nagy ég! - kiáltottam. - Hát még ezekről a kedves öreg tanyákról is a bűn jut eszébe?!

- Bizony, mindig borzalommal töltenek el. Meggyőződésem, kedves Watson, mégpedig tapasztalaton alapuló meggyőződésem, hogy London legsötétebb, legaljább sikátorában nem követnek el több bűnt, mint az ilyen szép vidám vidéken.

- Ne mondjon már ilyen rémséges dolgokat!

- Pedig így van, s az ok is nagyon nyilvánvaló. A városban a tömeg közbe tud lépni ott is, ahová a törvény keze már nem ér el. Egy ütlegelt gyerek sírása vagy egy részeg öklének puffanása még a leggonoszabb sikátorban is felébreszti a szomszédok együttérzését, felháborodást vált ki. A törvény gépezetét egyetlen panaszszó is működésbe hozhatja, és így a tetthelytől már csak egy lépés a vádlottak padja. De nézze csak meg ezeket a magányos házakat! Jobbára szegény és tudatlan népek lakják őket, nem sok fogalmuk van a törvényről. Gondolja csak el, micsoda ördögi kegyetlenség, miféle rejtett gonoszság működhet itt évről évre büntetlenül. Ha ez a hölgy, aki most a segítségünket kéri, Winchesterbe költözött volna, szemernyit sem aggódnék miatta. Az az öt mérföldnyi távolság, az a veszély forrása. Mindenesetre az legalább biztos, hogy őt magát nem fenyegeti semmi.

- Így igaz. Ha be tud jönni Winchesterbe, hogy találkozzék velünk, ez azt jelenti, hogy szabadon mozoghat.

- Úgy van. Szabadon.

- De mi lehet a baj? Van valami elképzelése?

- Hét különféle magyarázatom is van, valamennyi fedheti az általunk ismert tényeket. De hogy melyik közülük a helyes, azt csak az újabb tények megismerése után dönthetem el. Márpedig a tényekkel hamarosan tisztába jövünk. Már látszik is a katedrális tornya, s hamarosan meghalljuk Miss Hunter beszámolóját is.

A Fekete Hattyú jó hírű fogadó a winchesteri főutcán, nem messze az állomástól. Az ifjú hölgy már ott várt ránk. Kibérelt egy nappalit, ahol már fel is tálalták az ebédünket.

- Úgy örülök, hogy eljöttek - kezdte komolyan. - Olyan kedves önöktől. Igazán nem tudom, mit tegyek. Mindenesetre a tanácsuk felbecsülhetetlen lesz számomra.

- Kérem, mondja el, mi történt önnel.

- Máris, méghozzá sietve, mert megígértem Mr. Rucastle-nak, hogy még három óra előtt visszaérek. Elkéredzkedtem tőle ma délelőttre, hogy a városba jöhessek, de azt már nem mondtam meg, miért.

- Mondjon hát el mindent szép sorjában - biztatta Holmes, és pipaszárlábát a kandalló felé nyújtva kényelmesen elhelyezkedett, úgy várta a beszámolót.

- Az igazság kedvéért előre kell bocsátanom, hogy valójában sem Mr. Rucastle, sem a felesége nem bánik velem rosszul. De nem értem őket, s ezért nyugtalanítanak.

- Mit nem ért rajtuk?

- Az egész viselkedésüket. Mindjárt önök is meghallanak mindent úgy, ahogy történt. Amikor megérkeztem, Mr. Rucastle valóban várt rám, lovas kocsival vitt ki a Vérbükkös tanyához. Tényleg gyönyörű a fekvése, bár maga a ház nem szép: nagy, fehérre meszelt, szögletes épület, de mindenütt foltokat hagyott rajta a nedvesség meg a mostoha időjárás. Körülötte terül el a birtok, három oldalról erdő, a negyediken egy rét, amely a háztól mintegy száz yardra kanyargó southamptoni út felé lejt. Ez a telek a házhoz tartozik, de az erdő körben már Lord Southerton birtoka. A ház a bejárat előtti vérbükkökről kapta a nevét.

A munkaadóm ugyanolyan nyájas volt, mint mikor megismertem. Este bemutatott a feleségének és a gyermeknek. A múltkori feltevésünk a Baker Streeten nem bizonyult igaznak, Mr. Holmes; Mrs. Rucastle nem őrült. Csendes, sápadt asszony, jóval fiatalabb a férjénél, nem lehet több harmincévesnél, míg Mr. Rucastle legalább negyvenöt. A beszélgetésükből kiderült, hogy hét éve házasok. Mr. Rucastle özvegy volt, az első házasságából született egy lánya, az, aki most Philadelphiában él. Mr. Rucastle négyszemközt elmondta, hogy a lánya azért utazott el, mert érthetetlen ellenszenvvel viseltet a mostohaanyja iránt. Mivel a lány nem lehet húszévesnél fiatalabb, könnyen meglehet, hogy kényelmetlenül érezte magát apja fiatal felesége mellett.

- Mrs. Rucastle meglehetősen színtelen teremtésnek tűnt számomra, mind szellemiekben, mind megjelenésében. Sem jó, sem rossz benyomást nem tett rám. Egyszerűen jelentéktelen volt. Az hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy szenvedélyesen rajong a férjéért meg a kisfiáért. Világosszürke szeme állandóan egyikről a másikra jár, lesi, sőt előre kitalálja a legapróbb kívánságaikat is. Mr. Rucastle is kedves hozzá a maga nyers és lármás módján. Egészében véve boldog házaspárnak látszanak. És mégis, mintha az asszonynak valami titkolt bánata volna. Sokszor szomorú képpel merül a gondolataiba. Nemegyszer azon kaptam, hogy titokban sírdogál. Néha azt gondoltam, hogy a gyermeke viselkedése aggasztja, mert ami azt illeti, még sohasem volt dolgom ilyen elkényeztetett, rossz természetű kis ördögfiókával. A korához képest kis növésű, de a feje aránytalanul nagy. Egész kis élete vad érzelemkitörésekből és duzzogásból áll. Egyetlen szórakozása az, hogy fájdalmat okozzon bármilyen nálánál gyengébb teremtménynek, és igen nagy tehetségről tesz tanúbizonyságot, amikor egereket, kismadarakat vagy rovarokat ejt csapdába. De nem is róla akarok beszélni, Mr. Holmes, hiszen neki nem sok köze van a történetemhez.

- Minden részlet számíthat - jegyezte meg a barátom -, még ha ön esetleg nem találja is lényegesnek őket.

- Megpróbálok mindent elmondani, ami fontos. Az első kellemetlen dolog, ami feltűnt nekem a házban, a személyzet külleme és viselkedése volt. Csupán ketten vannak, férj és feleség. Toller, mert így hívják a férfit, durva, faragatlan ember, őszülő hajú, ritkán borotválkozik és folyton italtól bűzlik. Amióta én ott vagyok, már kétszer berúgott, de úgy látszik, Mr. Rucastle szemet huny a dolog fölött. A felesége magas, erős, savanyú képű asszony; ő sem beszél többet, mint Mrs. Rucastle, de sokkal barátságtalanabb. Kellemetlen egy emberpár, de ritkán találkozom velük, mert az időm nagy részét a gyerekszobában vagy a saját szobámban töltöm; ez két szomszédos helyiség az épület egyik sarkában.

A Vérbükkös tanyára érkezésem utáni két nap csendesen telt. A harmadik napon Mrs. Rucastle lejött reggeli után, és valamit súgott a férjének.

"Igen, igen" - válaszolta Mr. Rucastle, majd felém fordult. - "Nagyon hálásak vagyunk, Miss Hunter, hogy pusztán a mi kedvünkért levágatta a haját, és biztosíthatom, hogy egy jottányit sem vesztett vonzó külsejéből. Lássuk, hogy áll önnek az acélkék ruha! Ott találja az ágyon a szobájában, s igen lekötelezne, ha most mindjárt felpróbálná."

A kikészített ruha különös kék árnyalatú volt. Kitűnő anyagból készült, valamilyen gyapjúból, de nyilvánvalóan már hordták. Ha rám szabták volna, akkor sem lehetett volna tökéletesebb. Mr. és Mrs. Rucastle olyannyira el voltak tőle ragadtatva, hogy az már szinte túlzás volt. A szalonban vártak. Ez egy igen tágas szoba, a ház egész homlokzatát elfoglalja. Három földig érő ablaka van. A középső ablak elé egy széket húztak, de úgy, hogy háttal legyen az ablaknak. Ebbe a székbe kellett ülnöm, Mr. Rucastle pedig fel-alá járkálva mulatságosnál mulatságosabb történeteket kezdett mesélni. Roppant komikus volt, egész betegre nevettem magam. Mrs. Rucastle-nak viszont nyilvánvalóan nincs semmi humorérzéke, mert egész idő alatt el se mosolyodott, csak ölbe tett kézzel, szomorú, aggodalmas arccal üldögélt. Egy óra telhetett így el, amikor Mr. Rucastle megjegyezte, hogy ideje volna nekilátni a napi tennivalóknak, s hogy átöltözhetek, és mehetek a gyerekszobába a kis Edwardhoz.

Két nappal később megismétlődött ez a színjáték, pontosan úgy, mint először. Megint átöltöztem, odaültem az ablakhoz, szívből derültem a mulatságos történeteken - úgy látszott, munkaadóm repertoárja kimeríthetetlen, s előadói készsége is páratlan. Azután egy sárga fedelű könyvet adott a kezembe, a székemet úgy állította, hogy az árnyékom ne vetődjék a lapra, s megkért, hogy olvassak föl neki. Mintegy tíz percig olvashattam egy fejezet közepétől kezdve, amikor egyszerre egy mondat közepén megállított, és közölte, hogy átöltözhetek.

Képzelheti, Mr. Holmes, milyen kíváncsi lettem, vajon mi lehet a rendkívüli színjáték célja. Azt megfigyeltem, hogy a széket mindig gondosan úgy fordítják, hogy ne lássak ki az ablakon, ezért egyre inkább furdalt a kíváncsiság, hogy mi történik a hátam mögött. Hamarosan kifundáltam, hogyan győződjem meg erről. A kézitükröm eltört, és én egy hirtelen ötlettől vezérelve elrejtettem egy apró darabját a zsebkendőmben. A legközelebbi alkalommal nevetés közben a szememhez emeltem a zsebkendőt, és így némi mesterkedéssel a hátam mögé pillanthattam. De csalódnom kellett: semmi nem volt ott.

Legalábbis ez volt az első benyomásom. Amikor viszont újra belekukucskáltam a tükördarabba, észrevettem, hogy a southamptoni úton egy férfi áll. Alacsony, szakállas férfi volt, szürke ruhát viselt, s úgy tűnt, éppen felém néz. Az út meglehetősen forgalmas, mindig járnak rajta, de ez az ember a birtokot határoló kerítésnek támaszkodott, s egyenesen felém nézett. Amint leeresztettem a zsebkendőmet, megláttam, hogy Mrs. Rucastle kutató pillantással méreget. Nem szólt egy szót sem, mégis biztos vagyok benne, hogy rájött: tükör van nálam, s a hátam mögé néztem a segítségével. Azonnal felállt, és így szólt a férjéhez: "Jephro! Úgy látom, valami szemtelen fickó bámulja az útról Miss Huntert."

"Talán egy barátja, Miss Hunter?" - érdeklődött Mr. Rucastle.

"Nem, senkit sem ismerek errefelé."

"Nahát, micsoda szemtelenség! Kérem, forduljon meg, és intsen neki, hogy tűnjön el innen."

"Talán jobb volna, ha úgy tennénk, mintha nem látnánk."

"Hogyisne, akkor napszámra itt lebzselne! Forduljon csak meg, és intsen neki, hogy tűnjön el!"

Úgy tettem, ahogy mondta. A következő pillanatban Mrs. Rucastle leeresztette a redőnyt. Ez egy hete történt. Azóta nem ültem az ablakhoz, nem kellett felvennem a kék ruhát, s nem láttam a férfit sem az úton.

- Izgatottan várom a folytatást - szólt közbe Holmes. - Kezd igazán érdekes lenni a története.

- Pedig attól tartok, elég töredezettnek fogja találni, s lehet, hogy nincs is összefüggés az általam elmesélt incidensek között. Aznap, mikor a Vérbükkös tanyára érkeztem, Mr. Rucastle odavezetett egy kis melléképülethez, amely a konyhaajtó közelében áll. Ahogy közeledtünk, lánccsörgést és valami nagy állat mocorgásának zaját hallottam.

"Nézzen csak be!" - mondta Mr. Rucastle, és egy nyílást mutatott két deszka között. - "Igazi szépség, nem?"

Benéztem: két izzó szemet láttam, s egy kuporgó, elmosódott alakot a homályban.

"Ne féljen tőle!" - mondta munkaadóm, s nevetett, ahogy összerezzentem. "Csak Carlo az, a szelindekem. Azt mondom, az enyém, de valójában Toller, az inasom az egyetlen, aki bánni tud vele. Napjában egyszer kap enni, akkor se sokat, úgyhogy az éhségtől mindig éber. Toller minden éjszaka kiengedi, és az ég irgalmazzon annak a birtokháborítónak, akibe belemélyeszti az agyarait. Ha kedves az élete, ki ne merészkedjen a küszöbön túlra éjszaka!"

A figyelmeztetés nem volt üres beszéd, amint ez két nap múlva kiderült. Hajnali kettőkor kinéztem az ablakon. Szép, holdfényes éjszaka volt, s a ház előtt a gyep ezüstös, szinte nappali fényben játszott. Gyönyörködve néztem a tájat, amikor egyszerre csak valami megmozdult a vérbükkök árnyékában. Aztán kiment a holdvilágra, s akkor már láthattam, hogy egy hatalmas kutya az, akkora, mint egy borjú, sárgásbarna, az állkapcsa lelóg, a csontjai kiállnak. Lassan keresztülsétált a füvön, és eltűnt a másik oldalon az árnyékban. Ez a félelmetes néma éjjeliőr jobban megborzongatott, mint bármilyen betörő.

Most pedig egy igen különös élményemről akarok még beszámolni. Mint tudja, még Londonban levágattam a hajam, s a levágott fonatot magammal hoztam az utazóládám alján. Egyik este, mikor a kisfiú már lefeküdt, szórakozásul vizsgálgatni kezdtem a bútorokat a szobámban, s átrendeztem a holmimat. A szobában volt egy régi fiókos szekrény. A két fölső fiókja nyitva volt, ezeket meg is töltöttem a fehérneműmmel, hanem a legalsó fiókot zárva találtam. Nagyon bosszantott a dolog, minthogy még sok elrakni való holmim maradt. Eszembe jutott, hogy hátha csak tévedésből zárta be valaki, és elővettem a kulcscsomómat, hogy megpróbáljam kinyitni. Rögtön az első kulcs simán csusszant a zárba. Kihúztam a fiókot. Csak egyvalami volt benne, sosem találja ki, hogy mi: a hajfonatom!

Kivettem, és nézegetni kezdtem. Ugyanaz az árnyalat, ugyanaz a vastagság. Valami mégsem stimmelt. Egyszerűen nem kerülhetett a hajam oda a bezárt fiókba. Remegő kézzel nyitottam ki az utazóládámat, s az aljáról kiemeltem a hajfonatot. Az enyémet. Összehasonlítottam a két hajat: pontosan egyformák voltak. Hát nem furcsa? Bárhogy töprengtem is, semmiféle magyarázatot nem tudtam kisütni. Visszatettem a fiókba az idegen hajat, s minthogy úgy éreztem, tilosban jártam, amikor kinyitottam a bezárt fiókot, nem szóltam az esetről Rucastle-éknak.

Talán észrevette, Mr. Holmes, hogy természetemnél fogva jó megfigyelő vagyok. Hamarosan tisztába jöttem a ház berendezkedésével. Úgy tűnt, az egyik szárnyat nem lakják. Tollerék szobájával szemben volt egy ajtó, az vezetett ebbe a szárnyba, de mindig zárva tartották. Egyszer épp lefelé jöttem a lépcsőn, amikor láttam, hogy Mr. Rucastle ezen a bezárt ajtón lép ki, kulccsal a kezében, az arcán pedig olyan kifejezés ül, ami igazán nem arra a joviális, kedélyes emberre vallott, akit személyében megismertem. Az arca vörös volt, dühösen ráncolta a homlokát, a halántékán kidagadtak az erek a méregtől. Bezárta az ajtót, és szó nélkül elsietett mellettem, még csak rám sem nézett.

Nagyon kíváncsi lettem. Amikor sétálni vittem a növendékemet, úgy kerültem, hogy kívülről láthassam ennek az épületszárnynak az ablakait. Négy ablak volt egymás mellett. Három egyszerűen csak piszkos volt, de a negyediken be voltak húzva az ablaktáblák. Nyilvánvalóan senki sem lakott itt. Amint föl-alá sétáltam, s időnként felpillantottam az ablakokra, Mr. Rucastle jött ki. Olyan kedélyes és vidám volt, mint mindig.

"Á, ifjú hölgyem!" - szólított meg. - "Ne haragudjon, hogy csak úgy szó nélkül elvágtattam maga mellett. Üzleti ügyeken járt az eszem."

Megnyugtattam, hogy cseppet sem haragszom. "Úgy látom" - mondtam -, "van itt jó néhány lakatlan szoba, az egyiknek az ablaka be is van spalettázva."

Úgy tűnt, szavaim meglepték, talán meg is döbbentették.

"A fényképezés az egyik mániám" - mondta. - "Ott rendeztem be a sötétkamrát. Hogy maga milyen jó megfigyelő! Ki hitte volna?" Viccesen beszélt, de zavartan nézett rám, s a szemében gyanakvás és harag bujkált.

Nos, Mr. Holmes, miután rájöttem, hogy az a lakrész valami olyasmit rejt, amiről nem szabad tudnom, égtem a kíváncsiságtól, hogy benézzek oda. Nem is puszta kíváncsiság volt, bár természetesen attól sem vagyok ment, hanem valamiféle kötelességérzet. Hogy talán valami jó származik abból, ha oda benézek. Azt mondják, a nők ösztönösen megéreznek dolgokat - hát lehet, hogy a női ösztönöm sugallta ezt az érzést. Igen, biztosan ez dolgozott bennem, s éberen lestem az alkalmat, hogy átléphessem a tiltott küszöböt.

A nagy lehetőség tegnap jött el. Azt még el kell mondanom, hogy nemcsak Mr. Rucastle, hanem Toller és a felesége is be-bemegy a lezárt lakrészbe. Egyszer láttam, hogy Toller egy nagy fekete zsákot cipel ki onnan. Mostanában folyton iszik, tegnap este is részeg volt, s amikor felmentem, láttam, hogy ott a kulcs a zárban: nyilván ő felejtette benne. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és besurrantam.

Egy szűk folyosón találtam magam. A falon nem volt tapéta, se szőnyeg a parketten, s a folyosó bekanyarodott a szárny túlsó végén. Innen három ajtó nyílt sorban. Az első és utolsó nyitva állt, mindkettő üres szobába vezetett, porosak voltak és lehangolók. Az egyik szobának két ablaka volt, a másiknak egy, de valamennyi olyan piszkos, hogy az alkonyati fény alig szűrődött át rajtuk. A középső ajtó viszont zárva volt, s kívülről még egy vasrúddal is megerősítették, amely egy falból kiálló karikához volt lakatolva az egyik oldalon, a másikon pedig vastag zsinór rögzítette. Maga az ajtó is kulcsra volt zárva, a kulcs nem volt ott. E mögött a bezárt ajtó mögött kellett hogy legyen a bespalettázott ablak, de az ajtó alatt kiszűrődő fényből láttam, hogy még sincs bent sötét. A fény egy tetőablakon keresztül szűrődhetett be. Ahogy ott álltam a folyosón, bámultam a baljóslatú ajtót, s azon gondolkoztam, vajon miféle titkot rejtegethet, egyszerre léptek zaját hallottam a szobából, s láttam is a mozgás árnyékát az ajtó alatti résben. E látvány megmagyarázhatatlan rémülettel töltött el. Az idegeim hirtelen fölmondták a szolgálatot, megfordultam, és hanyatt-homlok rohantam, mintha csak egy láthatatlan, szörnyű kéz kapaszkodott volna hátulról a szoknyámba. Végigrohantam a folyosón, ki az ajtón - egyenesen Mr. Rucastle karjaiba, aki már várt kint.

"Szóval maga az!" - mondta mosolyogva. - "Gondoltam, amikor megláttam a nyitott ajtót."

"Úgy megijedtem!" - ziháltam.

"Ejnye, ejnye, drága hölgyem!" Szinte simogatott a megnyugtató hangjával. "És ugyan mitől rémült meg ennyire?" - kérdezte túlságosan is mézesmázos hangon. Elhatároztam, hogy nem fedem föl előtte a kártyáimat.

"Voltam olyan buta, hogy benéztem ebbe az üres szárnyba" - feleltem -, "de olyan furcsa és elhagyatott ebben a félhomályban, hogy megijedtem, és kiszaladtam. Olyan szörnyű csönd van ott bent!"

"Csak erről van szó?" - nézett rám fürkészőn.

"Miért, mi másról lehetne?" - kérdeztem.

"Mit gondol, miért tartom zárva ezt az ajtót?"

"Honnan tudhatnám?"

"Azért, hogy ne menjen be az, akinek semmi keresnivalója ott. Világos?" - Még mindig barátságosan mosolygott.

"Ha tudtam volna..."

"Hát most már tudja. És ha még egyszer beteszi oda a lábát, odavetem a szelindek elé!" A mosolya egy szempillantás alatt dühös vigyorrá torzult, s úgy bámult rám, mint valami démon.

Annyira megrémültem, hogy azt sem tudom, mit csináltam. Talán egyenesen a szobámba rohantam. Csak arra tértem magamhoz, hogy már az ágyamon fekszem, s minden porcikámban remegek. Ekkor jutott eszembe ön, Mr. Holmes, s tudtam, hogy jó tanácsra van szükségem. Félelmesnek találtam a házat, azt az embert, a feleségét, a szolgálókat, még a gyereket is. Úgy éreztem, valamennyien rettenetesek. De ha rá tudnám venni önt, hogy oda jöjjön, minden rendben lenne. Persze el is menekülhettem volna a házból, de a kíváncsiság majdnem olyan erős volt bennem, mint a félelem. Hamar eldöntöttem, hogy táviratozom önnek. Kabátot, kalapot vettem, és elmentem a postahivatalba, körülbelül fél mérföldnyire. Sokkal nyugodtabb voltam, amikor visszatértem. Ahogy a kapuhoz közeledtem, egy pillanatra átjárt a jeges félelem: hátha szabadon van a kutya! De aztán eszembe jutott, hogy Toller az eszméletlenségig leitta magát az este, és tudtam, hogy rajta kívül a házban senki sem tud bánni azzal a vadállattal, így meg sem próbálják szabadon engedni. Így biztonságban besurrantam, s a fél éjszakát ébren töltöttem, arra gondoltam, milyen jó lesz önnel újra találkozni. Könnyen el tudtam szabadulni délelőttre, hogy Winchesterbe jöjjek, de három óra előtt vissza kell érnem, mert a Rucastle házaspár látogatóba készül valahová, így rám marad a gyerek. Hát most már mindent elmondtam, Mr. Holmes, s igen örülnék, ha valami magyarázatot tudna adni, hogy mit is jelentsen mindez, s legfőképp ha megmondaná, mitévő legyek.

Holmesszal együtt lenyűgözve hallgattuk ezt a rendkívüli történetet. Barátom felkelt, és zsebre tett kézzel fel s alá kezdett járkálni a szobában, komoly arckifejezéssel.

- Toller még mindig részeg? - kérdezte.

- Igen. Hallottam, amikor a felesége panaszkodott Mrs. Rucastle-nak, hogy nem tud életet verni bele!

- Helyes. Rucastle-ék tehát elmennek ma délután?

- Igen.

- Van valami jól zárható pince a házban?

- Igen, a borospince.

- Azt hiszem, Miss Hunter, maga igen bátran és okosan viselkedett egész idáig. Gondolja, hogy meg tud tenni még valamit, ami nagy merészséget kíván? Nem kérném meg rá, ha nem tartanám egészen kivételes egyéniségnek.

- Megpróbálom. Mit kell tennem?

- Hét órára a barátommal kint leszünk a Vérbükkös tanyánál. Rucastle-ék addigra már elmennek, Toller pedig, reméljük, még nem tér magához. Egyedül Mrs. Toller marad, aki megkongathatja a vészharangot. Igen megkönnyítené a dolgot, ha le tudná küldeni őt valamivel a pincébe, aztán rázárná kívülről az ajtót.

- Meglesz.

- Nagyszerű. Akkor majd alaposan ki tudjuk vizsgálni az egész ügyet. Csakis egy lehetséges magyarázat van. Önt azért hozták ide, hogy valakit megszemélyesítsen. Akit pedig megszemélyesít, azt fogolyként tartják abban a bezárt szobában. Ez nyilvánvaló. Ami pedig a fogoly személyét illeti, az senki más nem lehet, csakis Mr. Rucastle lánya, ha jól emlékszem, Miss Alice, aki állítólag Amerikába utazott. Azért szemelték ki önt, mert körülbelül olyan magas, hasonló az alakja, s ugyanolyan színű a haja. Az ő haját le kellett vágni, talán valamely betegség miatt, s ezért kellett önnek is feláldoznia a sajátját. Puszta véletlen, hogy megtalálta a hajfonatot. Az a férfi az úton valószínűleg a lány barátja, talán a jegyese, s amikor látta önt a lány ruhájában, látta, hogy nevet, s ahogyan intett neki - mindebből meggyőződhetett róla, hogy Miss Rucastle boldogan él, s nem vágyakozik utána. Azért engedik szabadon a kutyát éjszakára, nehogy a férfi megpróbáljon valahogy is kapcsolatba lépni a lánnyal. Az ügy legsúlyosabb része a gyerek viselkedése.

- De hát mi köze van annak mindehhez? - kiáltottam meglepetten.

- Kedves Watsonom, maga mint orvos napról napra tapasztalhatja, hogy a szülőket tanulmányozva megértjük a gyerek viselkedését. De vajon nem igaz-e a fordítottja is? Sokszor azután értettem meg igazán a szülő jellemét, miután a gyerekeket tanulmányoztam. Ez a gyermek kirívó kegyetlenségekre hajlamos, csupán a kegyetlenkedés kedvéért. Akár az örökké mosolygó apjától örökölte ezt a hajlamot - s ez a gyanúm -, akár az anyjától, mindenképp féltenünk kell azt a szegény lányt, akit a hatalmukban tartanak.

- Biztosan igaza van, Mr. Holmes! - kiáltotta a kliensünk. - Ezernyi apróságra emlékszem vissza most, s biztos vagyok benne, hogy fején találta a szöget. Ne veszítsünk egy percet sem, segítsünk azon a szegény lányon!

- Körültekintőnek kell lennünk, mert igen agyafúrt emberrel állunk szemben. Hét óráig semmit sem tehetünk. Akkor csatlakozunk önhöz, s hamarosan megoldódhat a rejtély.

Így is történt. Pontban hét órakor értünk a Vérbükkös tanyához, miután elidőztünk egy útszéli kocsmában. Még ha Miss Hunter nem várt is volna bennünket mosolyogva az ajtóban, akkor is megismertük volna a házat az előtte álló fákról: leveleik fémes fénnyel csillogtak a lenyugvó nap sugarainál.

- Sikerült? - kérdezte Holmes.

Valahonnan lentről hangos dörömbölés hallatszott. - Ez Mrs. Toller a pincében - mondta a lány. - A férje ott horkol a konyhában a szőnyegen. Itt vannak a kulcsai, pontos másai Mr. Rucastle-éinak.

- Remekül csinálta! - kiáltotta Holmes lelkesen. - Kérem, mutassa az utat, hadd járjunk a végére ennek a sötét ügynek!

Fölmentünk a lépcsőn, kinyitottuk az ajtót, végigmentünk a folyosón, s máris ott álltunk az eltorlaszolt ajtó előtt, amelyet már ismertünk Miss Hunter elbeszéléséből. Holmes levágta a zsinórt, elvette a rudat, s több kulccsal is próbálkozott, de hasztalan. Bentről nem hallatszott semmi nesz, s Holmes arca elborult.

- Csak nehogy túl késő legyen! - mondta. - Miss Hunter, talán jobb, ha ön most nem jön be. Nos, Watsonom, rajta, feszítse neki a vállát, lássuk, be tudjuk-e törni!

Régi, rozoga ajtó volt, s egyesült erőfeszítésünknek nem is állt ellen. Egyszerre siettünk be. A szoba üres volt. Nem volt benne más bútorzat, mint egy kis ágy szalmazsákkal, egy asztalka meg egy kosárnyi fehérnemű. A tetőablak nyitva volt, a fogolynak hűlt helye.

- Itt valami gazság történt! - mondta Holmes. - A jómadár, úgy látszik, megsejtette, mire készül Miss Hunter, s eltüntette az áldozatát.

- Igen, de hogyan?

- A tetőablakon át. Mindjárt meglátjuk, hogyan csinálhatta. Felhúzódzkodott a tetőre. - Aha! - kiáltotta. - Itt a vége egy hosszú, könnyű létrának, az ereszhez van támasztva. Így csinálta.

- De hát ez lehetetlen! - mondta Miss Hunter. - Amikor Rucastle-ék elmentek, még nem volt ott a létra.

- Akkor visszajött közben. Mondom, hogy agyafúrt és veszélyes ember. Nem csodálkoznék, ha az ő lépteit hallanánk a lépcsőn. Watson, tartsa készenlétben a pisztolyát!

Alig ejtette ki e szavakat, amikor egy nagydarab, kövér férfi tűnt fel az ajtóban. Nehéz botot tartott a kezében. Miss Hunter a láttán nagyot sikoltott, s a falhoz lapult, de Holmes egyenesen odaugrott elé:

- Gazember! Hová rejtette a lányát?

A kövér ember körbejártatta a szemét a szobában, majd fölpillantott a nyitott tetőablakra.

- Ezt én kérdezem maguktól! - ordította. - Tolvajok! Kémek és tolvajok! Most megvagytok. A markomban vagytok! Majd én móresre tanítalak titeket! - Sarkon fordult, és lerobogott a lépcsőn.

- A kutyáért megy! - sikította Miss Hunter.

- Nálam van a revolverem - mondtam.

- Csukjuk be a kaput! - kiáltotta Holmes, s valamennyien a lépcsőhöz szaladtunk. Még le sem értünk a hallba, amikor kutyaugatást hallottunk, s rögtön utána borzalmas emberi fájdalomüvöltést. Egy oldalajtó nyílt ki, s egy idősebb, vörös arcú férfi tántorgott elő, reszkető tagokkal.

- Uramisten! - kiáltotta. - Valaki elengedte a kutyát. Már két napja nem evett. Siessünk, amíg nem késő!

Holmes és én kirohantunk, s Tollerrel a nyomunkban megkerültük a házat. Ott láttuk a hatalmas, kiéhezett bestiát, amint fekete pofáját Rucastle torkába temeti, az meg vonaglott és sikoltozott a földön. Odarohantam, és szétlőttem az állat fejét, de az éles fehér agyarak még mindig összezárultak a torok redői fölött. Nagy nehezen szétválasztottuk őket, s a még élő, de borzalmasan szétmarcangolt Rucastle-t becipeltük, és a nappaliban a kerevetre fektettük. A kijózanodott Tollert elküldtük, hogy szabadítsa ki a feleségét, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy csillapítsam Rucastle fájdalmait. Valamennyien ott álltunk körülötte, amikor nyílt az ajtó, és belépett a sovány, magas asszony.

- Mrs. Toller! - kiáltott fel Miss Hunter.

- Én vagyok, kisasszony. Mr. Rucastle engedett ki, még mielőtt felment volna magukhoz. Jaj, kisasszony, mért nem mondta, mire készül? Megmondhattam volna, hogy kár a fáradságért.

- Ohó! - mondta Holmes, s éles pillantást vetett az asszonyra. - Úgy látszik, Mrs. Toller mindenkinél többet tud erről az ügyről.

- Így van, uram, és kész vagyok el is mondani, amit tudok.

- Akkor üljön le, kérem, s hadd halljuk, mi történt, mert meg kell mondjam, néhány részletet magam sem látok tisztán.

- Majd mindent elmagyarázok - kezdte Mrs. Toller. - Megtettem volna már előbb is, ha ki tudtam volna jönni valahogy a pincéből. Ha a rendőrség elé kerül az ügy, ne felejtsék el, hogy én önök mellett álltam, mint ahogyan Miss Alice mellett is.

Miss Alice sosem volt boldog itthon, nem ám, amióta az édesapja újra nősült. Egyszerűen semmibe vették, nem volt szava semmiben. De akkor fordult igazán rosszra a sora, amikor megismerkedett Mr. Fowlerrel egy barátjáéknál. Amennyire tudom, Miss Alice-nek megvolt a maga jussa végrendeletileg, de olyan csendes, türelmes volt, hogy nem szólt volna, inkább hagyta, hogy mindent Mr. Rucastle vegyen a kezébe. Az meg tudta, hogy amíg csak a lány van, addig nincs baj. Hanem amikor feltűnt a láthatáron egy vőlegényjelölt, aki esetleg követelheti mindazt, ami megilleti a lányt, az apa azt gondolta, ideje a végére járni a dolognak. Alá akart íratni egy papírt Miss Alice-szel, hogy akár férjhez megy, akár nem, ő kezelheti a pénzét. Amikor a lány erre nem volt hajlandó, addig nyaggatta, ijesztgette, amíg agylázat kapott szegény pára, hat hétig volt a halál torkában. Aztán jobban lett, bár úgy nézett ki, mint a saját árnyéka, a gyönyörű haját meg le kellett vágatni, de a kedvese, az bizony ugyanúgy ragaszkodott hozzá, mint annak előtte.

- Vagy úgy! - mondta Holmes. - Amit eddig elmesélt, mindent világossá tesz, a többit magamtól is ki tudom következtetni. Gondolom, ekkortól tartotta Mr. Rucastle fogva?

- Úgy van, uram.

- Aztán pedig idehozatta Londonból Miss Huntert, hogy megszabaduljon Mr. Fowler kellemetlen, kitartó jelenlététől.

- Így volt, uram.

- Csakhogy Mr. Fowler, állhatatos ember lévén, folyton a ház körül ólálkodott, s mikor találkozott magával, meggyőzte, talán némi fém vagy papírdarabok segítségével is, hogy érdekeik közösek.

- Mr. Fowler bizony kedves, nagylelkű úr - felelte derűsen Mrs. Toller.

- Így aztán a maga áldott jó ura nem szenvedett hiányt italban, a létra pedig készen állt, amint a gazdájáék kitették a lábukat.

- Pontosan így történt, uram.

- Bocsánatot kell kérnünk magától, Mrs. Toller, hiszen maga volt az, aki mindent tisztázott számunkra. Itt is az orvos a faluból, meg Mrs. Rucastle, s azt hiszem, Watson, be kell kísérnünk Miss Huntert Winchesterbe, hisz itt-tartózkodásunk most már igencsak megkérdőjelezhető.

Így oldódott hát meg a baljóslatú vérbükkös ház rejtélye. Mr. Rucastle életben maradt, de összetört emberként tengődött, kizárólag odaadó felesége gondoskodásának köszönhetően. Most is ott laknak, régi cselédeikkel, akik valószínűleg oly sokat tudnak Mr. Rucastle üzelmeiről, hogy aligha akar megválni tőlük. Mr. Fowler és Miss Rucastle a szökés után másnap külön engedéllyel összeházasodtak Southamptonban. Mr. Fowler most Mauritius szigetén kormánytisztviselő. Ami Miss Violet Huntert illeti, Holmes, őszinte sajnálatomra, nem mutatott iránta további érdeklődést, mihelyt az eset megoldódott. Úgy hírlik, most magániskolát vezet Walsallban, s szép sikereket könyvelhet el magának.


Boronkay Zsuzsa fordítása


 

 

 


 


Jegyzetek

 

 

1. A Holmes-novellák előtt kiadott Doyle-kisregény, melynek cselekménye során Watson megismerkedik leendő feleségével. (A szerk.) [VISSZA]

2. Azaz százkilencvenöt centi. (A szerk.) [VISSZA]

 

3. A Skarlát tanulmány és a már említett, a Négyek jele című kisregényről van szó. (A szerk.) [VISSZA]

4. A tudatlannak minden nagyszerű. (A szerk.) [VISSZA]

5. Az ember semmi, a műben benne van minden. (A szerk.) [VISSZA]

6. Meglátjuk! (A szerk.) [VISSZA]

 

7. Kétszázötven akkori font kb. tizenkétezer mai - 1987-es - fontnak felel meg, de az is "csak" ezer font havonta, és aki háromszor annyihoz szokott, annak ez katasztrofálisan kevésnek tűnhet. (A szerk.) [VISSZA]

8. Ilyen király természetesen nem élt a múlt század hetvenes éveiben sem, de Doyle ezt írta - az effajta tévedés afféle nemes hagyomány az angol irodalomban, hiszen Shakespeare Csehországnak tengerpartot tulajdonított. (A szerk.) [VISSZA]